Ha Mike Inezen múlik, alighanem jóval az interjúra kapott bő 10 perc fölé megyünk az első budapesti Alice In Chains koncert délutánján, a basszusgitárosból ugyanis csak úgy dőlt a szó, amikor pedig meglátta a dedikálni hozott Ozzy és Slash's Snakepit borítókat, gyermeki öröm csillant a szemében, és láthatóan sztorik ezrei jutottak eszébe.
Az időkeret azonban időkeret, így ezek legközelebbre maradtak...
Először is szeretnék gratulálni az új lemezhez, sosem gondoltam volna, hogy ennyire erős lesz!
Ó, köszönöm, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik!
Hallhatóan elég jól egymásra találtatok Williammel... Emlékszel, milyen volt az első közös próbátok?
Az egész újonnani együttműködés 2005-ben kezdődött, amikor elkezdtek szervezni egy nagyszabású seattle-i segélykoncertet a 2004-es délkelet-ázsiai cunami károsultjainak támogatására. Itt álltunk először együtt a színpadon Alice In Chainsként Layne halála óta, és olyanok énekeltek velünk, mint Maynard James Keenan a Toolból, Pat Lachman a Damageplanből, Wes Scantlin a Puddle Of Muddból vagy Ann Wilson a Heartból. De eljött Duff McKagan és Chris DeGarmo is... Amolyan jammelésnek indult az egész, de annyira jól sült el, hogy be kellett látnunk: túlnőtt rajtunk a dolog, mert annyira sokat jelent más embereknek. Így aztán eldöntöttük, hogy adunk pár klubbulit, és ekkoriban került a képbe William, akivel még Jerry zenélgetett korábban együtt a szólóprojektje kapcsán. Lejött hozzánk próbálni, és már elsőre is nyilvánvaló volt, hogy bárkinél jobban egy hullámhosszon mozgunk vele. Szóval sokkal jobb ötletnek tűnt elindulni koncertezni így négyesben, mintsem négy-öt különböző énekessel, az eredeti elképzelés ugyanis valami ilyesmi volt. Az első próbán egyébként a Love, Hate, Love-ot játszottuk először közösen, és egyből fantasztikusan énekelte.
Az azért eléggé mélyvíz...
(nevet) Igen, akadnak könnyebb dalaink is! Szóval lenyomtunk öt klubbulit az Államokban: Seattle-ben, San Franciscóban, Chicagóban, Bostonban és New Yorkban játszottunk, és ahogy ezeknek híre ment, egyből megérkeztek az ajánlatok, hogy menjünk át Európába is. Így aztán a hatodik koncertünket már Portugáliában játszottuk a Toollal egy fesztiválon 45 ezer ember előtt. Itt kellett azt mondanunk, hogy oké, mostantól kezdve nem csak kicsiben nyomjuk! (nevet) Előtte ugyanis nem terveztük, hogy teljes gőzzel újraindítjuk a zenekart. A végén az egészből egy igen komoly méretű turné kerekedett, amivel összesen 23-24 országot érintettünk, beleértve ebbe Ausztráliát és a távol-keleti régiót is. Ha korábban valaki megkérdez minket, hogy készítünk-e majd lemezt is, egészen biztosan nem lett volna a válasz, mire azonban minden rendesen lezajlott, megváltoztak a dolgok. Elkezdtünk jammelni, játszogatni, és tessék, most itt vagyunk Budapesten! (nevet) Óriási érzés, hogy ennyi idő után ismét együtt zenélünk, koncertezünk, és persze az is, hogy továbbra is nagyon-nagyon jó barátok vagyunk.
Mit tapasztaltok, hogyan reagálnak a rajongók az új dalokra?
Jól, meglepően jól. Tudod, mi az érdekes? Hogy azt figyeltük meg, egy csomó arcnak ez az első Alice In Chains lemeze. Rengeteg fiatal jön el a koncertekre, nem gondoltuk volna, hogy ennyien lesznek! Persze a régi rajongók is ott vannak a bulikon, és mindenki Alice In Chains pólót visel... (mosolyog)
Egyetlen pillanatig sem volt bennetek félsz amiatt, hogy ezen a néven folytatjátok? Layne árnyéka azért elég messze ér...
(nagyon sóhajt) Nehéz ez... Tudod, Layne a testvérünk volt, egy családtagunkat veszítettük el vele. A Black Gives Way To Blue album központi témája éppen az, miként teszed magad túl egy ilyen szörnyű veszteségen. Ha meghal a papád, a mamád, a nagymamád, egy közeli barátod vagy akárkid, tovább kell lépned, hiszen az élet mindig megy tovább. Azt hiszem, ehhez a közönségből is mindenki tud kapcsolódni, hiszen mindnyájunknak meghalt már valakije... Ami konkrétan Layne-t illeti, róla általában csak a zűrös témákat szokás kiemelni a sajtóban, pedig roppant sokszínű, érdekes egyéniség volt, nagyon vicces, barátságos srác, egyszerűen jó volt a közelében lenni. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy Jerryvel ketten ők alakították ki az Alice In Chains hangzását, a dupla vokálharmóniáktól a hangulatig mindent. Ezt az új daloknál is szem előtt tartottuk, és minden szempontból folytatni is akartuk ezt a vonalat. Az Alice In Chains mindig is nagyon őszinte csapat volt, most sincs ez másként: a Black Gives Way To Blue tökéletesen megmutatja, hol tartunk most. Remek érzés, hogy 2009-ben is megtaláltuk a helyünket ezzel a lemezzel.
Van kedvenc dalod az újak közül?
Az Acid Bubble-t például nagyon szeretem, az a riff egyenesen óriási! Nemrég beszéltem James Hetfielddel, és neki is jön be leginkább az albumról. Alapvetően amúgy a súlyos dolgainkat kedvelem, én vagyok a metal arc a bandában! (nevet) De összességében az egész lemezzel nagyon elégedett vagyok. Ha jól emlékszem, összesen 26 nótát írtunk, ebből választottuk ki a legerősebb 11-et. Remélhetőleg hamarosan a többi is napvilágot láthat.
Vagyis a következő Alice In Chains albumra nem kell majd 14 évet várnunk...
(nevet) Ezt egészen nyugodtan megígérhetem neked!
Ha már itt tartunk, emlékszel esetleg olyan konkrét pillanatra, amikor tudatosult bennetek, hogy nem lesztek képesek még egy albumot készíteni Layne-nel?
Nem igazán. Tudod, régen minden egyik napról a másikra történt velünk, nem igazán lett volna értelme bármit is tervezgetni. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem kizárólag Layne-en múlt, mert mindannyian eléggé elbaszott életet éltünk akkoriban... De megbékéltünk ezzel az állapottal. Nekem apám mosó- és szárítógépeket szerel, anyám meg kozmetikus, szóval pontosan láttam, milyen minden nap keményen melózni reggeltől estig, és ehhez képest nagyon kényelmes dolog volt az Alice In Chains basszusgitárosának lenni. Most pedig méginkább az, főleg összehasonlítva azzal a kaotikus állapottal, amiben a '90-es évek első felében leledzett a zenekar... (mosolyog)
Te ráadásul pont a legpörgősebb időszakban, a Dirt turnéján csatlakoztál hozzájuk...
Igen, méghozzá egy 16 hónapos Ozzy turné után, ahol az utolsó 3-4 hónapban az Alice In Chains és a Motörhead voltak a nyitóbandáink. Nagyon jól összebarátkoztam a srácokkal, nyilvánvaló volt, hogy megvan közöttünk a szükséges emberi és zenei nevező. Szóval befejeződött ez a monstre turné, nekünk meg volt két hét pihenőidőnk, így aztán nekiláttunk összerakni Ozzyval a Live & Loud koncertlemezt. Ekkor hívott fel Sean, hogy ugorjak át hozzájuk Londonba, mert kirúgták a csapatból Mike Starrt, és szükségük van egy új basszusgitárosra. „Nézd, semmiképpen sem akarok kilépni a csapatodból, de az Alice In Chains hív, hogy csatlakozzak hozzájuk", mondtam Ozzynak, aki erre rám nézett, és közölte, hogy repüljek csak nyugodtan Londonba, mert különben a kórházba kell majd mennünk. „Miért?", kérdeztem én. „Mert egy hétbe telik majd, mire kioperálják a lábamat a seggedből, ha nem mész!", válaszolta Ozzy, én meg egyből a nyakába borultam! (nevet) 
Az első járattal átrepültem Londonba, ahol eredetileg három próbánk lett volna, de a harmadik végül meghiúsult, mert inkább hasist szívtunk helyette... (vigyorog) Vagyis két próba után ott találtam magam egy 32 napos Európa-turnén: 27 koncert 17 országban... Ez elég mókás volt. Többször előfordult, hogy Layne bemondta a mikrofonba: „A következő dalunk címe Sickman!", én meg kétségbeesetten néztem rá, hogy melyik is a Sickman... Ilyenkor szépen eldúdolta nekem a bevezető hangsorokat, és minden a helyére került! (vigyorog) Gyönyörű idők voltak ezek mindannyiunk számára, a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza rá. Fiatalok voltunk és bolondok, remekül éreztük magunkat.
És milyen emlékeket őrzöl az utolsó Layne-nel közös koncertekről, amikor a KISS előtt játszottatok?
Maguk a bulik jól sikerültek, a zenekar azonban meglehetősen egészségtelen állapotban volt... De önmagában véve a KISS előtt játszani semmihez sem hasonlítható élmény. Már eleve az nem semmi, ahogy kimész a színpadra, és a nézőtérről csupa Paul Stanley, Peter Criss meg Gene Simmons néz vissza rád! (nevet) Emlékszem, az első buli a detroiti Tiger Stadiumban volt vagy 60 ezer ember előtt, és Layne teljesen le volt döbbenve, hogy senki sem visel odalent olyan ruhákat, mint ő! Hiába voltak ezek az Alice In Chains utolsó bulijai vele a mikrofonnál, zeneileg továbbra is abszolút egy frekvencián rezegtünk, így aztán a színpadon töltött időt nagyon-nagyon élveztük. Inkább az utazgatás, az interjúzás viselt meg minket akkor. De ezt egyébként ma is ugyanígy elmondhatom... Az egész nap legkönnyebb és legélvezetesebb része az a két óra, amit a színpadon töltünk, a többi sokkal fárasztóbb.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Kissrácként a brit stílusú heavy metal volt rám a legnagyobb hatással, így aztán a mai napig ezekhez a zenékhez vonzódom a leginkább, a muzsikusok közül pedig egyértelműen Randy Rhoads gitárjátéka volt a legmeghatározóbb. A kedvenc albumaim ma is a régi Black Sabbath és Ozzy lemezek, a Beatles anyagok, ilyesmik... Szóval elképzelheted, milyen érzés volt magamat viszontlátni egy Ozzy borítón, amikor kissrácként rituálisan tanulmányoztam a zenekari fotókat a Blizzard Of Ozz meg a Diary Of A Madman borítókon! (mosolyog)
Mi az élet értelme?
Az élet értelme, húha... Az, hogy ne halj meg idő előtt! (nevet)
