Shock!

Június közepén Magyarországon is debütált az Adrenaline Mob, amely zeneileg leginkább Mike Orlando gitáros gyermekének tekinthető, ám az egykori Dream Theater dobos Mike Portnoy, a Symphony X frontember Russell Allen és végül a Disturbed basszer John Moyer csatlakozásával igazi szupergrouppá vált. A zenekar – sokak meglepetésére – nem progresszív metalban utazik, hanem sokkal direktebb, modern, groove-os modern rock/metalban, Omertá címmel megjelent bemutatkozó nagylemezük 2012 egyik legerősebb produkciója, és a négyes élőben is fényesen bizonyította életképességét. A koncert előtt Portnoy mesterrel és Sir Russell Allennel egyaránt sikerült leülnünk beszélgetni egyet – íme hát először az énekessel készített interjú.

Vágjunk a közepébe: hogy fut a banda első európai turnéja?

Eddig jóval energikusabb volt az európai közönség, mint az otthoni. Szerintem ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a rajongóknak több idejük volt megismerni az anyagot, míg otthon, Amerikában gyakorlatilag azonnal útra keltünk, amint megjelent a lemez. És nyilván az is benne van ebben, hogy Portnoynak és nekem is elég komoly történelmünk van Európában, ezt butaság is lenne tagadni. Jóval ismertebbek vagyunk itt, mint otthon. John csatlakozásával egyébként ez a helyzet is változhat, hiszen a Disturbed hihetetlenül népszerű az Egyesült Államokban, vagyis az ő leigazolása is elég sokat hozhat a bandának ismertség szempontjából. Még hozzátenném, hogy nem kizárólag abból a szempontból fontos ez a turné, hogy ez az első európai körünk, hanem egyben az első igazi főzenekari turnénk is. Amerikában ugyanis társult headlinerként játszottunk most legutóbb a Kill Devil Hill-lel, ahol inkább csak ízelítőt adtunk a közönségnek abból, mire képes a csapat. Ez azonban most más.

Mennyiben sikerült szerinted új közönségrétegeket megszólítanotok az Adrenaline Mobbal?

Ez is érdekes kérdés. Természetesen látok Symphony X és Dream Theater rajongókat a bulikon, akik amiatt jöttek le, hogy megnézzék, miben is utazunk most, de nem csak ők vesznek jegyet. Megjelent egy olyan réteg is a koncerteken, akik sokkal inkább a direktebb, rockosabb zenékre indulnak be. Az egyenesebb, nem annyira progresszív jellegű muzsikákért rajongó metalos arcokról beszélek. Ők ebből fakadóan sokszor jobban be is indulnak a zenére, és épp ez volt a célunk. Úgy látom, hogy akik ugyanúgy sokféle zenét kedvelnek, mint mi, azoknak bejön a banda, bár nyilván olyanokkal is találkoztunk már, akik a progosabb vonal hívei, és nekik kevésbé tetszik a Mob, mint a Dream Theater vagy a Symphony X. Az eddigi négy koncertünk mindenesetre felülmúlta a várakozásainkat a fogadtatás szempontjából, és mi is állati jól éreztük magunkat. Nekem kicsit olyan érzésem van most, mint amikor elkezdtünk koncertezni a Symphony X-szel, és Mike is azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint a korai Dream Theater időkben. De hát ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen ez egy új banda új dalokkal, friss energiával. Jó látni, ahogy az emberek már most is éneklik a nótáinkat.

A Sweden Rock fesztiválon nemcsak a Mobbal, hanem a Symphony X-szel is felléptél. Mennyire kellett a kettő között „üzemmódot" váltanod?

A zenéhez, az énekléshez abszolút nem kellett átállítanom magam. Elég sok rutinnal rendelkezem, szóval az ilyesmi simán megy. A színpadi munka terén azonban elég lényegesek a különbségek a két csapat között. A Symphony X-ben megszoktam, hogy javarészt egyedül adom el a show-t, a többiekre nem annyira jellemző a mászkálás vagy az akciózás. Itt viszont néha arra kell magamat emlékeztetni, hogy inkább maradjak egy helyen, hiszen John és Mike Orlando is végig belakják a színpadot: helyet cserélnek, mászkálnak, John leugrik a dobemelvényről, és persze Portnoy is igazi showman, roppant látványos színpadi figura. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy itt négy frontemberünk van, vagyis sosem tudod, mi történik majd a következő pillanatban. Rejlik az egész Mobban egyfajta veszély, és ez nagyon tetszik nekem. Viszont ez az energikusság azt is maga után vonja, hogy rám ezen a téren kevesebb feladat hárul.

A Symphony X tagjai megnézték az Adrenaline Mob koncertjét?

Nem, de nem azért, mert nem akarták. Nagyon is támogatják ezt az egészet, de egyszerűen úgy jött ki a lépés, hogy nem fért bele nekik. A két csapat eleve két különböző napon játszott, és a többiek hullafáradtan érkeztek meg Svédországba. Sehogy sem tudták volna megnézni a Mobot, hacsak nem mondanak le teljesen a pihenésről, ezt viszont nem is vártam volna el tőlük. Nekem is elég kemény volt, hogy alig négy órát aludtam egyik napról a másikra virradóra... Vagyis a zenésztársaim nem voltak ott, viszont a turnéstábból páran megnéztek minket. Ez roppant jól esett, hiszen állati keményen dolgozó srácokról van szó, az ilyen repülős-fesztiválos történetek pedig mindig különösen rázósak szoktak lenni számukra. Mégis vállalták a kialvatlanságot, és eljöttek, miközben nekem is folyamatosan csak azon járt az eszem, hogy honnan szerezzek még egy kávét! (nevet)

Említetted a Kill Devil Hill-féle turnét. Ez a párosítás több mint tökéletes...

Hihetetlenül jó volt! Emberileg is tökéletesen megtaláltuk a hangot, és zeneileg is tökéletesen kiegészítette egymást a két zenekar. Ők amolyan groove-os, sötétebb zenében utaznak, nálunk meg ez a magas energiaszintű rock megy, a koncertek végén megejtett közös jammelések pedig tényleg mindent felülmúltak. A színpadon és odalent mindenki szélesen mosolygott végig. Kísérletnek is érdekes volt mindez, hiszen ezen a szinten elég ritka, hogy két közösen turnézó csapat együtt zárja a bulikat, amikor pedig Vinny Appice és Portnoy együtt nyomták a Moby Dicket, nos, azt még mi is csak tátott szájjal bámultuk. Két ilyen kaliberű dobos együtt, ahogy ösztönzik egymást... És mivel teljesen más stílusban dobolnak, alaposan ki is egészítették a másikat. Bármikor megismételném újra ezt a turnét, életem egyik legjobbja volt.

Ismerted korábbról Vinnyt vagy Rexet?

Komolyabban nem, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire varázslatosra sikeredett a turné. Vinnyvel összefutottam párszor az utóbbi években itt-ott a backstage-ben, amikor a Heaven & Hell-lel koncertezett, de ilyenkor általában csak pár szót váltottunk. Most azonban volt időnk alaposabban is elbeszélgetni, sztorizgatni. Soha életemben nem vettem még részt olyan turnén, ahol egyszer sem ment a tévé a buszon, most pedig ez is megtörtént. Volt egy csodaszép LCD tévénk, és egyetlen alkalommal sem kapcsoltuk be! (nevet) Ehelyett minden este összeült a két csapat, és dumáltunk, röhögtünk, közösen zenélgettünk. Utóbbi is roppant inspiráló élmény volt. Sosem felejtem el.

Esetleg a Mobbal is jammelgettek turné közben új ötleteken?

Én már most szívesen nekilátnék az új daloknak, de egyelőre még nem mondanám, hogy dolgozunk rajtuk. Mo – azaz Mike Orlando – és Portnoy a beállásokon szoktak játszogatni mindenfélét, néha Johnnal közösen, de egyelőre még nem vettünk fel semmi konkrét témát vagy nótaalapot. De ebben a zenekarban az is jó, hogy minden teljesen természetes és spontán módon alakul, vagyis simán lehet, hogy ha holnap megkérdeznél, már arról számolnék be, hogy teljes egészében összeállt egy új szám. Számomra is nagyon új ez az ösztönösség, és állatira élvezem, hiszen a Symphony X teljesen másképp dolgozik.

Mit gondolsz, legközelebb már John is belefolyik majd a dalszerzésbe?

Biztos vagyok benne. Tudod, az Omertá dalainak egy része még másképp állt össze. Móval a második szólólemezemen kezdtünk el közösen dolgozni pár ötleten, és akkor mutogatta meg bizonyos nótavázlatait. Nekem egyből bejöttek ezek, és mondtam, hogy szívesen segítenék neki befejezni őket. Innentől kezdve pedig már folyamatosan születtek a további ötletek is. Tulajdonképpen innen indult az egész Adrenaline Mob sztori, eleinte nem is gondolkodtunk zenekarban. Vagyis ez a lemez elsősorban a kettőnk dalain alapszik, de a következő alkalommal már Johnt és Portnoyt is be akarjuk vonni a kreatív folyamatokba, méghozzá egészen a legelejétől fogva. Portnoyjal amúgy is évek óta tervezem, hogy csinálunk valamit közösen, most végre ez is megvalósult. Azt pedig tudjuk, hogy dalszerzés tekintetében sem lesz gond köztünk az összhanggal.

Amikor tavasszal beszéltünk, az All On The Line volt a kedvenc nótád az Omertá lemezről. Változott esetleg azóta a helyzet?

Nem, továbbra is ez áll hozzám a legközelebb. Sőt, azt kell mondjam, hogy az összes eddigi dal közül ez a kedvencem, amikben csak szerepeltem eddig. Benne van minden, amit tudni kell rólam: a családom, a kölykök, a zenekar, a rock'n'roll iránti elkötelezettségem, és az is, hogy mindenben maximálisan igyekszem magam odatenni. Sokan azt mondják, olyan vagyok, mint a jó bor, és az évek múltával csak egyre jobb leszek, én pedig szeretem azt hinni, hogy tényleg ez a helyzet. Nyilván én is érzem már néha a koromat, de abban például biztos vagyok, hogy most jobban énekelek, mint azelőtt bármikor, és még mindig egyre jobban élvezem ezt az egészet. Ez mind-mind benne van az All On The Line-ban, én pedig hihetetlenül büszke vagyok a nótára emiatt.

Említetted a második szólólemezedet, de nem hinném, hogy most olyan sok időd jutna ezzel törődni...

Most valóban nem foglalkozom ezzel annyira, hiszen a Mob ügyeire koncentrálok, de valamikor mindenképpen be fogom fejezni az albumot. Kicsit félbemaradt rajta a munka, ugyanis nem voltam maradéktalanul elégedett az eredménnyel. Felvettem pár nótát, de nem éreztem mindet száz százalékosnak... Mivel pedig szólóprojektről van szó, miért vágnám agyon a saját boldogságomat, és hoznék ki valamit, amit nem érzek kereknek? Egy zenekarban simán lehet, hogy 80 százalékig vagy elégedett a végeredménnyel, hiszen csapatmunkáról van szó, és azt a maradék 20 százalékot mindenkinek fel kell áldoznia a kompromisszumok oltárán. Itt viszont másról van szó, hiszen egyedül az én nevem alatt fut a projekt. Nem kell kapkodnom, nem kell rohannom, és egy kicsit szükségem volt arra, hogy eltávolodjak a nótáktól, mert csak így tudom kívülről nézni őket. Előzetesen annyira belemerültem a részletekbe, és annyira túlcsiszoltam, túlanalizáltam mindent, hogy kicsit elveszett az egész anyag varázsa, én legalábbis így éreztem. Egyáltalán nem sajnálom a csúszást, mert ennek a lemeznek tökéletesnek kell lennie, és csak akkor jelentetem meg, ha én magam is teljesen elégedett leszek vele.

Jorn Landével tervezel újabb közös albumot?

Mindenképpen szeretnék tovább dolgozni a Frontiers kiadóval. Imádom Serafinót (Serafino Perugino, a kiadó feje), hatalmas támogatóm, aki ott segíti a munkámat, ahol csak tudja. Egyelőre nem tudom, konkrétan milyen formát ölt majd a további együttműködés, de remélem, hogy fogok még együtt dolgozni Jornnal, és tudom, hogy nem csak én szeretném ezt. Állati tehetséges énekes, én magam is imádom a hangját. De konkrét tervekről egyelőre nem tudok beszámolni neked. Mondhatnám persze, hogy pokoli elfoglalt vagyok, de igazság szerint az Allen – Lande albumok nem igényelnek tőlem olyan elképesztő időráfordítást, hiszen a dalokat teljes egészében Magnus Karlsson írja, nem pedig mi. Így aztán nincs rajtam igazi nyomás, nincs feszültség meg stresszelés. Imádom is rendesen a dolgot! (nevet)

Jornnal amúgy jó barátok vagytok?

Soha életemben nem találkoztam vele! (nevet) Tudom, hogy ez most már egyenesen nevetséges, de szemtől szemben még egyszer sem volt alkalmunk leülni egymással. Ha jól emlékszem, a legtöbb személyes kommunikációink az volt eddig, amikor még évekkel ezelőtt láttam egy fesztiválon, ahol az Arkkal lépett fel, és intettem neki odalentről, de ennyi. Az emberek rendszerint kiakadnak, amikor megmondom, hogy még egyszer sem találkoztunk, miközben már három sikeres albumot is készítettünk együtt, de ez van. Most már néha az is megfordul a fejemben, hogy talán el is rontanánk ezt a remekül működő projektet, ha személyesen megismerkednénk! (nevet) De hát ilyen a világ az internet korszakában: teljesen összezsugorodott, és a zenészeknek nem kell találkozniuk egymással ahhoz, hogy lemezt készítsenek közösen.