Shock!

Szerintem nincs ember a világon, aki ne húzta volna fel a szemöldökét, amikor kiderült, hogy ugyan hamarosan megérkezik az esedékes új Whitesnake-album, csak éppen nem igazán új és nem igazán Whitesnake lesz. Tudom, van hozzá ideológia és sztori, miért így és miért ezt (aztán persze vagy igaz, vagy nem), meg hát ugye David Coverdale mégis a Deep Purple révén lett valaki, és három-négy itt szereplő dalt a modernkori 'snake-kel is rendszeresen játszik, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy egy új szólógitárost egy ilyen albumon a legmegfelelőbb húzás bemutatni egy ennyire patinás zenekarban. Pláne, hogy Joel Hoekstra egy olyan roppant karizmatikus figura után vette át a stafétát, mint a zenekar utóbbi tizenegynéhány évét Coverdale mellett gyakorlatilag egyedüli emberként meghatározó Doug Aldrich...

Aztán persze lehet ezt az egész vállalkozást pozitív oldalról is nézni. Egyrészt a Deep Purple három Coverdale-lel – és persze Glenn Hughes-zal – készített albumáról ma már relatíve kevesebb szó esik, mint az indokolt lenne. Holott a Burn nálam például simán ott van a banda valaha készített legtökéletesebb mestermunkái között, de a funkosodás miatt sokak által rühellt Stormbringert is nagyon szeretem (anno eleve ez volt az első Purple-lemez, amit kitúrtam a szülői bakelitgyűjteményből, nyilvánvalóan a borító miatt), a Tommy Bolinnal felvett Come Taste The Band pedig hiába jelentette minden szempontból a zenekar leszállóágát, kifejezetten különleges, rengeteg értéket rejtő album. Szóval jó, hogy ha már Ritchie Blackmore az istennek sem hajlandó rockzenét játszani – akármit is lebegtet Joe Lynn Turner –, a mai Purple pedig érthető módon nemlétezőnek tekinti ezt az érát, legalább valami ráirányítja a figyelmet ezekre a hatalmas riffekkel, heroikus melódiákkal teli, döbbenetes zsenialitással megírt és meghangszerelt dalokra.

Másrészt valahol azért nyilvánvaló volt, hogy Joel Hoekstrával, Reb Beachcsel, a visszatért Tommy Aldridge-dzsel, a kisebb névnek számító, de jól bevált Michael Devinnel, illetve az újonnan leakasztott Michele Luppival Coverdale képtelen lesz az eredetiekhez méltatlan végeredményre. Sőt, igazság szerint ilyen zenészekkel előzetesen még David teljesítménye tűnt a leginkább kérdésesnek, hiszen 63 évesen már ő sem képes ugyanarra, mint a '70-es években, de összességében ezen a téren sincs nagy gond a dalokkal. Nem mindig azt és nem mindig úgy énekli, amit megszoktunk, de gyakorlatilag végig ízléses a megvalósítás, még akkor is, ha az érzéki suttogás-búgás (innen is üdv Nagy Andor kollégának, a szerkesztőség legnagyobb, sokdanos Whitesnake-fanatikusának!) helyét ma már néhol rekedtes-ráspolyos tónus veszi át.

Ezen túlmenően pedig kaptunk tizenhárom (a deluxe kiadáson tizenöt) klasszikus Purple-nótát a mai Whitesnake jellegzetes, dús hangzásával, modern megdörrenéssel, és kész. A billentyűk mindenképpen jóval kevésbé dominánsak itt, mint az eredeti változatokban, de hát ez valahol várható is volt, eleve a felállás is más, és nyilván fontos szempont volt, hogy dörrennek majd meg a dalok a koncerteken két gitárral. A hangzás telt, szép és arányos, David zenészei pedig abszolút méltóak a feladathoz. Az mondjuk valahol egyszerre érthetetlen és skizofrén helyzet, hogy Reb Beach többet szólózik ezen a lemezen, mint a Good To Be Baden meg a Forevermore-on együttvéve (és ez ugyebár elég könnyen megugorható léc volt...), de jó végre őt is érdemi módon hallani egy Whitesnake(?)-lemezen, Hoekstra meg szintén meggyőzően teszi le a névjegyét. Pedig egyiküknek sem volt könnyű dolga, hiszen amit Blackmore, illetve Bolin anno összegitározott ezekben a számokban, az a mai napig etalonnak tekinthető a maga nemében, ráadásul Ritchie stílusa annyira markáns, hogy nehéz újat vagy érdemit mutatni utána. De sikerül nekik: nyilván mindketten sokkal modernebb – és persze amerikaibb – felfogásban játszanak, ám szépen, ízlésesen, egyszerre melodikusan és technikásan nyomják a saját képükre formált szólókat. Még ha nyilván akadnak is majd diehard Ritchie-fanok, akik kikérik maguknak ezeket a megoldásokat... Tommy Aldridge meg Tommy Aldridge, ennyi. Ráadásul annyira alapos munkát végeztek a fickók, hogy a vokáloknál az ember néha elsőre azt hiszi: itt-ott tényleg Glenn Hughest hallja a háttérben.

A zenekar egyébként számos változást eszközölt a dalokban – módosított bevezető itt, elég jelentősen megváltoztatott hangszerelés ott, kicsit megkavart tempó amott –, viszont mindent elárul az átdolgozások ízlésességéről, hogy a hangulat emiatt sehol sem szenvedett csorbát, mindenütt őrzik az eredeti változatok tüzét. Gondoltad volna például, hogy a Might Just Take Your Life poros country/western-bevezetővel is működhet? Vagy hogy a Sail Awayt majd gyakorlatilag nettó akusztikus hangulattémaként nyomják? Én sem, de az az igazság, hogy tök jók így is. És persze az alapanyag színvonaláról is sokat elmond, hogy még az efféle húzások ellenére sem veszítettek a karakterükből. Nem sorolom fel tételesen, mit és hol játszanak másképp, pláne, hogy ezt még nálam is hetek-hónapok hallgatásának munkája lesz majd kibogarászni a rengeteg apró finomság miatt. De már leírva is tök jó bulinak tűnik előszedni a régi cuccokat, és analizálva összehasonlítgatni őket ezzel az új változattal.

Mint mondtam, alapvetően a világon semmi értelme nincs ennek az albumnak, akármi is állt az elkészítése hátterében, és azt illetően sincsenek különösebb illúzióim, hogy a néha igen vonalas Purple-fanok némelyike durván kiakad majd ezektől a felbikázott, kétgitáros, modernebb megközelítésű verzióktól. Viszont akármennyire is szkeptikusan ültem le a lemez mellé, a végén akkor is eljutottam odáig, hogy kiírtam a kocsiba, mert ezeket a dalokat egyszerűen mindig jó végigpörgetni, az embert otthonos, elégedett hangulat keríti hatalmába tőlük. És végső soron ezért hallgatunk zenét, nem igaz? Feleslegesnek felesleges, Whitesnake-nagylemezként nem is feltétlenül szerencsés vállalkozás ez, de nem tudom nem szeretni.