Shock!

A Hawaii Five-O főgonoszának nevét viselő texasi stoner/pszichedelikus/blues rock trió 2011-ben, a Noche Del Chupacabra lemezzel – két stúdióalbum után - lelt rá végképp arra a hangra, amit igazán sajátjának tekint. Olyannyira, hogy azóta – kis túlzással –nem is művelt mást, mint hogy még egyszer kiadta azt, csak épp The Black Code néven, most pedig, a The Conjuringgel harmadszorra is megteszi. És a poén az, hogy harmadszorra is ugyanolyan könnyedén és jólesően zabálom be tőlük! És hiába mondom most azt, hogy na nem, ez már ugyanígy legközelebb tutira nem lesz elég, nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban így lenne. Esendő az ember.

Kérem alássan, itt aztán tényleg ugyanaz a zenekar felállása, ugyanaz a hangmérnök, ugyanaz a kiadó, ugyanaz készítette el a borítót, mint legutóbb, és ha mindez nem lenne elég, még a dalok száma, hossza, így aztán a teljes lemezanyag hossza is csontra olyan, mint az utolsó két lemeznél volt. Ja igen, el ne felejtsem már: a zene is pont olyan. Ugyanolyan jó. Pszichedelikus, bluesos, doomos, stoneres, a gitárhangzás pedig az igazi, hamisítatlan fuzz mennyország maga! És olyan szépen hallgattatja magát, hogy az valami álomszerű. Akarom mondani rémálomszerű.

A The Conjuring negyvennyolc perce alatt lefutó öt szám ugyanis egy kissé nyomasztó utazás a rémálmok, lidércek, ártó szellemek, démonok és titkos rúnák, baljós előjelek világába, amely ehhez méltón tán éppen abban mutat némi laza különbséget elődjéhez képest, hogy egy kicsivel keményebb és súlyosabb lett. Persze az alapok változatlanok, de az összképet hallva (nem képzavar ez?) sokkal gyakrabban jut eszembe a Fu Manchu, a Clutch és helyenként igen markánsan a Sleep, mint a ZZ Top és a Hawkwind. Persze most is kihallatszik a mocsárból, hogy ez azért itt egy dallasi zenekar, csak már nem annyira markánsan. Ezzel együtt is, a The Conjuring tízpercétől kezdve egészen a bő tizenhét perces Dreamwalker záró hangjaiig egy nagy örömzene-massza az egész, roppant feelingesen elénk tárva, és olyan magas szintű játéktudás mellett – különösen Kent Stump énekes/gitárost érdemes figyelni – ami mindenképpen megsüvegelendő.

Néhol felgyorsul a tempó (Read The Omens), máskor jobban előbukik a doom jelleg (Pale Rider From The Ice), míg találunk igazán slágeres témát is (Beggar's Bargain), de bármit is művelnek, kerek, kompakt marad az egész. Delejes, pszichedelikus anyag ez, közvetlenül az idei stoner termés legjavából, ahonnan hirtelenjében csak az új Sigiriyát tudnám még felhozni, ami ennyire tetszik (ismertető hamarosan). Ha kedveled őket, csalódás kizárva, ha nem, ismerkedésnek ez is éppen megteszi!