A Scorpions elég rég túljutott már karrierje zenitjén, de legendás nagy névként megbízható koncertattrakciónak számítanak a világ minden tájékán, Németországban meg a mai napig földreszállt istenek, így aztán semmi csodálnivaló nincs azon, hogy a 2006-os Wacken fesztivál egyik headlinereként léphettek fel, ahol aztán 60 ezer őrjöngő rockrajongó figyelte minden egyes mozdulatukat. Ezt az emlékezetes koncertet hivatott dokumentálni ez a frissen kiadott DVD.
Mit lehetne még elmondani a Scorpionsról, amit nem írtak le róluk a megalakulásuk óta eltelt több mint 35 (!) évben? Kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is hozzátegyek a minden idők legnagyobb német rockbandájáról fellelhető információtengerhez, így inkább csak annyit mondok: számomra ez a mintegy 140 perces monstre koncertanyag közel tökéletes. Bivaly hang, állat vágások, igazi stadionbulira méretezett fények és effektek – és mindennek tetejébe egy olyan banda, ami úgy vetődik a színpadon, mintha a magját alkotó arcok nem az ötvenes, hanem legfeljebb a harmincas éveiket taposnák. Rudolf Schenker kondija tényleg megdöbbentő, annak alapján, ahogy végigőrjöngi a show-t, simán letagadhatna 25 évet, de a nála visszahúzódóbb, csendesebb színpadi egyéniség Matthias Jabs sem kelti éppen szánalmas egykori rocksztár benyomását. Ráadásul továbbra is zseniálisan játszanak mindketten... Klaus Meine meg Klaus Meine, kis termete ellenére óriási frontember, és még a förtelmes angol-német keverék átkötőszövegeket (kommtdesznéhszteszoungbéjbiiiiiiii, kámóóóóón!) is megbocsátja neki az ember, olyan megnyerően hozza magát.
Ami a programot illeti, egy részére még a buli előtt a csapat honlapján szavazhattak a rajongók, így a kötelező nagy slágerek mellett előkerülnek kuriózumnak számító dalok is, de alapvetően egy nagyon combos best of műsor ez itt olyan alapvetésekkel, amiket tényleg mindenkinek kötelező ismerni, aki bármit is tudni akar a műfajról. Az anyag eleve a Coming Home-mal indul, azzal a nótával, amire kábé 7-8 évesen először fetrengtem önkívületben a szobám padlóján, és noha akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy ki játszik, az a sodró gitártéma bizony ma is gyilkolni tud. A folytatás hasonlóan lenyűgöző: Bad Boys Running Wild, The Zoo (micsoda riff!), Loving You Sunday Morning, Make It Real, aztán jön a '70-es évek egyik gitáristene, Uli Jon Roth, az ember pedig csak néz, és nincs kedve nevetni, pedig ha más állna ki a színpadra ezzel a fizimiskával, nehéz lenne megállni. Ez a furcsa, magának való zseni bizony még ma is hátborzongatóan pengeti a hathúrost, és ahogy közösen elnyomják a Pictured Life-ot és a We'll Burn The Sky-t, az valami fantasztikus.
Az 1990 utáni korszakot mindössze egy dal képviseli, a fesztivál idején legfrissebbnek számító Unbreakable lemezről származó Love 'em Or Leave 'em, ami ugyan marcona riffjével kellemesen dörzsölgeti a dobhártyát, de inkább csak jól elfér itt, mintsem igazi csúcspont lehessen. Még az egyébként remek Don't Believe Her – Tease Me Please Me kettős is inkább csak felvezeti a következő blokkot, ahol egy másik gitáristen, Michael Schenker pattan a deszkákra egy kis közös játék erejéig. Jön a Coast To Coast (libabőr!), a Holiday (nem kevésbé csodálatos), a Lovedrive és a feministák kedvenc dala, az Another Piece Of Meat, a száj pedig ismét tátva marad. Nem véletlen, hogy pont ez a csapat jutott olyan magasra annak idején a kontinentális Európából...
Habár a Scorpions kapcsán teljesen jogosan mindig is a gitárosokat méltatták elsősorban, a mai felállás egyik nagy erőssége pont a ritmusszekcióban rejlik. Az új basszer, a hosszúhajú rocker fazonjával a látványra is jó hatással lévő Pawel Maciwoda is jól játszik, az igazi kincs azonban James Kottak, a Kingdom Come egykori ásza, aki olyan húzósan és erőteljesen nyomja le a programot, hogy csak na. Láthatóan nagyon komolyan veszi a melót – Scorps tetkója is van – , és még a dobszólója is teljesen élvezhető, pedig nálam jobban kevesen utálják az ilyesmit. Nyilvánvaló a különbség, amikor a Blackout és a No One Like You erejéig a galambősz Herman Rarebell ül be a cájg mögé: ő sem nyomja éppen rosszul, de messze nem olyan úthenger, mint a szintén régisulis felfogásban, ám lehengerlő energiával ütő Kottak. Ezt a két nótát persze elég nehéz lenne elrontani, meg is őrül tőlük mindenki, ahogy kell...
A rendes műsoridőt egy kis Jabs-féle gitárbűvölést követően a Big City Nights (mekkora sláger, te jó ég!) és a Can't Get Enough zárják, aztán hálistennek nem a Wind Of Change jön, hanem a Still Loving You, bár azért kicsit érezni, hogy ezt a dalt is iszonyatosan unják már. Pont fordított a helyzet a ráadásban elnyomott össznépi In Trance-szel: ahogy ez a négy gyilkos gitáros egyszerre játszik, az tényleg minden pénzt megér. Az Iron Maiden leggagyibb Eddie-jeivel vetekedő papírmasé skorpió bevonulása nekem már egy kicsit sok, mint ahogyan Rudolf Schenker fejenállását sem feltétlenül tudom értelmezni a tumultuózus Bolero alatt – itt még Michael fia, Tyson is felbukkan gitáron – , de a zárás feledteti ezeket, hiszen mi mással is búcsúzhatnának, mint a '80-as évek egyik legnagyobb himnuszával, a Rock You Like A Hurricane-nel?
Tényleg nem tudok mit mondani, ez az átfogó DVD kötelező mindenkinek, aki csak valaha is szerette a Scorpionst, de akkor is kiváló választásnak bizonyul majd, ha a slágereket leszámítva nem ismered őket és éppen ötleted sincs, hol kapaszkodj bele a hatalmas életműbe. Elég, ha annyit mondok, hogy engem sem csak a Lovedrive, Blackout, Love At First Sting típusú örökbecsű darabok leporolására késztetett az anyag, de még az újabb dolgaikhoz is meghozta a kedvemet. És nem hittem volna, hogy a förtelmes Eye II Eye után nekem még valaha is lesz kedvem friss Scorpions lemezekbe ásni magamat...
