Shock!

Többek között az olyasmikért szeretjük annyira csinálni ezt az egészet, mint ami legutóbb a Witherfallnál is megesett. Ugye 2017-ben szépen megdicsértem az amerikai csapat első, Nocturnes And Requiems című albumát, és sajnálkozásomat fejeztem ki a cikkben, amiért Adam Sagan dobos halála, illetve Jake Dreyer gitáros Iced Earth-kapcsolatai miatt nem lesz folytatása. Erre pedig mi történt? Joseph Michael énekes személyesen jelentkezett be a kritika alatt, megköszönte a dicsérő sorokat, és biztosított bennünket, hogy a zenekar megy tovább... Tavaly év végén pedig megjelent a kettes album is, amely minden tekintetben méltó folytatás.

Őszintén örülök, hogy a Century Media meglátta a fantáziát a Witherfallban, ez a fajta muzsika ugyanis hiánycikk a mai kínálatban. Lehet, hogy ez a csapat sosem fog a fesztiválok felső műsorsávjában nyomulni Németországban, mint a Powerwolf vagy a Sabaton, de igenis szükség van olyan bandákra, amelyek ilyen progosabb, modernebb csavarral, ebben a komplexebb, szofisztikáltabb formában játsszák a tradicionális heavy/power metalt. Nyilván az sem véletlen, hogy Warrel Dane tragikus halálát követően a Sanctuary is pont Michaellel nyomott le egy turnét Amerikában, illetve fontolgatja most már a további lépéseket...

Ha nem találkoztál volna még a zenekarral, pár nevet azért mondok, akikkel rokonítani lehet őket: a Control Denied, a korai Fates Warning, a klasszikus Psychotic Waltz vagy a Crimson Glory éppúgy beugrik bizonyos témákról, hangulatokról, mint ahogy a sötét atmoszféra miatt a klasszikus King Diamond-lemezek is mindenképpen adják magukat. Sőt, ezen a lemezen szerintem kicsit felerősödött a Sanctuary és a Nevermore nevével fémjelezhető zúzdább, precíziósabb iskola befolyása is, mint ahogyan az már a rövid intró után érkező, 11 perces nyitó eposzban, a We Are Nothingban is kikristályosodik. Ez a tökéletesen felépített, roppant okosan, de főleg lélekkel megírt dal tulajdonképpen mindent el is árul a Witherfallról, ami csak lényeges. Azt a zenekart bizony meg kell becsülni, amelyik képes felesleges zsír nélkülire szabni egy efféle nótát.

Mivel a lemez szegény Adam Sagan életéről és fiatalon bekövetkezett haláláról szól többé-kevésbé konceptuális formában, az A Prelude To Sorrow természetesen nem valami habkönnyű, vidám utazásra viszi a hallgatót. Ha a sötét hangulat nem lenne elegendő, maga a csapat sem kívánja megkönnyíteni az ember dolgát, az album ugyanis minden, csak nem slágergyűjtemény. Vagyis ökölrázós himnuszok itt nincsenek, ezek agyas ritmusokkal, ide-oda tekeredő, furmányos gitár- és dobtémákkal dolgozó, néhol kimondottan kifacsart, cseppet sem hétköznapi énekdallamokkal ellátott, nem ritkán 6-7 perces dalok. Viszont garantáltan meghálálják a törődést. Az első pár hallgatás során elsősorban a lemez töménysége, nyomasztó atmoszférája telepszik rá az emberre, de aztán szépen kinyílik a mű, és beülnek a fülbe az olyan tételek, mint a gyilkosan riffelő Moment Of Silence, a kedvenc Communion Of The Wicked, a nagyon Sanctuary/Nevermore-ízű Shadows, netán a másik nagyeposz Vintage. Az egyéni teljesítmények közül gyakorlatilag mindenkit kiemelhetnék, így nem megyek végig egyenként az összes zenészen, de az például biztos, hogy Michael okos választás Lenny Rutledge részéről is. Rejlik benne sok Warrel is (bár én például egy másik túl korán elment ikon, Midnight hatását dominánsabbnak érzem nála, ha már...), a hangszíne azonban másmilyen, szóval simán lehet vele méltó új fejezetet kezdeni.

Úgy gondolom, ez a lemez nem igényel különösebb kommentárt: ha csak egy kicsit is szereted a komplex metalt, ami még hónapok múlva is tud majd újat mutatni, hatalmas és teljesen ostoba luxus lenne elmenned a mai felhozatalban a Witherfall mellett.