Szétválasztom a tartalmat, valamint a hozzá társuló dolgokat, különben menthetetlenül csapongóvá válok és még lepkehálóval sem tudom összefogdosni a gondolataimat. Nos, lássuk tehát a DVD hanganyagát. A Priest egyetlen koncertet rögzített számunkra. Mivel már ősidők óta nyomásuk van a kelettel kapcsolatban (ld. Unleashed in the East), ezúttal is egy Japánban tartott koncertjüket tették közkinccsé. A helyszín Tokió, a híres Budokan.
Tipikus kezdésnek lehetünk tanúi: az urak minden faxni és teátrális bevezető nélkül indítanak a Hellion/Electric Eye csomaggal. Hangulat a tetőfokon, a japcsik boldogok. A koncert eleje afféle klasszikus blokknak is felfogható, hisz a Screaming időket felelevenítő nyitás után tüstént a Metal Gods köszön ránk. Rob érezhető visszafogottsággal, erejét beosztva énekel, persze ettől még tökéletesen korrekt, amit kapunk.
Maradunk a múltban a Riding on the Wind percei alatt is, melynek során ízelítőt kaphatunk végre az igazi Halford-sikolyokból. Egyik ős-kedvencem következik, az alattomosan kúszó, gonosz hangulatú The Ripper, amely le is zárja az örökzöldek sorát, mert tetemeset ugrunk az időben: egészen a Painkiller-korszakig. A Touch of Evil nótát nem kedvelem élőben, mert Rob szerintem ezt kevésbé jól tudja színpadra átültetni, mint a legtöbb dalt. Ez már az Angel of Retribution DVD-mellékletén sem sütött, ezért most sem vártam sokat tőle: és igazam is lett. Ugyanolyan töredezettnek és erőlködősnek tűnt. A helyükben nem játszanám ezt a nótát, hisz tucatszám akadnak helyette ütősebbek... Kárpótlásként azonban végre az arcunkba nyomják a vadonat Judas Rising felvételt, ami olyan szinten erőteljes és mániákus, hogy azt képtelenség nyugton ülve végighallgatni. Iszonyat nagyot üt élőben. Az új szerzemények sorát bővíti még a Revolution, ami sajnos nem épp kedvencem, de koncerten döngetve egészen hatásos. Újdonságnak hat a látvány, amint Rob perceken keresztül zászlólenget a deszkákon... Újabb ugrás következik: ezúttal vissza a múltba. Két klasszikust hallunk: a Hot Rockin', illetve az örökzöld, megunhatatlan sláger, a Breaking the Law is jólesik a fülnek.
Ritkábban játszott dal is felkerült a listára: az I'm a Rocker akár himnusznak is tekinthető sorai üdítően hatnak. Ezt követi egy valódi gyöngyszem: a Diamonds and Rust akusztikus verziója. Mindannyiszor elvarázsol és könnyeket csal a szemembe. Már az Angel of Retribution DVD-jén is "rozsdásra" koptattam ezt a gyönyörű balladát. Miután telefújtuk keszkenőinket, visszapattanunk 2005-ig. A Worth Fighting For egészen jól működik színpadon - számomra legalábbis jobban, mint a Revolution. A Beyond the Realms of Death mindig is egyike volt a kedvenc koncertnótáimnak - nem beszélve az ezt követő Turbo Lover dalról. Ez (is) olyan darab, amelyet élőben hallva képes vagyok véresre énekelni/ordítani a torkomat.
A Hellrider egyike az Angel album legfogósabb tételeinek - és bizony koncerten is nagyon fincsi. Dinamikus és magával ragadó. A Victim of Changes-t alighanem az Unleashed koncertlemezen ismertem meg a nyolcvanas évek derekán - és mit sem változott azóta. Nagy koncertnóta - bár a fiúk ezt hajlamosak minduntalan rétestésztává nyújtani Glenn szólójátékával. Nosztalgikus, ám kellőképp ütős az antik Exciter. Teljes értékű tagja a programnak.
Az egész Priest-történelem egyik leggyorsabb és legtorokgyilkosabb szerzeménye a Painkiller. Tény, hogy hasít a nóta - én mégsem erőltetném ezt koncerten. Még akkor sem, ha Rob pár pofás, vérfagylaló hörgést is elereszt az előadása közben. Ezzel véget is ér a törzsprogram. Fel sem ocsúdunk s máris a ráadásoknál tartunk... sajnos. Nem csupán az a lehangoló, hogy pár perc múlva vége a bulinak, hanem az is, hogy a banda unos-untalan ugyanazokat a csontra járatott, begyakorolt dalokat nyomja a végén. Bármennyire szeretem is őket, a Living After Midnight, vagy a You've got Another Thing Coming hallatán a herót kerülget. Néha igazán megbolygathatnák kicsit a setlistjüket...
További észrevételek, megjegyzések. Az anyag megfelelően szól a maga 5.1-es minőségében. Meglepő, hogy a normál képméreten túlmenően háromszoros zoommal kísérletezhetünk. (Tán ezt szánták nekünk játékul, ha már extrákat nem kapunk...)
A fényképezés számomra egyfajta retro hangulatot sugall. Szinte mindvégig tobzódunk a - kissé túlságosan is - élénk, vakító vörösök és narancsok áradatában. A gyakorta két, illetve három részre osztott képernyő is régi találmány már - noha ennek a megoldásnak megvan az az előnye, hogy egyidőben figyelhetjük több zenész munkáját. Ami további retro feeling: K.K., Glenn, valamint Ian gúnyája származhatna akár a Turbo korszakból is. A fiúk amúgy egész jól tartják magukat, Travis bátyó mindvégig derekasan üli a sarat a dobok mögött. Szegény K.K. bizonyos beállításokból filmezve könnyen összetéveszthető egy hetvenéves anyókával, de erről igazán nem tehet. Ami pedig Robot illeti... az ő elszánt, vég nélküli menetelése, ballagása és görnyedezése senkinek sem újdonság. Érdekes viszont, amit a derékmagasságba helyezett (!) mikrofonállványával művel. Időnként derékszögbe hajolva énekel miatta, máskor pedig támaszként használja, mint afféle sétabotot.
Mindent egybevetve: az élmény kellemes. Csak ajánlani tudom. Egy ma is harcra kész, kifogástalan teljesítményt nyújtó zenekart láthatunk és hallgathatunk. A Priest valóban a kezdetektől a jelenkorig vezet végig valamennyiünket a munkásságán, mi pedig okkal reménykedhetünk benne, hogy még évekig élvezhetjük a nagy ötösfogat újabb és újabb dalait, albumait.
