Shock!

Végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre (szorozd meg végtelennel, plusz egy) valaki elhozta piciny kis hazánkba a Deftonest. A dolog pikantériája, hogy nem a jól ismert metal koncertszervezők egyike tette mindezt, hanem egy olyan cég, amelyik ritkán szervez zúzdát, bár akkor általában finom zenekarokat hozott.

Azt viszont, hogy szabadtér helyett a belső színpadra rakták a koncertet az idei nyár egyik legforróbb napján, nem kommentálnám, anyázott ott eleget mindenki - noha elég csüggedten, olvadozva. Az ok nyilvánvaló: kevés jegy fogyott - bent olyan bő háromnegyedig telt a terem, és a folyosón is lézengtek jó páran, nyilván ott fél fokkal kellemesebb volt a hőmérséklet. Néhányan Korn pólóban vigasztalták magukat a Deftonesszal (ugye másnap lett volna Jonathan Davisék bulija, ha nem robban le időközben a holdvilág-képű, ritkás bajszú dalnok, törölve teljes európai turnéjukat). Az előzenekar a Neck Sprain volt, akiket ugyan régóta kedvelek, de sajnos most lecsúsztam róluk, de állítólag jól muzsikáltak. Valamiért elég kevés helyen lehetett olvasni arról, hogy őket választották előzenekarnak - de fogalmazhatunk úgy is, hogy sehol nem ütköztem ebbe az információba, gyakorlatilag nulla publicitást kaptak.

Deftones. Annak ellenére, hogy igencsak vártam már őket, bennem volt a félsz - miután láttam pár koncertvideót -, mivel Chino bizony gyakorta küszködik kihívásokkal élőben. Nos, itt erről szó sem volt, illetve olyan szinten sok effektet kapott a hangjára (egy külön potitologató csak vele foglalkozott), hogy végül lehetetlen volt megállapítani, mennyit igazítottak ki rajta digitálisan ott helyben. Mindenesetre kimondottan kellemes csalódás volt a srác teljesítménye. Azonnal egy nagy slágerrel nyitottak (Passenger) - valahogy be kell venni a szűz területet -, ahonnan persze, hogy hiányzott a toolos Maynard hangja, de úgyis mindenki hallotta belül a plusz vokálokat. A színpadképen egyébként nem sokat variáltak, annyiban merült ki a látvány, hogy a dobcucc jobboldalra került, a kütyük meg balra.

Nem tudom, koncert előtt rásegítettek-e bármivel a srácok, hogy élvezzék a zenélést, de látszott rajtuk, hogy ők is élvezik a koncertet, nem rutinbulit nyomtak. Viszont a hőség miatt két perc után már belőlük is csavarni lehetett a vizet, ami bizonyos tekintetben akár fogyókúrának is betudható, Chino úgyis meglehetősen kibömbölyödött az utóbbi időben. Stephen jobbára a haja mögé bújt, viszont végigheadbangelte a műsort, még akkor sem nagyon lehetett látni az arcát, mikor az elszállós nóták kerültek sorra - pedig volt ebből jó sok, a program nagy részét a White Pony lemez adta ki (meg az Adrenaline). Nem bántam volna még több pörgősebb dalt, egy idő után képtelen voltam megjegyezni melyik lebegésre hajladozom. Digital Bath biztosan volt, Change, Minerva, meg Bored is, és persze a kihagyhatatlan gigasláger My Own Summer.

Úgy a koncert közepe táján - talán - elhangzott egy Cure dal is (If Only Tonight We Could Sleep), melynek hipnotikus dallamaira többen kiváltak a tömegből, és elindultak a büfé/vízcsap irányába. Hiába, a mai tizenévesek nagy része nem tud mit kezdeni a Kovács Róbert slágereivel. És itt nem lehetett nem észrevenni, honnan merítették anno a nyafogva szenvedés egy részét, amit megfűszereztek a korszellemnek megfelelő nu metallal. Majd a nu metal ki is múlt, a Deftones meg szerencsére nem. Bár tény, hogy ők mindig valahol a műfaj határán billegtek, a klasszikus nu metal skatulyából mindig kilógtak, talán ezért sem lett akkora populárisnak is mondható sikerük, mint mondjuk a Kornnak.

A Deftones nem egy kommunikatív zenekar, talán ha három mondat hangzott el Chino szájából átvezetésképpen, de akkor elmondta, hogy Budapest, meg, hogy először vannak itt, és jajdejó, és még mintha valami magyarral is megpróbálkozott volna. Mi is örülünk amúgy, kár, hogy csak most jutottak el ide. Chino amúgy teljesen rendben végigordítozta-nyüsszögte az egész koncertet, őt pont ilyennek szeretjük, ezekért a végtelenül szenvedős, akár túlságosan nyafogósnak tűnő, mégis szívbemarkoló dallamokért. Az azonban zavart, hogy látni nem sokat lehetett őt, néha azért sikerült elkapnom egy-egy pillanatot, amikor épp egy mélyre hajlásból emelkedett felfelé, de a terem hátsó részéből figyelve a színpadi eseményeket, sejtelmem sem volt, olykor merrefelé tűnt el a fiatalember. A szimpatikus basszusgitáros, Chi sokszor besegített sokszor vokállal - legalábbis amikor hangosan kellett kiabálni.

És végre, végre végre normális, szép fényeket használt valaki, nem csak három piros lámpa villogott, meg olykor egy kék. Az különösen kedvemre való volt, mikor Chino épp egy “aaaaa”-zásba feledkezett bele, kétoldalról pár fehér reflektor rávetült, majd szép lassan felvitték a fényeket a plafon irányába, aztán rá a közönségre. No, lehet ezt így is. Felemelőn, szinte katarzist okozva. A közönség abszolút vegyes képet mutatott, a tizenéves táncoló/ugráló fiataloktól az igencsak nem tizenéves, szolidan ácsorgókig mindenféle korosztályt meg lehetett figyelni, annak pedig nagy respekt, aki a benti hatvan fokban a tömegben (vagy bárhol) végigugrálta/táncolta a koncertet. Azt ugyan nem lehetett tudni, mikortól számít ráadásnak a ráadás, mert a végefelé már a dalok között csend uralta a teret, illetve valami fura gerjedés, mindenesetre cirka 11-re vége lett az egésznek, és mivel kilenc után öt perccel kezdtek, panaszra nem lehet okunk, hogy rövid bulit kaptunk volna. És bizony, ha nem lennék fanatikus Nevermore-ista, akkor azt mondanám, ez most az év koncertje, de sokak számára biztosan így is az lesz, nekem meg mondjuk legyen a második legjobb ebből az évből.

További fotók:
Deftones