További világhíres zenészek rótták le kegyeletüket és fejezték ki legmélyebb tiszteletüket sajtónyilatkozatok formájában a hétfőn elhunyt Jon Lord előtt. A Deep Purple egykori billentyűsét korábbi zenésztársai is gyászolják.
Tony Iommi (Black Sabbath): „Sokkolt és mélyen elszomorított Jon halálíre. Nem csak fantasztikus billentyűs volt, de csodálatos személyiség és igazi úriember is egyben. Megtiszteltetés, hogy lehetőségem nyílt vele együtt zenélni. Egy igazi legendát veszítettünk el, de a zenéje tovább él majd a szívünkben. Legmélyebb együttérzésem a családjának. Nyugodj békében, Jon, barátom." (A felső képen balról jobbra: Ian Gillan, Jon Lord, Nicko McBrain és Iommi.)
Bill Ward (ex-Black Sabbath): „Mély szomorúsággal fogadtuk Jon Lord halálhírét. Ha a zenéjéről beszélünk, muszáj kiemelnem, mennyit adott hozzá eredetiségével és elképzeléseivel a hard rock stílus határainak meghatározásához. A rocktörténelem elvitathatatlan része, és soha nem fogjuk elfelejteni. Köszönjük, Jon Lord. Nyugodj békében."
Lars Ulrich (Metallica): „Mióta csak apám 1973-ban, kilenc éves koromban elvitt megnézni őket Koppenhágában, a Deep Purple volt életem legállandóbb, legtartósabb és leginspirálóbb zenei hatása. Minden más létező zenekarnál többet jelentettek számomra, és óriási szerepük volt abban is, hogy az lettem, aki ma vagyok. Így aztán nem kifejezés, hogy lesújtott és mélyen elkeserített Jon Lord halálhíre. Mind bűnösök vagyunk abban, hogy könnyedén dobálózunk az olyan szavakkal, mint az egyedülálló, különleges és úttörő, amikor jellemezni akarjuk a hőseinket és a ránk ható embereket, de jelenleg tényleg nem léteznek ezeknél pontosabb szavak. Egyszerűen nem létezett Jon Lordhoz fogható muzsikus a hard rock történelme során. Senki. És kész. Senki sem játszott úgy, mint ő. Senki sem szólt úgy, mint ő. Senki sem írt olyan zenéket, mint ő. Senki sem nézett ki úgy, mint ő. Soha egyetlen billentyűs vagy billentyűs hangszerek közelébe jutó ember sem volt annyira kifejező, barátságos úriember, és soha senki nem játszott olyan kibaszott menő módon, mint ő. 
Minden, amit csinált, a sajátja volt, beleértve ebbe természetesen azt a kizárólag rá jellemző hangzást is. Akármit is csinált azzal a Hammonddal, ahogy a Leslie-vel torzítva korábban soha nem hallott módon megszólaltatta a hangszert, ahogy megtámadta, miközben ide-oda dobálta a Fenevadat, ahogy nevezte az orgonáját, az bizony semmi máshoz nem volt hasonlítható. Sem azelőtti, sem éppen aktuális, sem későbbi dolgokhoz. Ez ennyire egyszerű. A Deep Purple szintén a maga útját járta: sosem lehetett kiszámítani őket, nagyon impulzívak voltak, sosem ismételték önmagukat, és legtöbbször nem eviláginak tűntek. Nagy szerencsémre háromszor is láthattam őket Koppenhágában 1973 és 1975 között, majd számtalanszor az újjáalakulás után '85-ben és '87-ben. Németországban még pár közös koncertet is játszottunk velük '87 nyarán, és mondanom sem kell, minden egyes alkalom komoly élményt jelentett, ami alapvető hatást gyakorolt rám. Nézni Jont, ahogy a színpad jobb oldalán nyomatja a riffeket, a színezéseket, a textúrákat, azokat a jövőbe mutató szólókat, intrókat, outrókat, bluesos részleteket, klasszikus zenei elemeket vagy akármit, ami éppen eszébe jutott aznap este, ÉS eközben még folyamatosan dobálták is egymásnak a labdát Ritchie Blackmore-ral dalról dalra, estéről estére... Nos, ez mind azt bizonyította, mekkora mestere a hangszerének. A legfantasztikusabb, legeredetibb hard rock billentyűs, aki csak valaha is élt ezen a bolygón. 1992-ben, a fekete album turnéján Münchenben játszottunk. Jon Lord és Ian Gillan lejöttek a bulinkra, és végig a snakepitben álltak a koncert során. A mennyekben éreztem magam, hiszen azon zenekar tagjai előtt játszhattam, akik a világon mindennél többet jelentettek nekem. Egy álmom vált valóra aznap este. És amikor a buli után üzenet várt tőlük, hogy le kellett lépniük az esti tejhez és sütihez, mert másnap stúdióznak, egyszerűen megsemmisültem. A hőseim a kibaszott snakepitben! Hé, mama, a kibaszott világ csúcsára értem! Bezárult a kör a kilenc éves kisfiú számára, aki ott állt '73 februárjában a koppenhágai KB Hallenben... Nyugodj békében, Jon, köszönök neked mindent!"
Rick Wakeman (ex-Yes): „Először a '60-as évek közepén hallottam Jon Lordról, amikor kiadták a Husht, és megvettem a korát messze megelőző Shades Of Deep Purple albumot. Nyilvánvalóan különösen odafigyeltem a billentyűjátékra, mert teljesen eltért attól, ahogyan a többi Hammondot használó orgonista játszott a hangszeren. Azonnal őszinte tisztelője és rajongója lettem Jonnak, és az is maradtam utána örökké. Noha számtalanszor találkoztunk előtte is, igazából csak pár évvel ezelőtt barátkoztunk össze: konzervatóriumokon tartottunk közösen előadásokat, együtt ebédeltünk, és a legfontosabb, hogy zenét is írtunk együtt. Egy évvel ezelőtt írtunk egy darabot a Royal Albert Hall Sunflower Jamjére. Nagyon könnyen ment a munka, mert a stílusunk teljesen eltér egymástól: Jon a Hammondra koncentrált, én pedig a szintetizátorokra. Mágikus volt. A darabot csak egyszer adtuk elő, és állítólag fel is vették, noha sosem láttam az akkor készült videót. Az öltözőben ülve azt terveztük, készítünk egy közös lemezt. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy valami nagyon különleges születhet a stílusunk összeeresztéséből. Megegyeztünk, hogy még abban a hónapban találkozunk és egyeztetünk a részletekről. Egy héttel a találkozó előtt Jon felhívott a betegsége hírével. Nagyon pozitív volt, azt mondta, sosem élvezte jobban az életét, így le fogja győzni a kórt, akármennyi időbe is telik. A projektünket sem adtuk fel, csak elhalasztottuk a munkát. Párszor ezután is beszéltünk. Az utolsó üzenet, amit kaptam, arról szólt, hogy jól reagál a kezeléseire. A halálhíre úgy érintett, mint még egyetlen másik általam ismert muzsikusé sem. Csakis köszönetet tudok neki mondani a nagyszerű zenéjéért, a nagyszerű elképzeléseiért és a kedvességéért. A legudvariasabb, legkedvesebb emberek egyike volt, akiket valaha is csak a barátomnak nevezhettem."
Michael Anthony (Chickenfoot, ex-Van Halen): „Mélyen elszomorított Jon Lord halálhíre. Az ő zenéjén nőttem fel: Jon Lord és a Deep Purple életem egyik legnagyobb zenei hatása volt az ének és a hangszeres részek szempontjából egyaránt. Az In Rock volt az első albumuk, amit hallottam, és totálisan elsöprőnek találtam a billentyűket – ez utána aztán minden egyes lemezüknél megismétlődött. A rocktörténelem egy óriási darabja távozott most. Nyugodj békében, Jon Lord, te voltál a legnagyobb. Részvétem a családnak."
Doogie White (Tank, ex-Rainbow, ex-Malmsteen): „Kedves Jon, köszönöm. Köszönöm, hogy a legjobb, a leginkább tiszteletre méltó, a legbarátságosabb ember voltál. És a legjobb vendég – Ritchie Blackmore gyakran mondta nekem, hogy te voltál a legnagyobb és legkedvesebb vacsoravendége. Te voltál a leghatalmasabb mesélő is. Nem kizárólag a legdinamikusabb zenét köszönöm neked, amit valaha hallottam, és megváltoztatta az életemet – ahogy oly sok más emberét is. Neked köszönhetem a legfantasztikusabb zenei pillanatokat, amikben valaha is részem volt, amikor három koncert erejéig én is részese lehettem a produkciódnak. Vannak, akik régebb óta ismertek téged, és többet dolgoztak veled, de nekem is nagyon fogsz hiányozni."
További zenészek további nyilatkozatai Jon Lordról itt.
