Shock!

Soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy a Fear Factorynek könnyű dolga lenne. A Los Angeles-i terminatormetalosok első két albuma olyan szinten előzte meg a korát, hogy azokra utána már semmiképpen sem lehetett volna gombot varrni, és emiatt tulajdonképpen semmi csoda nincs a Demanufacture utáni egy helyben topogásban. Mert szépíteni persze lehet a helyzetet, de a lényeg ettől még változatlan: akadtak tapogatózásaik erre-arra, a jellegzetes összetevők aránya, sőt, a felállás sem volt mindig ugyanolyan, de a banda 1995 óta ezeket tekintetbe véve sem eszközölt lényegi előrelépést, miközben a tábor a mai napig valami elementárisat várna tőlük a kezdés miatt. Ezen a téren a Genexus sem hoz újat: a zenekar nem szakított a formulákkal, ugyanúgy hozzák a saját paneleiket, mint többé-kevésbé mindig. Viszont a legutóbbi anyagnál mindenképpen jobb lett ez az album.

Mielőtt még bárki is ezt hinné, nekem korántsem a dobgép volt a bajom a The Industrialisttel. Sőt, tegyük a kezünket a szívünkre: mivel a Fear Factory dobjaival bevallottan mindig volt több-kevesebb buherálás, ha Dino Cazaresék nem jelentik be legutóbb előre, hogy a Mechanize-on jól bevált Gene Hoglan helyett Dr. Avalanche játszik majd a 2012-es lemezen, szerintem a kutyának sem tűnt volna fel a dolog. Engem sokkal inkább a fantáziátlanság, a dögunalom, a dalok középszerű volta zavart a The Industrialistben. A felszínen persze akkor sem csináltak mást, mint előtte, viszont a számok szerintem gyengébbre sikeredtek, mint korábban gyakorlatilag bármikor: pár kivételtől eltekintve olyan benyomást keltett az album, mintha az évek során fiókba zárt töltelékekkel pakolták volna tele. Ezzel szemben a Genexus mindenképpen előrelépést jelent, bár azért ez az album sem megy csodaszámba. A banda – amely ma már tulajdonképpen csak Dinót és Burton C. Bellt jelenti – leszállított egy újabb adagnyi dalt, amit a diehard fanok bizonyára elégedetten hallgatnak majd. És lehet, hogy végső soron tényleg nincs is szükség ennél többre.

Ennyi év után nehéz mit írni a Fear Factoryről, hiszen mindenki ismeri a stílus sarokpontjait Dino védjegyszerű, a kerepelő kétlábdobokhoz passzintott zúzdariffelésétől kezdve az ordító és dallamos vokálok kettősségén át a sci-fi effektekig, szolid elektro-színezésekig. A Genexus mindent megbízhatóan fel is villant is ebből a fegyvertárból, és összességében valahol középúton helyezkedik el a kifejezetten súlyos, kegyetlen Mechanize és az egy fokkal dallamosabbra vett anyagaik között. Hangzás terén a 2010-es album mindenképpen jobb volt ennél, de az Industrialisthez képest sikerült előrelépniük – ez jó. Az kevésbé, hogy Burton hangja ma már stúdiós mankókkal megtámasztva, effektekkel elfedve-feljavítva is egyre feltűnőbben gyengélkedik: nyilvánvalóan erőtlenebbek az üvöltései, mint régen, a dallamoknál meg szinte mindig drukkolsz, hogy sikerüljön kitolnia őket viszonylag tisztán. (Az persze nem kérdés, hogy élőben továbbra is minden egyes sorral szemben alulmarad majd a harcban.) De ha szereted a bandát, jótékonyan szemet hunysz majd efelett, ha meg nem, úgyis tökmindegy.

A dalok között pedig most is akadnak jól elcsípettek és alapjáratosabbak, de ez is így volt 1995 után mindegyik lemezükön, szóval az sem lephet meg senkit, hogy a Fear Factory ír töltelékeket is. Mindenképpen az erős pillanatok közé sorolom a lemez indítását a már-már meglepően nagyívű intróból kibontakozó Autonomous Combat Systemmel, bejön a fogós refrénnel operáló, klipesített Dielectric is, és a szellősebb megközelítésében, hangulatában egyaránt a Digimortal-érát idéző Soul Hacker sem rossz. A pofás gitártémákkal ellátott címadó is tetszik, a szintén dallamosabb, a banda szintjén slágerformátumúnak számító Regenerate meg egyenesen a legjobban elkapott új téma szerintem, fogósak a dallamai, perfekt a felépítése, tényleg ott van a szeren. Szintén nagyon rokonszenves az Expiration Date című szokásos záróeposz, amely már-már meglepően popos dallamvilággal operál – persze a banda összekeverhetetlen hangzásképébe illesztve –, de ez a new wave-es gyökerű vonal sem új náluk, és jól is áll nekik, bár azért szokás szerint túlhúzzák egy cseppet a finálét. A modernebb, tördelt – néhol pikáns módon már a Fear Factory-követőket idéző – témákkal is operáló Church Of Executionből viszont sokkal többet is ki lehetett volna hozni ennél, a Battle Of Utopia pedig Burt refrénben produkált, már-már kínosan iskolás dallamvezetése miatt marad léc alatt. Az Adonize vagy a Protomech meg tipikusan olyan nóták, amiket csak úgy kiköpött a gépezet: nem rosszak, de nincs is bennük a világon semmi plusz. A csak bónuszként elsütött, melodikus-hangulatos-hömpölygős-utaztatós, hangszerelésileg is pofás Enhanced Reality szerintem mindegyiknél lényegesen izgalmasabb és erősebb, lehet, hogy inkább ezt kellett volna feltenni a normál verzióra valamelyik helyett. Ugyanakkor azt sem kerülhetem meg, hogy azért a jó daloknál is hallottunk már sokkal jobbakat a Fear Factorytől. De hát ez már csak így megy, hiszen Dino és Burt is egyre jobban közelít az ötvenhez, rég túlléptek már a saját kreatív zenitjükön.

A Genexus egy újabb Fear Factory-lemez a sorban, nem több és nem is kevesebb ennél: vállalható, hallgatható, de nem kiemelkedő, és nem is különösebben fontos album a 2015-ös felhozatalban.