Immáron több mint húsz év telt el a Metallica Load és Reload lemezei óta, de a szóban forgó éra a mai napig megosztja a rajongótábort. James Hetfield egy friss interjúban ennek kapcsán beszélt a szükséges és szükségtelen kompromisszumokról.
A Clash interjúzott a napokban James Hetfielddel, és azt a kérdést szegezték a Metallica frontemberének, hogy hozott-e bármilyen kompromisszumot a zenekar azért, hogy bekerülhessen a mainstreambe. „Érdekes ez”, felelte James. „Én inkább úgy gondolom, hogy megteremtettük a saját mainstreamünket. Mindig is nagyon őszinték voltunk önmagunkkal szemben, beleértve ebbe a kompromisszumokat is. Valamiféle kompromisszumnak ugyanis mindig lennie kell, főleg, ha egy zenekarban négyen játszanak együtt. Igazából két ember irányítja a dolgokat: Lars és én. És ha mi ketten nem értünk egyet valamiben, mindenképpen meg kell egyezni. De ha arról van szó, hogy hoztunk-e olyan döntéseket, amelyek utólag nem tűnnek helyesnek: néhányszor biztosan. Számomra például ilyen volt a Load és a Reload korszaka, ahol nem minden mögé tudtam száz százalékosan odaállni, de kompromisszumot kötöttem. Azt mondtam, Larsszal és Kirkkel tartok, mert ők nagyon hisznek ebben a dologban, szóval én is velük tartok, mert akkor lesz minden a legjobb, ha mind a négyen beletesszük a magunkét. Minden tőlem telhetőt megtettem, de a dolgok nem sültek el olyan jól, mint előzetesen reméltem. De semmit sem sajnálok, mert akkor ez tűnt helyesnek. Ha a zenekari egység érdekében kell kompromisszumot kötnöm, megteszem.”
Hetfield szerint ugyanakkor a Metallica sosem kötött külső kompromisszumokat. „Szerintem mindig nagyon őszinték és egyértelműek voltunk annak kapcsán, mit akarunk és mit nem akarunk. Ez a mi kibaszott bulink, amire mindenkit meghívunk: gyere, és tarts velünk. Ha pedig már nem élvezed a kalandot, bármikor kiszállhatsz, mert remélhetőleg mindig lesz olyan, akinek tetszik, mennyire szenvedélyesen alkotunk. Az ilyen embereket mindig szívesen látjuk. A Metallica mindig utált mindenféle szabályt, vagy olyan kísérletet, amellyel be akartak skatulyázni bennünket. Ki nem állhatjuk a korlátokat, a határokat. A heavy metalban mindig is volt egyfajta punkos megközelítés: mindenki kapja be, csakis a saját utunkat járjuk, satöbbi. És ez rendben is van – egészen addig, amíg le nem térsz erről az útról, például levágatod a hajadat, nem viselsz bőrdzsekit, ilyesmik. Vagy például balladát írsz. Na, azzal például egyből eltértünk a szabályoktól. Emlékszem, egy rajongóval még majdnem össze is verekedtem San Franciscóban úgy ’89 körül. Akkoriban jött ki a Justice, megcsináltuk a One klipjét, ez a csávó meg odajött: kapd be, te köcsög, eladtad magad, MTV-klipet forgattál, bla-bla-bla… Én pedig úgy éreztem, meg kell védenem magunkat. És tényleg, miért is kellene bármit is igazolnom azzal kapcsolatban, amit csinálunk? Számunkra csalódást okozott, hogy sokan így tekintettek erre az egészre, hogy egyes saját rajongóink megharagudtak, amiért előadóként azt csináltuk, amit helyesnek éreztünk, hogy kifejezzük magunkat.”
A Metallica 2018. április 5-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik, természetesen zsúfolt teltház előtt. További részletek itt.
Hozzászólások
Nem tudom Hetfield mennyire gondolt a zenére ebben a nyilatkozatban, de szerintem a Load-on semmi szégyellni valójuk nincs!
Sosem felejtem el: ahogy lehetett, megvettük az egyik legjobb cimbimmel - CD-n, ami akkor még nagy szó volt.
Hatalmas várakozás előzte meg részemről; 11 évesen ismertem meg őket az (akkor friss) Enter Sandman klippel és bár a Load megjelenésekor már betéve ismertem a diszkográfiát, a Fekete album folytatását reméltem.
Elindult az Ain't My Bitch, hallgattuk egy darabig, aztán valami olyasmit mondtam cimbimnek, hogy "nem rossz, de a többi dal biztos keményebb lesz". Aztán szépen lassan ráeszméltünk, hogy nem. Szerintem a Load a mai 35-40-es generációnál kevés kivétellel utólag került helyére, a maga idejében mindenképpen egyfajta csalódást, furcsa meglepetést jelentett.
ddrum77:"Pedig vannak ott jó témák... Sweer amber, Invisble kid, Some kind... Frantic" Bezony!!
A DM pedig fasza, meg a beyond magnetic is.Just a Bullet Away,Rebel of Babylon odavágnak.
De hogy mennyire skizoid volt a hozzáállás a Loadhoz annak idején, és mennyire nem tudtam magukra a dalokra figyelni, arra csak egy példa. Amikor először indítottam el az albumot a megjelenést követően, az Ain't My Bitch-et hallgatva még arra gondoltam, hogy "ezek még tovább finomodtak a Fekete Albumhoz képest" - és aztán a 2 x 4 közepénél kivettem CD-t a lejátszóból. És annak ellenére, hogy az egész album tele van '70-es évekbeli rock hatásokkal, amiken felnőttem, sokáig végig sem tudtam egyben hallgatni. Évek kellettek, hogy a dalok egy részét értékelni tudjam.
Amúgy jó a hasonlatod a két szerszámosládáv al. Azzal a különbséggel (nálam), hogy én mind a két albummal úgy voltam, mint a másik ládával, amivel kapcsolatban "elképzelésed sincs, hogy egyáltalán hogyan kell megfogni bármelyik szerszámot".
Idézet - 19EmpEroR75:
5 év szünet után másfél éven belül 27 dal, pláne ennyire sokféle tényleg sok. De eltekintve a külsőségektől (mondjuk szerintem a Load borítója király, a ReLoadé meg még királyabb, tök mindegy, mit használtak a készítéséhez), még a fogyaszthatóbb Loadon is alig van olyan szám, amibe első hallgatásra kapaszkodni lehetne. Talán a King Nothing a legnagyobb ilyen kapaszkodó (már-már tényleg Enter Sandman 2), utána meg esetleg a Bleeding Me és a The Outlaw Torn, valamint a Wasting My Hate következhet, illetve másodvonalban az Until It Sleeps és a Thorn Within, a többi dal meg azért egészen más, ennek ellenére az album még egyensúlyban van, sőt, az elsőre furcsának tűnő számok is viszonylag gyorsan a helyükre kerülnek.
A ReLoadon viszont nincs meg ez az arány, az elsőre fogós számok listája nagyjából a Fuelnál véget ér. Valahogy ennek az albumnak még a Loadhoz képest is sokkal másabb hangulata van. Két szerszámos ládához tudom hasonlítani az albumot, az egyiket kinyitod, és tudod, hogy mi mire való, meg láttál más hasonlót, a másikban viszont elképzelésed sincs, hogy egyáltalán hogyan kell megfogni bármelyik szerszámot.
Lehet, hogy sokaknak az S&M giccses, de nekem, aki ugyanúgy szereti a komolyzenét, mint a metalt (ráadásul 1999-es, akkor még nem volt ekkora divat a metal és a komolyzene ház
asítása - és kommerszesítése -, mint azóta), az általam nem kedvelt Load/Reload éra dalai is akkor kezdtek el élni igazán, és pár évvel később visszahallgatva a két albumot, már tudtam értékelni magukat a dalokat. Így sem lett a kedvenc Metallica időszakom (az az első 4 album), de legalább a dalok zömét értékelni tudom (a 27 dal tényleg sok, így valóban sok a töltelék).
A St. Anger/Death Magnetic kettősről meg leírtam a véleményem a komment végén.
Ez nem értem. A Load/Reload tökéletesen szól, egyszerűen nem tudok jobb hangzás elképzelni oda, élő, igazi, tiszta és erőteljes. A szimfonikus lemez nekem totál giccses nagyrészt a hangszerelés miatt, a legtöbb dal mellément az én világomban. Imádom a korábbi lemezeket is, de a Load egy másik ligába tette őket, nem alá vagy fölé, hanem mellé. A St. Anger/Death Magnetic utána nagyon keserves csalódás volt, főleg az utóbbi tűnt fogcsikorgatós erőlködésnek. Az újat viszont megint szívesen hallgatom, szerinem ennél többet nem tudtak volna kihozni magukból ma már, ez a plafon, és ez több, mint korrekt.
Tudom, hogy az eladások és a minőség nem feltétlen járnak kéz a kézben, de érdemes belegondolni, hogy vajon egy Load/Reload idején érkezett rajongó vajon, ha visszaás mondjuk a Kill/Ride kettősig, akkor tetszeni fog neki, amit hall? Szerintem erre nem egyértelmű a válasz.
Másrészt a 90-es évek közepéről beszélünk, amikor szitokszó volt a metal.
Nem kacérkodtak az elektronikával, mint Rob Halford. Nem fordultak egyértelműen grunge-ba, mint Bruce Dickinson. Nem mentek át felesleges brutalitásba, mint Dio. Látható, hogy hány ikon volt megzavarodva abban az időszakban. A Metallica így élte túl azokat az éveket.
Meggyőződésem, hogy a radikális imageváltás miatt fogadták ezt az albumot úgy ahogy.
így hallgassátok meg. :
https://www.youtube.com/watch?v=h99nhdNnfm8
Pedig vannak ott jó témák... Sweer amber, Invisble kid, Some kind... Frantic