Nem értem. Nem, és nem, és nem. Adott egy gitáros, Cseke Feri, akit tökéletes hangszertudása mellett olyan szintű kompozíciós készséggel áldott (vagy vert) meg a sors, amilyen csak a legnagyobbaknak adatik meg.
Csakazértsem megyek bele a "Magyar Helyzet, Avagy A West-Balkán Ketrec" című kedvenc kultúrkülpolitikai elemzésembe, inkább hallgatom a Zenét.
Szintis intro után az első dal (Pleasure Delayer) finom, szinte Toto-t idéző módon úszik be a fülbe, AOR-hard rock témákkal kedveskedve, majd kitágul a kompozíció, ami természetesen itt is a szólógitár köré épül - és megint csak szépen alázatosan, nem magamutogatón, mint megannyi gumimalmsteen.
A Struggle Against The Ocean eleje a francia Riviérára repít, még harmonika is van benne, amit baromi kellemes volt felfedezni, pedig mindenhol máshol felállna a hátamon tőle a szőr. Itt meg… Bőgnivalón gyönyörű. Ennyit arról, hogy egy gitáros csakis gitárban tud gondolkodni! A finom kezdet után itt is óvatosan épül fel a dal, majd a finom alapokra Brian May hangzását idéző többszólamú gitárharmóniák kerülnek. Kérem szépen, énekel a gitár - szó szerint. Vannak itt versszakok, átvezetések, még refrének is, szinte érteni, miről beszél a hangszer.
Cseke mester ebben a dalban még a Landmine gitárnyűvőjének, Gyenes Attilának is átengedett egy kör szólót, színesítve a stíluskavalkádot. De ugyanebben a dalban még hallhatunk finom akusztikus alapra helyezett Hendrix-utánérzést is, a végére meg olyan zúzós-gitártekerős orgiát zúdít a fejünkre a Mester, amilyet talán a Cacophony project óta nem játszott senki. A húzósan induló XTC hamar visszaandalít egy óvatos, romantikus ízű résszel, aztán újra jönnek a kiválóan megkomponált apróbb egységek, még reggae is szól egy pillanatra - és itt sem nyúztam le az arcbőrömet, pedig Jamaika nem az én zenei paradicsomom - Feri még ezt is képes volt nekem tetszőn, nem túljátszva odahinteni a dal közepére.
Itt jött a hahota rovat - persze megszokhattam volna, hogy az X lemezeken milyen átdolgozások figyelnek, de amikor "csirkecsipogós" hangszínnel virgázta el az And Justice For All, majd a Kill 'Em All dallamait, borultam. Számíthattam volna erre az And Chicken For All dalcímből! Kegyetlen.
A következő dal ismét alig szól a gitárról: az Altar Of Silence még ezoterikus, meditációs zenének is tökéletesen elmenne, elringatva, megnyugtatva. Művészi és gyönyörű. Leginkább a japán Kitaro alkotásaira emlékeztet, a végén megbolondítva egy kis reneszánsz muzsikával.
A korongot a közel húsz perces címadó szerzemény zárja - itt már gitáron is elhangzik az előző dalban még nagyzenekarra átírt reneszánsz téma, de természetesen a dal hossza itt ad leginkább lehetőséget a témahalmozásra. Persze ismét nem újkori Drímszatyor-féle izommatekra kell gondolni, hanem egymásból következő, szervesen összefüggő, okosan építkező dallamrészek egymásutánjára. Ebben a dalban egyébként az "anyabanda", a Station X billentyűse, Barabás György is vendégeskedik egy virtuóz és szép szintiszólóval.
A dalok hangzása már a kezdeti időkben sem volt vészes, mostanra azonban kiváló arányérzékkel tökéletesítette Mr. X a soundot. Az egyetlen észrevétel még mindig a dobgéppel lehetne kapcsolatos, de hát, tudjuk, jó dobost találni még Pesten is nehéz, hát még olyat, aki ilyen szinten űzné az ipart…
Egyébként a dobgép hangzását is a lehetőségekhez képest csinosította a komponista, már az eddigieknél jóval kevesebb helyen volt érezhető a "kockasound".
No, akkor itt térek vissza a kezdetekhez. Valaki! Tessék ezt a fiatalembert
1. felfedezni,
2. támogatni,
3. világsztárrá tenni,
4. templomot emelni neki,
5. virágkoszorúkkal ékesíteni a nagylábujját minden vasárnap reggel,
6. esetleg találni neki dobost…
…mert ez az anyag már megint zseniális. Ritkán van, hogy ilyet mondok, de ez van:
Köszönöm, hogy írhattam a dalokról!
web: http://xmusic.weboldala.net/ - klikkel, dalokat letölt, elájul, feltápászkodik, imádatot gyakorol MOST!
