Shock!

Sok mindent lehet mondani a Hammerfallra, de egyrészt ma, évvel berobbanásuk után tizenhat évvel már egyenesen ciki fikázni őket, elférnek napjaink számomra igen szimpatikus „élni és élni hagyni"-jelleget öltő keményzenei palettáján, másrészt pedig soha el nem évülő érdemük, hogy feldolgozásaik és interjúik révén sikerült visszahozniuk a köztudatba néhány jobb sorsra érdemes elfelejtett legendát. Persze a Metallica sokkal nagyobb kaliberű szívességet tett hasonló módon őskedvenceinek, és a YouTube-generáció előbb-utóbb nyilván mindenképpen felfedezte volna ezeket a bandákat is, de ezt 1997-ben még nem tudhattuk.

Az viszont biztos, hogy az új Warlord lemez (a negyedik harminc év alatt) nem készült volna el, ha Joacim Cansék debütjére nem kerül fel a Child Of The Damned feldolgozás – már csak azért sem, mert az ősfanatikus Cans valószínűleg addig nem szállt le Bill Tsamis zenekarvezető-gitárosról (gondolom, az engedélykérés kapcsán ismerkedhettek össze az internet őskorában), amíg az nem mutatkozott hajlandónak a Warlord felélesztésére – és képzelhetjük, mit lobbizhatott Joacim azért, hogy saját maga énekelhesse fel a végül 2002-ben napvilágot látott Rising Out Of The Ashes albumot.

Nem tudom, ki mit várt anno ettől a kooperációtól, de nagyot nem robbanhatott, elvégre újabb tíz év telt el a folytatásig, amely már nem Joacimmal, hanem Richard M. Andersonnal (igaz, őt a felvételek óta Nicholas Leptos váltotta a fronton). Azt mondjuk biztosra veszem, hogy különösebben senki nem izgatta magát a kreatív tagságból, de legalább szépen kiérlelt anyagot kaptunk. Meg kell mondjam, hogy manapság szerfelett fárasztanak a még mindig ömlesztve érkező tradicionális metal zenék, az ember egyszerűen megcsömörlik a dömpingtől. A Holy Empire mégis üdítően hatott, pedig ennél tradicionálisabb metal lemez nemigen jelent meg idén. Mi lehet ennek az oka? Nos, a válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű: emlékezetes, élvezetes dalok, amelyek ugyan nem ragadnak azonnal, de folyamatos újrahallgatásra ingerelnek, és emellett nagyon sajátos atmoszférát teremtenek. Bizony, a Los Angeles-i Warlordnak saját stílusa van, és ez bizony már az And The Cannons Of Destruction Have Begun című 1984-es klasszikusukon (rajta a már említett, utóbb feldolgozott dallal) is megvolt.

Komplex, hangulatos, abszolút nem a zúzást központba helyező muzsika ez (még igazán súlyosnak sem mondanám), amely mégis ízig-vérig heavy metal, és tele van emlékezetes dallamokkal – noha egyik Warlord énekes sem volt igazán nagy hangszálakrobata. Sőt, ha valami, hát az ének tényleg nem nagy durranás sem itt, sem a korábbi anyagokon. Nem úgy a rafinált gitártémák és a dobolás! Mark Zondert ugyan tökéletesen pótolta a Fates Warning Bobby Jarzombekkel, szóval onnan nem hiányzik, viszont a Fatesből is ismerős, jellegzetes breakjei, cines színezései (vagy színes cinezései) úgy általában azért kellenek a fülnek – jó, hogy legalább anyabandájában hallhatjuk ismét. Viccen kívül, csak miatta érdemes meghallgatni az albumot, még azon Fates Warning szimpatizánsoknak is, akik amúgy nincsenek oda az efféle amerikai kult-metalért. A korai Arch-korszak rajongói viszont korlátlan mennyiségben, nagykanállal fogyaszthatják ezt a zenét!

Persze a dalok akár Zonder nélkül is megállnák a helyüket – mivel azonban Mark őstag, fel sem merül, hogy nélküle képzeljük el a zenét. Az itt-ott folkosabb dallamokkal, női vokállal, billentyűkkel színezett tételek pedig tényleg baromira hallgattatják magukat kezdve a nyitó, 7 perces 70 000 Sorrowstól egészen a 11 perc fölé kúszó, epikus címadóig. És ami talán a legjobb az egészben: a Warlord zenéje tényleg semmire nem hasonlít – hatását viszont nemcsak a Hammerfallban, de még a Wuthering Heightsben is hallani vélem. Érdemes tehát próbálkozni vele, főleg, hogy az életmű nem is terebélyes.