A csongrádi megyeszékhelyről származó csapat második produktumát demónak nevezi, tegyünk hát mi is így, szerintem azonban nem lenne túl nagy merészség az EP megjelölés használata sem.
És ezt nem az anyag 22 perces hosszára való tekintettel mondom, sokkal inkább azért, mert az Amic egészen kiforrott muzsikát rejt. A kísérőlevél tanúsága szerint korai koncertjeik repertoárjában Muse, Foo Fighters, Placebo és Incubus feldolgozások is szerepeltek, ezek jobbára hatásokként is megnevezhetők, hozzácsapva mondjuk egy nagy adag grunge hangulatot, kábé a Stone Temple Pilots, My Sister's Machine irányából. Olyasmi modern rockot nyomnak tehát, amitől a brit rocksajtó valószínűleg egy emberként alélna el, arrafelé legalábbis szokás szeretni az ilyesmit. Hazánkban mondjuk már kevésbé.
Fiatal formációval van dolgunk, amely 2004-ben látta meg a szegedi napvilágot, kuriózumként pedig az szolgál, hogy az alapítást két ifjú hölgy – Pukánszky Anna és Bajnóczi Eszter – vitte végbe, gitáros poszton azóta is ők teljesítenek. A csapat többi tagjának egyébiránt egyessel kezdődik a személyi száma, ez tehát itt nem egy új Angelus. 2005 végén érkezett is az első, háromszámos hanghordozó, majd letudtak egy-két tagcserét, meg egy Szigetes fellépést, tavaly ősszel pedig rögzítésre került jelen írás tárgya. A hattételes korong négy számot tartalmaz, meg egy Time Will Erase You Anyway elnevezésű intrót és egy cím nélküli outrót. Ez utóbbiak sok vizet nem zavarnak, úgyhogy nézzük inkább a lényeget.
Kezdésnek rögtön ott a címadó, ami mellékesen a legjobban sikerült szerzemény, belekötni nem is igen tudok mibe. A szaggatott riffelést nyugisabb verzék követik, ezekben a Horváth Zoltán dobos és Bajusz Péter basszusgitáros (ő a Dystopiában is küzd, és a felvétel óta már nem tagja a zenekarnak) alkotta ritmusszekció alapozása érdemel kiemelést. Kiss Balázs magas fekvésű hangja jó adag torzítást kapott, amiről a Filtertől a Smashing Pumpkinsig sok minden beugorhat, majd Balázs némi üvöltést követően magabiztosan hozza a dallamos refrént. Különösebb gond nincs a Bajn-Alex Stúdióban készült (most hallok róla először, talán valami házi felvételt rejthet mindez...) hangzással sem, néha kicsit recsegős az összhatás, de hát ezt a következő anyagra majd kipofozzák.
A Trick egy fokkal visszafogottabb, az alteros mellékíz felerősödik, Balázs néhol elnyúúújtja a dallamokat, de mindent egybevetve ez a szám is teljesen rendben van. A Hidden viszont nem igazán tetszik, a széttördelt ritmus és a rápasszintott énekdallam nehezen áll össze egésszé, a refrén pedig egyszerűen lehetne izgalmasabb. A lemez minden száma öt perc felett van, tehát a slágeresség nem igazán volt cél, ebben az esetben azonban úgy éreztem, hogy lehetett volna kicsivel rövidebben is fogalmazni. A különös elnevezésű The Permanence (Of Loosing A Leg) aztán ismét betalál, hangulat- és tempóváltásai, változatos énektémái (újra van torzított üvöltés is) miatt lelki szemeim előtt megjelent egy HC-felhangoktól megfosztott, némileg közérthetőbb At The Drive-In képe. A csapat helyében a jövőre nézve ezt a számot venném kiindulási alapnak.
A nyár folyamán el kéne csípni őket koncerten, kíváncsi vagyok, ott is hozzák-e ezt a szintet, és ha igen, akkor mindenképp érdemes lesz odafigyelni rájuk. Szerintem jó irányba tartanak, sok dolguk már nincs is, „csak" még markánsabb dalokat, kevésbé kiszámítható énektémákat összehozni, emellett persze az sem árt, ha rengeteget koncerteznek.
