A „Rock Hangja", avagy a Legfeketébb Hangú Fehér Énekes már hazánkat is megtisztelte jó párszor élő előadásaival, de ez a koncert, amelyet még 2006-ban, Sydneyben rögzítettek, még a rutinos Hughes-koncertaddiktok számára is kötelező és különleges.
Ezen a fellépésen ugyanis „duggatlanul" szólalnak meg a dalok: a hol akusztikus gitáron, hol az elmaradhatatlan JazzBass-en pengető főhőst egy akusztikus gitár, egy javarészt orgonahangszínekkel operáló billentyű és egy vonósnégyes kíséri. Mivel, mint említettem, a felvétel 2006-os, a kísérőzenekarban még az eggyel ezelőtti felállás motorjának számító JJ Marsh gitáros finomkodik, de dob híján a Chad Smith rajongók hoppon maradnak.
Őszintén megvallva azonban ennek a koncertnek pont abban áll a varázsa, hogy teljesen intimre hangszerelt darabok teremtenek afféle bensőséges, elszállós hangulatot, és még az itt is feszes Soul Mover is valahogy úgy szólal meg, mintha a kanapéd körül játszaná a csapat.
Hughes papa hangja természetesen top, és az egyéb picike hibákat nézve úgy tűnik, minden kozmetikázatlan. Ezek a hibák általában a szokásos szomorúzenész problematikából adódnak, a vonós kollégák néha kissé bebiccennek a ritmus elé vagy mögé, de ezt már túl is szakmáztam, hiszen a koncert ezekkel együtt is tökéletes. A dalok között szerepelnek a szólókarrier különböző állomásai, kezdve az 1977-es Play Me Outról származó I Found A Womannel, egészen a felvétel idején friss Music For The Divine pillanataiig. A néhai Tommy Bolinnal közös Gettin' Tighterben a Kenguruföldön híres, ám nálunk teljesen ismeretlen Jimmy Barnes is beszáll énekelni, és egyáltalán nem vall szégyent – kissé AC/CD-sítetten hozza a Hughes-féle frazírok ausztrál megfelelőjét, érdekes és fésületlen megoldás, csak a tájszólást tudnám feledni, hehe.
Az anyag megszólalása természetesen csúcs, a DVD 5.1-es lehetőségeit tökéletesen használták ki az utómunkák során, a hangszerek valóban „köréd másznak", a hátsó hangszórókból a vonósok, elölről a gitár és az ének szól, a billentyű pedig szépen megbújik középen. Mestermunka, a zenétől függetlenül audiofil szemmel, illetve füllel is élmény a közepébe merülni.
Bónuszként kapunk még három klipet, a Monkey Man stúdiós jelenetekkel tarkított, kissé werkfilmes lüktetését, a próbatermet imitáló This House-t, ami – sajnálom – nekem még mindig egy túl jól elénekelt, ámde halál lagymatag Chili imitáció, lezárásképpen pedig az eredetiben is finomra hangolt The Divine következik. Az extrák terén mondjuk akár elképzelhetnénk mást is, de gondolom az ide szánt dalok hangulatával is igyekeztek az unplugged-feelinget megcélozni.
Nem tudom, hogy a szokásostól eltérően ilyen akusztikus koncerten is lesz-e szerencsém élőben hallani a hangszálakrobatát, de addig is mindenkinek, aki hasonlóra vágyik, azonnali megvételre ajánlom ezt a hiánypótló kiadványt.
