Shock!

Nem értem Andrew Stockdale-t. Az egykoron Grammyt nyerő Wolfmotherről simán azt hitte mindenki, hogy beleállt a földbe, hiszen fiatal Demjén Rózsi-imitátor fizimiskájú hősünk és épp aktuális felállású bandája utoljára 2009-ben jelentkezett rendes hangzóanyaggal. Ezt követően sokáig csendesen elmolyolgattak, majd a szokásos tagcseréket letudva szépen nekiálltak a harmadik lemeznek. Aztán mikor végre összeállt vagy húsz dal (amiből tizenhét rá is került a laza hetvenhárom perces lemezre), Andrew bejelentette, hogy meggondolta magát, és ezt az anyagot inkább mégsem Wolfmother elnevezéssel, sokkal inkább saját neve alatt jelentetné meg. Mert csak. Illetve azért, mert hogy nem igazán illett volna a WM katalógusba (nem, a lófaszt nem, simán odaillett volna), sőt, úgy vélte, jobb is, ha az anyafarkas rövid időre kivonja magát a forgalomból. 2013 áprilisa volt ekkor, és július, amikor bejelentette, hogy a Wolfmother visszatér! Ráadásul rögvest új lemez felvételeibe is kezdett, de nem ám a már meglévő és félrepakolt dalokból szemezgetve, hanem újakat alkotva. Hogy aztán 2014 márciusára úri jókedvében úgy döntsön, hogy a több kiadótól is érkezett ajánlatokat félrelökve kizárólag digitális formában jelenteti meg a készen álló lemezanyagot. Már ha ez készen van.

Nem értem Andrew Stockdale-t. A Wolfmother munkásságának megítélése ugyan enyhén szólva is kérdéses, én azonban úgy gondolom, mindkét korábbi anyaguk kifejezetten pofásra sikerült. És nem vitathatjuk el tőle azt sem, hogy ő már az ezredforduló környékén is ezzel a retrózenével próbálkozott, pedig az akkor még sok minden volt, csak épp olyan menő nem, mint mostanság. És akkor most teljes mellszélességgel felvállalja ezt a fost. A New Crown ugyanis csak bajosan tekinthető a Farkasok Ősanyja harmadik teljes értékű lemezének: ez inkább egy utat tévesztett, kontroll nélkül összegányolt, teljesen komolyan tán sosem gondolt, félkész mű. Aminek ráadásul az a fele sem túl jó, amelyik kész van. Ez amúgy kábé a lemez felét, azaz az első öt számot jelenti, amiben az Andrewtól már megszokott ösvényen járunk, mindenekelőtt a Led Zeppelin óriási léptei nyomán haladva, de legalább ugyanilyen arányban vannak jelen a Creamre jellemző megoldások is. Két dolog azonban azonnal fület szúr: a hangzás minden korábbinál recsegősebb (ha nagyon jófej vagyok, akkor autentikusnak mondom), de nem ám jóleső fuzzos módon, hanem kifejezetten trágyán. Ráadásul minden egyes dalt eltérő hangerőn és hangzásképpel kevertek, ami miatt a számok között semmiféle kohéziós erő nem érvényesül. A másik, ami miatt mindkét szemem sír, az az, hogy Andrew most aztán tényleg nyakló nélkül szabadjára engedte magát az énekdallamok terén. Mivel a producer is ő volt, nem akadt, aki figyelmeztesse: ennyi nyávogás (egyszerűen nincs rá jobb szó) bőven-bőven túlmegy a tolerálható szinten. A frontember mindig is hajlamos volt a túlzottan teátrális megoldásokra is, de eddig valahogy megtalálta az arany középutat. Hát, most aztán nem, és komolyan mondom, néha már azt vártam, jöjjön végre egy instrumentális darab. De nem jött.

Nem értem Andrew Stockdale-t. Mire gondolhatott, amikor olyan teljességgel értékelhetetlen darabokat is felvett, mint például a Feelings? Mind az ének, mind a gitárok mindvégig totálisan hamisak/behangolatlanok, és ami akár egy vérbő punkbandának még jól is állhat, az itt szörnyű hatást kelt. De igazából az anyag majd' teljes második fele csőd: az „I Ain't Got No" címének megfelelően szemérmetlen Rolling Stones-nyúlás, sehonnan sehová nem tartó középrésszel, a She Got It még jó is lehetne, épp ezért bántó, hogy darabjaira hullik szét a szörnyű produceri munkának hála, a My Tangerine Dream végén hallható talán tökrészeg, talán viccesnek szánt másfél perces kornyikálás végigszenvedése pedig már tényleg nyolc napon túl gyógyul. Még szerencse, hogy a lemezt záró, legkevésbé sem rádióbarát Radio barátságos recsegése és fogós refrénje megmenti a becsületet. Az anyag végül kétféle bandcampes megjelenést is kapott, az elsőben a bonus track a kvázi hallgathatatlanul vernyákoló I Don't Know Why, a másikban pedig a színtelen-szagtalan Lucky Star. Ha nem hallottad őket, ne sajnáld.

Nem értem Andrew Stockdale-t. Ráadásul egyre kevésbé akarom érteni. Tolerálni meg aztán pláne nem, hiszen attól a manustól, aki korábban írt egy White Unicornt, egy Joker & The Thiefet vagy épp egy New Moon Risingot, attól ez édeskevés. És még az sem áll, hogy nem adtam neki esélyt, hiszen már többször meghallgattam, és egyre kevésbé tetszik. Úgyhogy részemről ennyi volt.