Érdekes és tanulságos megfigyelni, milyen összefüggések vannak egy történelmi korszak és annak fő zenei áramlata között. Minden történelmi periódusnak megvan ugyanis a rá jellemző zenei irányvonala, mely egyfajta reflekciója, művészi leképezése saját korának.
Mert ha így nézzük, akkor például az őskor emberi közössége tisztán törzsi, spirituális alapokon nyugvott, a 18. század maga volt az intellektualitás paradicsoma, jelen korunkat pedig leginkább egyetlen ősi szóval jellemezhetjük: káosz. S habár az a zenei stílus, amelyet a War From A Harlot's Mouth képvisel nem éppen a 21. század legjelentősebb zenei irányvonala, mégis szinte tökéletesen jeleníti meg mai kor milyenségét.
A németországi srácok 2005-ben alapították igen kretén nevű együttesüket, s egy split lemez után idén elérkezettnek látták az időt, hogy egy teljes album képében elmondják, ők miként is látják környezetüket. S hogy milyen is a zene, amit játszanak? Van itt grindcore, hc, matekmetal meg némi jazz is. Ami viszont még ennél is súlyosabb az a hihetetlen mennyiségű ötlethalmaz, amit ez az öt berlini zenész ebbe a kerek 40 percbe belezsúfolt. Itt még azok is próbára lesznek tétetve, akiknek a gyomra egyébként az őrültebb, kaotikusabb dolgokat is beveszi. Ezen az albumon még véletlenül se történhet olyan, hogy egy dal teljes egészében megjegyezhető lenne. Jó ötletek, részek viszont akadnak, ám hogy ezekre ráleljünk, az album vad hullámaival kell megküzdenünk.
Külön számokat – ez a szó ide most kifejezetten illik – nehéz említeni összességében, nincsenek markáns arculatok. A legelsőben példának okáért van grindos, mélyen hörgős zúzás, kellemes kis jazzbetét és némi mathcore utánérzés. Ez utóbbi a következő számban főszerephez jut, bár matekprofesszoroknak nem okozhat gondot a megfejtése. Itt hc-s csordaüvöltözés is helyet kap, egysíkúnak tehát alig nevezhető a lemez. A harmadik tétel már erősebben hajaz a nagy példakép Meshuggah dolgaira, és ez itt jól is sül el. A Trife Life-nál mondjuk felhúztam a szemöldököm. Ez egy rövid instrumentális darab de nem metal. Leginkább olyan, mint valami Moby szerzemény, nem is tudom itt mire vélni.
Ami még külön említést érdemel – a zseniális című Mulder számon kívül -, az a nyolcadik tétel – címe: If You Want To Blame Us For Something Wrong, Please Abuse This Song!, és a többi cím is hasonlóan elmebeteg és hosszú -, amelyben egy gépágyú sorozatlövése hallatszik, majd ennek ritmusát veszi fel a hangszeres részleg, ami már csak természetességéből adódóan is nagyon jó és nagyon metal. A hangszeres tudás valamint a humorérzék tehát megkérdőjelezhetetlen, a modern városi életet feldolgozó koncepció is rendben van, sőt, még a borító is ötletes lett, bár elsőre igencsak bizarr.
A baj az, hogy túl sok a különféle zenei ötlet, így maga az összkép is töredezett és kaotikus. Bár, ha ez a koncepció része, akkor viszont minden világos és érthető, de hogy ki érti, no azt nem tudom...
