Shock!

A klasszikusok mindig is klasszikusok maradnak. A mai progresszív metal sehol sem lenne Dream Theaterestül, Spiral Architectestül, ha annak idején nincs a nyolcvanas évek első nagy prog metal hulláma. Igaz, akkor még "techno metal" néven illett őket hívni, és olyan máshová nem kategorizálható zenék tartoztak ide, int a (korai) Crimson Glory, a (szintén korai) Queensryche... és a Watchtower.

Mai tizen-huszonéveseknek akár nevetséges is lehetne ez az eredetileg 1985-ben rögzített kiadvány a furcsán puffogó elektromos dobokkal, a mai fülnek kezdetleges keveréssel, sikítozó énekkel... mégis alapmű volt és számomra alap ma is. A csapat debütáló lemezén a fent említett zenekarok és stílusok tökéletes keveréke hallható. A ma már elcsépeltnek számító "pengeéles vokál" kifejezés is ebben az érában született: Jason McMaster hangja egy ultrahajlékony, extra éles Rob Halfordé. A doboknál Rick Colaluca olyan természetességgel hozza a legelvetemültebb páratlan ritmusokat, ami ma is elismerésre késztethet szakmabelit és hallgatót egyaránt, akkor pedig ez a fajta megközelítés teljesen újszerűnek és sokkolónak számított. A gitárriffek is a metal hőskorán alapulnak, Priest, Maiden és társai adták az ihletet... de csak azt! A hihetetlenül gyors és virtuóz riffelés szinte szólisztikus értékű még a "szimpla" versszakrészek esetében is.

A Watchtowert nem vetette fel a pénz eme album megjelenése után, sőt, a McMaster és Billy White gitáros távozása után készült, talán egy fokkal ismertebb Control and Resistance lemez sem hozott nekik iszonyatos áttörést (itt már Alan Tecchio énekelt és Ron Jarzombek gitározott, nem kevésbé jól, mint elődei). Mégis olyan kult-bandává váltak újdonsággal, izgalommal és erővel telepakolt zenéjük nyomán, hogy prog zenével kacérkodó muzsikusoknak íratlan szabály ismerni a klasszikus Őrtorony lemezeket. A Violent Change-dzsel induló, szinte thrashes gyorsaságú lemez sebessége és intenzitása végig kitart. A középtempót csak helyenként súrolja pár szerzemény (Tyrants In Distress, Social Fears), a hangsúly itt az egyszerre okos és kegyetlen zúzáson és száguldáson van.

Alapművekről nehéz írni, néha felesleges is. Bárkinek, aki szereti (vagy szeretné szeretni) a progresszív metalt, kötelező ez a lemez. A Monster Underground jól tette, hogy újra hozzáférhetővé tette, ráadásul cd-n először (anno összesen 3000 (!!!) bakelitlemezt és 1500 (!!!) kazettát sikerült hivatalosan nyomni belőle!). A hangzáshoz nem nyúltak, tehát tényleg nem ezzel fogja senkinek leszaggatni a fejét az anyag, de no para: Beethovent se azért szeretjük, mert valaki dolby surroundban dobloopokat kevert a művei alá...

Klasszikus tizes, tehát nem is 10, hanem X.