Aggression Continuum címmel jelenik meg hamarosan a Fear Factory új nagylemeze. Az albumról máris meghallgatható a Disruptor című dal.
Meglehetősen skizofrén helyzetben érkezik öt év után, a Nuclear Blastnél a Fear Factory új albuma. Az Aggression Continuum lemezt már 2017-ben elkészítette a csapat, ám ezt követően Burton C. Bell énekes, illetve a Fear Factory klasszikus felállásának három hangszerese, Dino Cazares gitáros, Christian Olde Wolbers basszer – egy időben gitáros – és Raymond Herrera dobos hosszas jogi csatározásba bonyolódott, amely teljesen megbénította a csapat működését. A név végül Cazaresé lett, akinek a pereskedés közben Burtonnel is elmérgesedett a viszonya, így az énekes tavaly év végén távozott a fedélzetről. Dino eközben részben újravette, illetve újra is kevertette a lemezanyagot, de az most úgy jelenik meg, hogy fix felállású zenekar tulajdonképpen nem létezik – nem mintha egyébként ennek különösebb gyakorlati jelentősége lenne, hiszen turnézni előreláthatólag még jó ideig nem lehet majd.
„Az album korábbi változata, amelyet 2017-ben befejeztünk, programozott dobokkal készült”, mondta még korábban a gitáros. „Úgy döntöttem, nem követem el még egyszer ezt a hibát, és újradoboltattam a témákat Mike Hellerrel, de aztán rádöbbentem: a gitárokat és a basszust is újra kell venni, hogy jobban passzoljanak az élő dobhoz. Emellett új billentyűs sávokat is rögzítettünk Rhys Fulberrel és néhány további billentyűssel. A produceri feladatokat Damien Rainaud látta el, a keverést és a maszterelést pedig Andy Sneap végzi. Mindannyian fantasztikus munkát végeztek a Genexuson, ezért velük dolgoztam az új lemezen is. Burton énektémáit 2017-ben szintén teljes egészében felvettük, 
és ezek szerepelnek majd az album új verzióján.”
A június 18-án megjelenő lemezre az alábbi szerzemények kerülnek fel:
01. Recode
02. Disruptor
03. Aggression Continuum
04. Purity
05. Fuel Injected Suicide Machine
06. Collapse
07. Manufactured Hope
08. Cognitive Dissonance
09. Monolith
10. End Of Line
A Disruptor most meghallgatható, további részletek az albumról remélhetőleg hamarosan.
Hozzászólások
Az,hogy vki a maga markáns stílusán belül adja ki mindig "ugyanazt" a lemezt,vki meg ugyanazokat a zenei frázisokat mondja fel időről-időre,az elèggé nem ugyanaz.
Idézet - rockart:
Gondolom, egyszer sem hallgattad meg az elmúlt 10-15 év Slayer kemezeit...
Valószínűleg meg lenne a véleménye és azt a maga fanyar-humoros módján közölné is vmilyen formában.Közönsége is lenne hozzá mindig,de hogy ez milyen státuszt jelentene,ki tudja?A Type O - ha létezne - szerintem az utolsó lemez környéki szinten mozogna.A '90es évek közepén nagyon mentek a dolgaik,Pete egyéb szereplései révén ott voltak a köztudatban.Az FF ezt a szintet nem érte el,aztán rá is görcsöltek a befutásra,de az ezredfordulóra meghaladta őket az idő.Dino állandó 'kornozása" is elég szánalmas volt.És igen,az volt az utolsó éra,amely komplett irányzatokat termelt ki karakteres bandákkal-lemezekkel.Azzal a mércével ma már képtelenség mérni a dolgokat,annyir a más minden.
A Mechanize szerintem is teljesen magát etető, abszolút kurvajó album volt, és a Genexusnak is meglepően sok kellemes pillanata volt (a Digimortalos hangulat megidézése teljesen jól állt annak a pár dalnak), nálam az Industrialist volt az, ami totál elment mellettem a másodkorszakos Dino lemezekből.
.Amúgy most pont azon gondolkodom (és bocsi, hogy ez most kicsit offtopic, de leszarom), hogy nagyon megnézném, hogy pl egy Type O Negative ma hol tartana. Ők is az a kilencvenes évekbeli csapat volt, akiknek a zenéje a maga korában földrengetően karakteres és sikeres volt azoknál, akik 30 éve vevők voltak az újabb hangzású metálokra, mégis magányos farkasok maradtak mindig. Nyilván az FF-vel való összemérés abban akadozik, hogy Peterek egyszerűen képtelenek voltak akárcsak gyengébb dalt írni, és eközben Dinóék bőven tettek kísérletet arra, hogy betörjenek a mainstreambe is, mégis azt érzem, hogy ez a két zenekar valahol rokonlélek, mert sose tudták megkapni azt a hosszabb távra szóló elismerést, amit szerintem megérdemeltek volna, és a zenéjük nekem a kilencvenes évekből pont azt a fajta hozzáállást, markánsságot, kreativitást jelentik, amit veszettül hiányolok a mai színtérről.
Szóval kíváncsi lennék rá, hogy egy olyan jellem, mint Peter Steele, hogyan tájékozódna ma, milyen dalokat/gondolatokat facsarna ki belőle a mai (egyre abszurdabb) élet, mivel sokkolna/fárasztana (jó értelemben) minket..Kapna szegény vajon figyelmet egyáltalán? :/
Ez viszont tényleg nem lett valami jó.