Shock!

2016. június 1-jén nálunk indult a Black Sabbath The End néven futó búcsúturnéja (legalábbis az európai kör), amely a zenekar szülővárosában, Birminghamben ért véget 2017. február 4-én. Még tavaly év végén vásároltam meg az erről készült Blu-rayt, de úgy döntöttem, előbb átrágom magam az Iommi-könyvön, meg közben a teljes Black Sabbath-diszkográfián, és mintegy megkoronázva a zenekar életművét, egy közepesen nyugis hétvégén megnézem a koncertet is.

Pazar – ez az első jelző, ami beugrott a felvételt nézve, tényleg méltó módon ünnepelhetjük meg a zenekar elképesztő pályafutásának utolsó állomását, és ugyan kicsit irigykedem azokra, akik személyesen is ott lehettek, de így, a kanapén heverészve sem utolsó dolog átélni újra a koncertet. Az itthoni előadást az első sor széléről figyeltem végig, ahol az adott szög miatt nyilvánvalóan nem láthattam mindent, de a felvétel tényleg kárpótolhat mindenkit, hiszen az operatőrök és a vágók zseniális munkát végeztek. Nincs felesleges kapkodás, a zene ütemét fantasztikusan elkapott képekkel illusztrálják, le a kalappal, tényleg. Nem csupán a zenészekről, a színpadról és a fényekről kapunk csodásan elkapott snitteket, de a közönségből is remek érzékkel emeltek ki pontosan az adott részhez illő, pár másodperces pillanatokat.

Persze mindez akkor lehetett volna még igazibb, ha Bill Ward is ott lehetett volna valamilyen formában, de az előzetes hírek, na meg a könyv elolvasása után erre érthető módon már mindenki megértően bólogatott, hogy nem lehet (és kell) mindent erőltetni. Viszont Tommy Clufetos-nál nem létezik a földön billwardabb dobos, ugyanazokkal a széles, heves mozdulatokkal kalapáló fickó, mint amilyen Ward volt fiatalon, és legalább ötvennek néz ki ezzel a fizimiskával, nem harmincnyolcnak, tehát illik az „öregek" közé így is. Azzal is szükségtelen vitatkozni, hogy miért kizárólag Ozzyval búcsúztak (azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy Dio már nincs köztünk), hiszen volt a Black Sabbath-nak az ozzys korszakon kívül mindenféle jobb és rosszabb egyéb érája is. De valahogy tényleg mindig mindenki oda kanyarodik vissza, hogy a kezdetek voltak az igaziak, amikor a világra szabadítottak valamit...

A nálunk játszott műsorhoz képest bővült egy keveset a program az Under The Sun / Every Day Comes And Goes párosával és egy instrumentális Supernaut / Sabbath Bloody Sabbath / Megalomania medley-vel. De ugyanazokat a mosolygó arcokat láthattuk, Tony Iommiról pedig egy olyan szélesen mosolygó kép került a kiadvány füzetébe, ahogy talán még sosem láthattuk. Ozzy énekét biztos, hogy javították utólag, de higgyük el, hogy kiváló formában volt itt is. Persze így is maradt hamis hang, a Hand Of Doom például egész botrányos, és ez pont így jó. Geezer Butler bőgője elementáris erővel röfög, talán kicsit túl is harsogja a gitárt. Komolyan libabőröztető még ebben a formában is a koncert, például ahogy a War Pigsbe belekezdenek: közben egy könnyező srácot mutatnak, a tömeg egy emberként énekli a sorokat, tényleg magával ragadó. A Paranoidnál meg ugye láthatóan felrobbant az aréna, a nézőtéren és a színpadon egyaránt. Akárcsak nálunk tavalyelőtt nyáron. Ugyan elképzelni sem tudom, hogy nekik odafent a színpadon milyen érzés lehetett, hogy TÉNYLEG utoljára játsszák ezeket a dalokat, de meglehet, hogy a koncert lendülete miatt különösebben nem értek rá ezen töprengeni. Erről mindenesetre a kiadványhoz mellékelt füzetben olvashatunk pár sort.

A Blu-rayen The Angelic Sessions címmel még öt dal (The Wizard, Wicked World, Sweet Leaf, Tomorrows Dream, Changes) próbatermi verziója is megtekinthető, ami tényleg kuriózum, annak ellenére, hogy mindannyian gondosan talpig feketébe öltöztek, de hát ki látta közülünk a zenekart próbálni? Ugye. A Wicked World elején például Ozzy a maga sajátos módján pattogva ugrál, smink nélkül, majd összenevetnek Tonyval, kedves, elkapott pillanat ez is.

Én pedig miképp is búcsúzhatnék másképp ezen a napon, mint hogy áldjon az ég még sokáig, Tony Iommi! És köszönünk mindent.