Shock!

Ha sutyerák vagy, velem örülsz! Hiszen visszatért minden redneck banda mintapéldánya, a hangzatos elnevezésű Weedeater, és minden rosszérzésű hillbilly példaképe, Dixie Collins! A torzonborz faszi, aki nem átallott vicces tetoválással megemlékezni arról az esetről, amikor fegyvertisztítás közben véletlenül ellőtte saját nagylábujját (a tetkó szövege kábé: „ez elment vadászni"), mellékesen pedig az egyik legsuttyóbb zenész (egészen precízen: énekes/basszusgitáros), akit csak valaha elbírt a színtér. Pedig itt aztán erős a verseny, ezt mindnyájan tudjuk...

A Weedeater négy év elteltével tér vissza, és nem változtak semmit. Megint egy végtelenül szutykos dalcsokor, amelyben egy-két tételről újfent mérföldekről lerí, hogy vagy egyáltalán nem gondolták komolyan, vagy totál részegen szülték, néhány instrumentális dalvázlat, végül pedig a szokásos érzés: mintha az egész lemez csak félig lenne kész. De ez már bizony hozzá tartozik egy Fűzabáló-anyaghoz, még ha nem is mindenki akceptálja az ilyesmit. Ja, és az egész móka alig harminchárom perces, azaz az eddigi legrövidebb menetről beszélünk, pedig eddig sem éppen egy-egy téma hosszadalmas és csavaros kibontása volt jellemző rájuk.

A nyitó Processional rögtön egy gagyi szintialapra érkező slide gitáros téma (részemről totál Hawaii-hangulattal), miközben Dixie bátyánk nagyokat kortyol az összekoccanó jégkockákkal teli whiskey-s poharából, és tőle szokatlanul behízelgő hangon azt énekli, hogy „I really hate your face / I hate the things you do / I know you don't like me / I'm gonna bury you..." Érdekes nyitány, mint ahogy később az avatatlan fül számára érdekes lehet az ötös Battered & Fried country témázgatása is, amiben bendzsó és szájharmonika egyaránt hallható, szintén igen bluesos hangszín mellett (a végén meg valaki leöblíti a budit). Kissé megtöri a sormintát még a Bully punkba hajló gonosz témája, meg fura, hogy a két instrumentális témát (Reprise, Benaddiction) egymás után pakolták fel, a lemez legvégére. Illetve tőlük már nem is fura az ilyesmi.

Az összes többi dal – élén a címadóval, a már korábbról ismerős Claw Of The Slothtal, pláne kedvencemmel, a Cain Enablerrel - pedig pont olyan, amit egy ilyen megátalkodott bandától várunk: aljas, mocskos, Operába gumicsizmában menő, tiszta ágyba szaros gatyával fekvő tahó riffek, amik szolidan döngölnek bele a földbe, miközben Dixie különösen gonosz koboldokat idéző hangja (és fizimiskája) gardíroz minket előre. A szintén alapító Dave „Shep" Shepherd pedig a stílus egyik titkos aduász gitárosa, annyi szent, de hát az ilyen, önmagukat csak félig-meddig (vagy tán még addig sem) komolyan vevő fazonokat nem szokták különösebben jegyezni. Kár, mert a Weedeater megint magabiztosan hozza az év egyik legjobb sludge-lemezét, még ha nem is a stílus berögzülni látszó korlátai között, és ha – őszintén bevallva - készült már ennél jobban sikerült anyaguk is.

A Weedeater június 14-én Budapesten koncertezik a Rockmaraton fesztivál hivatalos bemelegítő buliján, a Dürer Kertben, ahol a Darkest Hour lesz a headliner, a hazai színteret pedig a HAW és a One Reason To Kiss képviseli. További részletek itt.