Augusztus 12-én a Sziget Rock-Metal Nagyszínpadának főzenekaraként koncertezik az ezredforduló egyik emblematikus amerikai zenekara, a sacramentói Deftones. A csapat eddig mindössze egyszer járt Magyarországon, méghozzá 2006-ban, ám azóta számos esemény történt velük. A legjelentősebb ezek közül mindenképpen Chi Cheng basszusgitáros 2008. novemberi autóbalesete volt, amelynek következtében a muzsikus ma is éber kómában fekszik. A Deftones gépezete Chi nélkül sem állt le, de a történtek a többiek világképét is gyökeresen átformálták. Abe Cunningham dobossal beszélgettünk.
Hamarosan ismét Budapesten játszotok, eddig egyszer koncerteztetek nálunk. Emlékszel a bulira?
Igen, roppant intenzív volt, egyenesen fenomenális! Budapest pedig gyönyörű város. De egyébként nemcsak Budapest jött be nekem, hanem ez az egész közép- és kelet-európai régió. A Sziget pedig különösen izgalmasnak ígérkezik, mert eleve szeretem a fesztiválokat. Egy ilyen esemény általában sokkal lazább és görcsmentesebb, mint az önálló koncertek, hiszen eleve arról szólnak, hogy mindenki elengedi magát és betép! (nevet)
Annak idején, rajongóként te is jártál ezekre a nagyobb fesztiválokra?
Elsősorban a kisebb koncerteket szerettem, ezeket az igazi forró, izzadt klubbulikat, ahol a közönség igazán közel van a zenekarhoz, és minden történésnek közvetlen tanúja, részese vagy. Bírtam az arénabulikat is, rendszeresen jártam Metallicára meg a többi nagy bandára is, de az mégis más… Egy fesztivál is sajátos egyébként energia szempontjából, ezek a rendezvények ugyanis szintén nagyon gazdagok adrenalinban. Érzed, ahogy feltölt az elektromosság, ahogy játszol a színpadon.
Szerinted tudtok új rajongókat szerezni egy ilyen eseményen, vagy már eleve azok mennek el megnézni titeket, akik képben vannak a Deftonesszal kapcsolatban?
Remélhetőleg mindig vannak olyanok odalent, akik azelőtt nem ismertek minket, de megfogjuk őket, és képesek befogadni a zenénket. De semmit sem csinálunk ennek érdekében másképp, vagy ilyesmi. Éppúgy igyekszünk a legjobbat nyújtani, mint egy önálló koncerten is.
Chino egy interjúban nemrég azt mondta, már akadnak dalötleteitek, és a turnék végeztével megkezdődik a meló a Diamond Eyes utódján. Szerinted milyen lesz ez az új lemez: zúzós, súlyos, vagy inkább elszállós, pszichedelikus?
Hmmm, nehezet kérdezel… Pszichedelikus? Azt élvezném, azt hiszem! (nevet) Tudod, kicsit korai még erről beszélni, mert nem rendszereztük a kész témákat. Rengeteg különböző ötletünk van, és akadnak közöttük egészen újszerűek is, de soha nem voltunk az a tervezős típusú zenekar, akik mindent kimatekoznak előre listákkal és grafikonokkal. Nincs tervünk most sem. Tudom, hogy nagyon egyszerűen és unalmasan hangzik, de akkor is ez az igazság…
Milyen munkamódszerrel rakjátok össze a lemezt? Bementek a próbaterembe és zenéltek, vagy nálatok is bevált a neten küldözgetős modernebb út?
Nem, mi ebből a szempontból abszolút old school srácok vagyunk. Öten lemegyünk a próbaterembe, nekiállunk zenélni, közben izzadunk, röhögünk, ordítozunk, verekszünk… (nevet) Mindannyiunknak vannak profi cuccai, kütyüi, de alapvetően a zenekari munkában hiszünk, és együtt, egy helyiségben szoktuk összerakni a dalokat.
Maradtak esetleg régebbi dolgok, amiket befejeztek most, vagy teljesen új ötletekkel foglalkoztok?
Az utóbbi. Amit nem fejezünk be, azt általában nem véletlenül nem fejezzük be.
Nem is elsősorban erre akartam kilyukadni, hanem az Eros lemezre, amelynek Chi balesete miatt félbeszakadtak a munkálatai…
Na igen… Az Erost továbbra sem bolygatjuk, ha ez a kérdés. Az anyag megvan, nagyon közel állt már a befejezéshez: Chinónak kellett volna még felnyomnia az énektémák egy részét, utána meg jött volna a végleges keverés. Aztán jött a baleset, és a munka félbeszakadt. Egyszer biztosan ki szeretnénk majd adni az Erost, már csak Chi játéka miatt is. De ennek még nem érkezett el az ideje.
Hogy van most Chi?
Küzd, és a nagyon-nagyon lassú javulás jeleit mutatja. Kiváló orvosok vannak körülötte, de az a két és fél év azért rettentően hosszú idő. Mi is csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk optimista módon állni a fejleményekhez.
Gyakran látogatjátok?
Mivel mind a nyugati parton élünk, őt pedig most visszavitték egy New Jersey-i rehabilitációs intézetbe, mostanában ritkábban, hiszen nagy a távolság. Ez egyébként az egyik legjobban felszerelt kórház, ahol hozzá hasonló helyzetben lévő betegekkel foglalkoznak. De amikor júniusban New Yorkban jártunk, természetesen mindannyian bementünk hozzá, hiszen Manhattanből mindössze tizenöt perc alatt el lehet jutni az intézetbe.
Tudatában volt annak, hogy ott vagytok?
Ez az, amit senki sem tud, mert nem képes kommunikálni. Az a legszörnyűbb félelmem, hogy tudatában van mindennek, ami körülötte zajlik, csak nem tud reagálni semmire… (hirtelen elhallgat)
Az orvosok tudnak valamit mondani a gyógyulási esélyeiről?
Sajnos nem, teljesen kiszámíthatatlan a helyzet. Tényleg csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk a legjobbakban…
Kicsit evezzünk akkor más, könnyedebb témákra! Kiadtatok idén májusban egy speciális bakelitet, rajta csupa feldolgozással. Ez az ötlet honnan jött?
Bizonyára hallottál a Record Store Dayről, amit minden évben áprilisban tartanak, és az az egyik fő célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a zenére mint művészetre, az előadókra, arra, hogy lemezeket venni jó dolog. Mindig is imádtuk a bakeliteket, így aztán úgy gondoltuk, mi ezen a módon járulunk hozzá ehhez a jeles naphoz. Ez a Covers című anyag egyébként csak erősen limitált példányszámban jött ki kizárólag bakeliten, szóval amolyan igazi gyűjtőknek való csemege.
Bő tíz-tizenkét éve, amikor a Deftones igazán ismertté vált, rengetegen odasoroltak titeket a nu metal vonalhoz. Mit gondolsz ma erről?
Azt, hogy egy bizonyos fokig jogos volt. De tényleg csak egy bizonyos fokig. Az emberi természet azonban ilyen: muszáj mindent beskatulyáznia valahová, mert különben nem tud hozzá megfelelően viszonyulni. A nu metal is csak egy olyan skatulya volt, mint a grunge, mára pedig leginkább az összes efféle mesterségesen létrehozott kategóriának lőttek. Én pedig szeretném azt hinni, hogy a Deftones senkire sem hasonlít. Az elejétől fogva erre törekedtünk. Így visszanézve az akkori nu metal dolgok egy jelentős hányada gyenge, és persze néha mi is elég hülyén néztünk ki. De hát ez már csak így megy…
Ha egyetlen szóval kellene meghatároznod a mai Deftones lényegét, mi lenne az?
Hú, ez kemény! (elgondolkodik) Nem is tudom. Talán rock. Vagy szex. Vagy szeretet. Valami ilyesmi! (nevet)
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Úúú! Ne haragudj, az ilyen típusú kérdésektől mindig leblokkolok… Képtelen vagyok kiemelni pusztán hármat.
Akkor inkább azt kérdezem, mely lemezek hatására lett belőled zenész.
Annak idején a szüleim gyűjteményéből kezdtem felfedezni magamnak a különböző zenéket. Az első kedvenceim a Beatles lemezei, illetve a Pink Floyd The Dark Side Of The Moon albuma voltak, aztán később rákattantam a The Police-ra is. Dobosként Stewart Copeland volt talán az első példaképem, és ma is a leghatalmasabb kedvenceim egyike. Utána pedig már tényleg mindenféle zenét hallgattam a reggae-től a thrashig. Mivel Sacramento csupán egy órára fekszik a Bay Areától, rengeteg thrash bulira jártunk be akkoriban San Franciscóba és környékére. A mai dolgokat is figyelem, bár elsősorban inkább a régi kedvenceket hallgatom. Rengeteg olyan fiatal muzsikust ismerek, aki agyzsibbasztó dolgokra képes a hangszerén, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy engem tekeréssel, szólózással nem nagyon lehet levenni a lábamról. Szerintem egy dal szóló nélkül is simán lehet tökéletes.
Mi az élet értelme?
Hogy találd meg az örömöt az egyszerű dolgokban. Légy boldog, leld örömödet abban, amid van, örülj annak, amit csinálsz, és állj pozitívan a világhoz. Chi balesete megtanított minket arra, hogy gyökeresen más szemszögből nézzük a dolgokat, mint azelőtt. Élvezni kell azt az időt, ami megadatott, mert semmi sem garantált.
