Shock!

E hasábokon is szó esett már párszor arról, mi minden történt tavaly a Fear Factory környékén, így ezúttal inkább hanyagoljuk is az utóbbi évek egyik legvállalhatatlanabb zenekari szappanoperáját. A lényeg, hogy a korszakalkotó Los Angeles-i bandában a legutóbbi, 2006-os Transgressiont készítő felálláshoz képest két ponton történt változás: a gitárt ismét az alapító humán gömb, Dino Cazares pengeti, a dobok mögött pedig a brutálmetal-színtér egyik legelismertebb ütőse, Gene Hoglan (Dark Angel, Death, Strapping Young Lad, Testament és még napestig sorolhatnánk, mi egyéb) foglal nem kis helyet.

A folytonosságot tehát Burton C. Bell és az ősember-fazonú basszer, Byron Stroud képviselik, de a logó a régi, a borító pedig tökéletesen illeszkedik az eddigi sorba, hogy senkinek se támadjon kétsége afelől, miről is van itt szó az ízléstelen módon lemenedzselt változások ellenére. A legnagyobb kérdés persze az, vajon megérte-e a sajtóban alaposan dokumentált anyázóhadjárattal lejáratni a banda nevét.

Nos, a Mechanize hallatán a válasz annyira azért nem egyértelmű, mint azt az ember várná. Annyi bizonyos, hogy Burt és Dino hamisítatlan Fear Factory albumot csináltak, ahol együtt van minden, amitől a banda a '90-es évek egyik legmeghatározóbb underground formációjává tudott fejlődni. Itt szaggatnak a death metalban gyökerező, mocsártaposós riffek a hozzájuk igazított embertelen kétlábdobos témák hegyeivel, Bell a megszokott módon szállítja a torokszaggató üvöltéseket és a dallamosra vett refréneket, és persze az egész albumot átjárja az a jellegzetes sci-fi/cyberpunk hangulat is, ami olyannyira a védjegyüknek számít. A megszokott összetevőkön túlmenően azonban semmit sem hallok itt, amitől 2010-ben a plafonig kellene ugrálnom. Készítettek egy korrekt lemezt a csapat stílusában, a nagyhangú nyilatkozatok fényében azonban ennél kicsit többre lenne szükség ahhoz, hogy megfelelően indokolják vele Christian Olde Wolbers és Raymond Herrera kipaterolását. Pláne, hogy az ő elmúlt években bemutatott állhatatosságuk és főleg Christian dalszerzői aktivitása nélkül Dino aligha ülhetett volna most bele ilyen szépen a készbe...

Az újra egymásra talált nagy páros mindenesetre igyekezett biztosra menni és egy definitív, elhajlásoktól mentes albummal előrukkolni. A Mechanize ennek köszönhetően olyan szinten durva és súlyos, hogy néhol nem is az örök alapmű Demanufacture, hanem egyenesen a Soul Of A New Machine brutalitása ugrik be a riffekről és a kíméletlenül daráló témákról. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a közös korszak utolsó szakaszában Dino által olyannyira erőltetett slágeres vonalnak itt bizony nyoma sincs... A kegyetlen intenzitás miatt a dalok az első néhány hallgatásnál eléggé összefolynak, de aztán szépen a helyükre kerülnek a részletek, és az ember azon kapja magát, hogy dúdolgatja az eleinte ötlettelennek és önismétlőnek bélyegzett refréneket, léggitározza a kezdetben megkülönböztethetetlennek tűnő riffeket. Gene Hoglan dobolása szokás szerint lélegzetelállító, aligha találhattak volna nála megfelelőbb embert Herrera helyére. A stúdióban nyilván akármit meg lehet valósítani, de az ő esetében biztosra veszem, hogy élőben is mindent perfekt módon hoz majd az itt hallottakból. A régi kollaboráns Rhys Fulber kreálta hangzás már a netre kikerült előzetes mp3-aknál is döbbenetes volt, a lehető legjobb formában érvényesül az a tömény, brutális és kristálytiszta hi-tech sound, ami a Fear Factory sajátja.

Nem akarom megkerülni a megkerülhetetlent: ha Christian és Raymond új csapata, az Arkaea tavalyi debütálásával hasonlítjuk össze a Mechanize-ot, még az illúzióromboló felvezetés dacára is teljesen egyértelműen Dinóéknak áll a zászló. Ha azonban az előző két Fear Factory album mellé teszem ezt az újat, már korántsem ilyen tiszta a helyzet. A csapat Cazares nélküli életképességét bebizonyító 2004-es Archetype szerintem csont nélkül a legerősebb lemezük volt a Demanufacture óta, és ezen a véleményemen a Mechanize sem változtatott. A Transgression már távolról sem volt tökéletes, de még ezzel együtt is több kiugró, karakteres nótát sikerült rá írniuk, mint erre, ráadásul igyekeztek rajta belekapni hozzájuk képest újszerű dolgokba is, ami nagyon jót tett nekik. Na, az ilyesmi itt egyáltalán nem jellemző... A legizgalmasabb hangzású új szerzemény talán a szintis-gótikus effektekkel színesített, de klasszikus thrash témák cazaresesített verzióival is operáló Christplotation, de meglepőnek ezt sem nevezném. Nem gondolom persze azt, hogy mindenkinek mindig újítania kell – a Fear Factory így is elég sokat tett a metal továbblépéséért 15-17 évvel ezelőtt –, de némi vérfrissítést azért joggal várna el az ember, ha már a főszereplők ekkora mellénnyel vetették bele magukat az újonnani közös munkába, nem igaz? Ehhez képest kaptunk tőlük 45 percnyi új zenét a megfelelő színvonalon, csak éppen az izgalom legkisebb morzsája nélkül.

Bevallom, kezdetben baromira nem tetszett a Mechanize: eleve ellenségesen közelítettem hozzá, és az első két-három hallgatás igazolta is az előítéleteimet, ötlettelennek és laposnak tűnt az album. Mivel azonban a Fear Factory tinédzserkorom meghatározó bandái közé tartozott, óriásit hazudnék, ha azt mondanám, hogy némi kis ismerkedés után nem érintett meg a jól megszokott zenei világ. A címadó dal, az Industrial Discipline, a Fear Campaign, a Powershifter vagy a szokásos filmzenés, belassultabb zárást hozó Final Exit igazán pofás darabok, ezen nincs mit vitatkozni. Ilyen alapozás után viszont képtelen vagyok igazán őszintén lelkesedni, pláne rajongani a csapatért. És törjön le a kezem, ha ennél magasabb pontszámot adok nekik...