Shock!

Sokáig azt hittem, nem nagyon lesz itt már új Warbringer. A legutóbbi, IV: Empires Collapse lemez eleve útkeresőbb jelleget mutatott, és pár ponton kicsit elkanyarodott a kaliforniai csapattól megszokott old school thrash irányhoz képest, aztán utána szépen szétesett a felállás is. Elég sokat elárul a zenekar körüli kavarásról, hogy a Woe To The Vanquishedet készítő ötösből egyedül John Kevill énekes/főnök és Carlos Cruz dobos szerepelt a 2013-as anyagon, igaz, az egyik gitárosi posztra visszatért Adam Carroll régi motoros, és csak pár évet hagyott ki a zenekarban. Viszont jó hír, hogy az ötös elég rendesen felszívta magát az új anyagra, és hallhatóan bizonyítani akartak vele.

A Warbringer intenzitása régen is eléggé rendben volt, így aztán a maguk idejében elég rendszeresen pörgettem a 2009-es Waking Into Nightmarest és a 2011-es Worlds Torn Asundert, de igazán nagy kedvencem azért sosem lett a csapat, inkább csak a megbízható iparosok fiókjába pakoltam be őket. Csodát a Woe To The Vanquishedtől sem érdemes várni, de annyi azért bizonyos, hogy az említett két anyag mellé simán oda lehet tenni ezt az újat. Nem rejt különösebb extra vívmányokat, ha viszont nincs más vágyad, mint egy kellően intenzív, irgalmatlanul jó hangzású, horzsoló thrash-album, biztosan tetszeni fog.

Ha esetleg nem ismernéd a Warbringert, tényleg nem nagyon tudok róluk mást mondani azt leszámítva, hogy régen is ízig-vérig thrashben utaztak, és szerencsére ma sem tesznek mást. Amerikai bandáról lévén szó, nyilvánvalóan elsősorban a tengerentúli pionírok hatása köszön vissza náluk az Exodustól a Slayeren és a Testamenten át egészen a Forbiddenig, de bizonyos riffek, hangulatok alapján egyértelmű, hogy Kevill azért nem kevés Kreatort is hallgatott ezek mellett. Csekkold csak például a Descending Blade című dalt... A lemez legkevésbé tipikus darabja ugyanakkor a Spectral Asylum címet viseli, ahol még némi blackmetalos fűszer is beköszön a riffelésben és a hangulatokban – noha nem feltétlenül számítottam tőlük ilyesmire, ezzel együtt is a lemez egyik legjobb daláról beszélünk. A blastbeatekkel és tradicionálisabbra szabott, poweres témákkal egyaránt szolgáló Divinity Of Flesh szintén izgalmas színeket hoz a palettára, de az olyan apróságokat is bírom, mint amikor például a címadóban hirtelen akusztikus díszítések érkeznek a nagy szögelésre. Nem spanyolviasz, de kellemes érdekesség.

Az anyag gerincét persze azért most is a néhol betonozósabb zúzdákkal megtört, fűrészelős thrash-bombák adják, és a Silhouettes, a Remain Violent vagy a Shellfire hallatán tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy aki bírja az ilyesmit, azt ne kerítse hatalmába valami otthonos érzés. A tizenegy perc fölé kúszó zárásba, a disszonáns, nyomasztó hangsorokkal operáló, epikus, egészen monumentálisra vett When The Guns Remain Silentbe szintén nehezen tudnék belekötni. Mint ahogy a már említett hangzás is egészen kiemelkedő, az egyéni teljesítmények közül pedig az elsőrangú thrash-vokalista Kevill mellett Carroll és Chase Becker okosan, szépen felépített szólóit is muszáj kiemelni.

Nem állítom, hogy klasszikusként emlegetjük majd évek múltán a Woe To The Vanquishedet, az új Havokot szemernyivel kreatívabbnak is érzem nála, de vitának nincs helye, ez egy rengeteg munkát rejtő, erős dalokkal telepakolt album. Professzionális stílusgyakorlatnak is nevezhetjük, de mivel a Warbringer nemcsak érti, hanem érzi is a thrash lényegét, ezt most kéretik dicséretnek venni.