Shock!

Az I Was Made For Loving You vagy a Heaven's On Fire a KISS-től, a You Give Love A Bad Name vagy a Livin' On A Prayer a Bon Jovitól, a Dude (Looks Like A Lady) vagy a Crazy az Aerosmithtől, gyakorlatilag a teljes Trash lemez Alice Coopertől – már ez a lista is igen impozáns, de korántsem teljes, hiszen Desmond Child minden idők legsikeresebb hivatásos dalszerzőjeként szó szerint világslágerek egész sorát írta meg az elmúlt bő negyven év során. A magyar báró Márfy József és egy kubai énekesnő románcából született zenész nemrég hivatalosan is magyar állampolgár lett, és az Artisjus életműdíját vette át Budapesten – e látogatás során nyílt alkalmunk leülni vele szűk húsz percre. A rendkívül barátságos és bőbeszédű Desmondnak köszönhetően az idő nagyon gyorsan elrepült, így mostani interjúnk elsősorban aktualitásokra koncentrál – azon leszünk, hogy egy esetleges későbbi alkalommal mélyebben belemenjünk a régi sztorikba is, amelyekből bizonyára szintén kifogyhatatlan.

Miért éppen most lettél magyar állampolgár?

Singer Dávid, a washingtoni Magyar Nagykövetség kulturális attaséja keresett meg nagyjából két éve az ügyben. Természetesen egyből úgy éreztem, hogy számos ajtó nyílna meg előttem, így azonnal igent mondtam. Kicsit a hazatérő tékozló fiú története az enyém: egy rövid és romantikus kalandból születtem, és nemcsak, hogy nem az apámmal nőttem fel, de egészen 18 éves koromig azt sem tudtam, ki is ő valójában. A legtöbb fiatal ebben az életkorban inkább szabadulni akar a szüleitől, mivel azonban nekem hiányzott az életemből az apám, ezt követően mindent megtettem annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet szívjam magamba mindabból, ami vele kapcsolatos. 19 éves koromban hozott el először ide, Magyarországra. Ez 1973-ban történt, és azóta számtalanszor visszatértem ide még az ő életében, illetve később, a halálát követően is. Most vagyok 62 éves, tehát most már azért jóval régebb óta tudatában vagyok a magyarságomnak, mint amennyi ideig fogalmam sem volt erről az egészről. Őszintén felnéztem apámra: nagyon keményen dolgozott, roppant eltökélt és tehetséges ember volt, de óriási szívvel. Rengeteget mosolygott, és hatalmasakat tudott nevetni. Sokat jelentett számomra, hogy rátaláltam. Úgy gondolom, miközben édesanyámtól, aki kubai származású volt, és dalokat írt, a kreatív oldalon örököltem sokat, addig az üzleti érzékem, illetve az, hogy tudok bánni az emberekkel, elsősorban apámtól jött. Persze eközben azért anyám is rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal, ezért lettem ennyire kivételesen elbűvölő én is! (nevet) Komolyra fordítva a szót: azt értem ezalatt, hogy szereted az embereket, nyitott vagy, és nem félsz attól, hogy önmagad légy. Ez abszolút jellemző rám, és általában mások is érezni szokták. Úgy is mondhatom, hogy amíg nem ismertem apámat, és nem szembesültem azzal, hogy félig magyar vagyok, a lényem egy része hiányzott. Tehát egyfajta identitás-érzést is kapok Magyarországtól.

Ez akkor azt jelenti, hogy képben vagy a magyarországi viszonyokkal, kultúrával kapcsolatosan is?

Ma például az Országházban jártam, és teljesen lenyűgöztek a festmények, a hét törzs története, illetve mindaz, amivel szembesültem. Tényleg fantasztikus ennek az egésznek a részévé válni... Emlékszem, apám is mindig izgatottan mesélt azokról az ősi tekercsekről, amelyeket a perzsiai sivatagban találtak, és állítólag a magyar nyelvhez is köthetők. Ő is egészen az ókori sumérokig vezette vissza a dolgot. Én pedig imádom ezt, mert állati izgalmas. Tudod, édesanyám annyira nem tette ki az ablakba ezt az egész történetet apámmal, így számomra mindig is körüllengte a dolgot egyfajta rejtélyes hangulat. Így most nagyon örülök, hogy benne lehetek valamiben, aminek tényleg ilyen mélyre nyúlnak a történelmi gyökerei. Az ilyesmi büszkeséget, önbecsülést ad az embernek, és a magyarokban is ezt szeretem a legjobban: azt, hogy büszkék. Meg emellett persze nyitott szívűek is. Már elsőre is az fogott meg Budapestben, hogy mennyire változatos város: az itteni emberek szívesen fogadják a külföldieket, de mindez nem gyengíti a magyarságukat, és ez ebben a formában tényleg nagyon ritka a világon. Ezért is tervezek több időt tölteni itt a jövőben.

Magyarul mennyire beszélsz?

Nem igazán, de most már hivatalosan is van rá okom, hogy megtanuljak! (nevet) Apám annak idején mindig azt mondta, hogy túl nehéznek találnám, de az igazat megvallva szerintem inkább az volt ennek az oka, hogy nem szerette hallgatni, ha valaki rosszul beszél magyarul! (nevet) Most van egy nagyszerű tanárom, szóval remélhetőleg végre ráérzek majd a dolog ízére. De egyébként kétségtelenül rendkívül nehéz nyelv... Ami pedig a kultúrát illeti, igyekszem minél többet tanulni Magyarországról, és a 14 éves fiaimra is szeretném átörökíteni ezt a tudást. Egyébként már most is a csirkepaprikás az egyik kedvenc ételük, hogy csak egy példát mondjak. Nashville-ben élek, akárcsak a nővérem, Eszter és a férje, a mostohaanyám pedig rendszeresen meglátogat bennünket, és fantasztikusakat főz ránk. A szakácsunk is megtanult egy sor magyar receptet, és már a magyar vizsgán is átmegy, kézzel szaggatja a nokedlit, kitanulta a fűszerezést, miegymás... A srácaim pedig imádják ezeket a kajákat, és már az ő identitásukhoz is hozzátartozik ez az egész. Például az amerikai hálaadás utáni napon mindig szoktunk tartani egy magyar hálaadást is. Apám hagyott rám egy csodálatos, Viktória-mintás herendi étkészletet, és aznap mindig ezzel terítünk. Legutóbb mondjuk pont csirkepaprikás volt a menü, de a korábbi években többször is töltött káposztát ettünk. Libamájat persze az Államokban nem lehet kapni, csak itt... De ez csak egy példa, tényleg igyekszem minél jobban megismerni a magyar kultúrát, és ahogy említettem, a jövőben terveim szerint többször jövök majd Magyarországra.

A gyakorlatban milyen terveid vannak nálunk?

Tegnap például mesterkurzust tartottam kilenc hallgatónak. Nyolc fiú és egy lány volt jelen, szóval ezeken az arányokon majd jó lenne változtatni a jövőben... Ott voltak például páran az Ivan And The Parazolból, akiket rögtön figyelmeztettem is, nehogy hamarosan ők is kövessék a szokásos receptet, és maradjon csak Iván, hogy utána egy nagy reunion-koncertkörút keretében ismét összejöjjenek, aztán következzen a huszonöt évig húzódó búcsúturné... (nevet) Szerintem megértették, mire gondoltam. Azt tanácsoltam, maradjanak mindenképpen együtt, mert ha egy zenekar rátalál valami egyéni hangra, az semmi máshoz nem fogható. Aztán voltak ott zenészek egy másik csapatból, a Margaret Islandből, illetve egy fantasztikus hangú énekesnő, Vera, aki talán szintén kapott díjat az Artisjustól. (Jónás Vera – a szerk.) Két órán át magyaráztam nekik, milyen szempontok szerint írok dalokat, illetve szövegeket. Igyekeztem mindenre kitérni: a ritmusok összefésülésére, az ellenpontozásra, a hangszerelésre... Nem bánom, ha ki kell adnom a titkaimat, otthon is rendszeresen tartok különféle workshopokat, az ASCAP Expón például minden évben vannak efféle kurzusaim. Ilyenkor arról van szó, hogy ott van mondjuk tizenhárom résztvevő, és két teljes napot foglalkozom velük. Beszélek, beszélek és beszélek – ez kubai vonás bennem, imádok beszélni (nevet) –, aztán mindenki hozza a saját dalát, és közösen kielemezzük. Ez nagyon fontos, mert nincs a világon két egyforma dal, és rengeteget lehet profitálni egy ilyen elemzésből. Merthogy ezek technikák, amiket tanulni lehet. Nekem is voltak mestereim, például Bob Crewe, akitől a Four Seasons összes nagy slágere is származik, így mondjuk a Can't Take My Eyes Off You, de ő írta például a Lady Marmalade-ot is, tudod, voulez vous coucher avec moi... Két évig dolgoztam vele, és nagyon megtanított rá, miként kell alkalmazni ezeket a fogásokat. Úgy gondolom, a magyar dalszerzőknek is sok hasznos információval tudnék szolgálni. De ezen túlmenően is vannak elképzeléseim.

Például?

2008-ban iktattak be a Songwriters Hall Of Fame-be, a dalszerzők dicsőségcsarnokába, és egyből feltűnt, hogy mindössze a harmadik latin származású zenész vagyok, akit beválasztottak ide. Ez két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy tényleg ennyire kivételesen fantasztikus vagyok, vagy egyszerűen túl sokan hiányoznak, akiknek egyébként ott lenne a helyük! (nevet) Ezen felbuzdulva alapítottuk meg Rudy Pérezzel a Latin Songwriters Hall Of Fame-et, ami mára szépen kinőtte magát: az első évben még csak 119 közönségszavazat érkezett be, de legutóbb már több mint negyven országból mintegy 18 ezer. Én is elég jól beletanultam, miként működhet hatékonyan egy effajta intézmény, és mindenképpen bátorítanék egy hasonló kezdeményezést például Magyarországon is. Az ilyesmi persze nem az aktuális slágerekről szól, hanem a tartós jelenlétről, a maradandó értékekről: nálunk is eleve minimum húsz éve tartó pályafutás az egyik alapfeltétel a jelöltséghez. És innen gyorsan el is juthatunk egy zenei múzeumhoz, dicsőségfalhoz, ahol mindenki láthatja az elismertek névsorát. A leghasznosabb azonban egy virtuális dicsőségcsarnok lenne nevekkel, biográfiával, az összes kilistázott dallal, tehát egyfajta zenekulturális archívum, egy komplett audio-emléktár. Tudom, hogy rengeteg könyv létezik a témában, de mégis más egy bárki által kutatható, böngészhető adatbázis, ahol a fiatalok is mindent és mindenkit megtalálnak. Egy efféle intézménynek például boldogan lennék konzultánsa Magyarországon is. És persze szerepelhetne egyből az én nevem legfelül! (nevet) Na jó, nem, természetesen csak viccelek. Szóval most ilyesmikben gondolkodunk.

Ami az egyéb aktuális tevékenységeidet illeti: ugyan az első nagy világslágereidet rockzenekarokkal, a KISS-szel, a Bon Jovival írtad, az utóbbi években valahogy nem látlak rockbandák körül. Van ennek valami oka, vagy egyszerűen csak így alakult?

Hmm, lássuk csak, az utolsó rockbanda, akikkel dolgoztam, talán a The Rasmus volt, akiknél társproducerként melóztam a Black Roses lemezen James Michaellel. Vagy nem is Jamesszel? (elgondolkodik) Nem, bocsánat, a Rasmusnál Harry Sommerdahl volt a másik producer. Jamesszel a Scorpions Humanity Hour I lemezét készítettük.

Igen, ezt mondom. A Scorpions-lemez 2007-es, a másik meg egy évvel későbbi...

Igen? Pedig úgy tűnik, mintha mindkettő csak tegnap készült volna! (nevet) A dolog egyébként nem műfajhoz kötött, eleve kevesebb hasonló munkát vállalok ma már, mint régebben. Elég régóta, több mint tizenhárom éve készül egy Cuba Libre című musicalem, amelyet anyám családi története ihletett a kubai forradalom előtt és után, de tervezek hozzá filmes és tévés projekteket is. Szóval ha van időm, inkább ezzel foglalkozom, külsős dalszerzői és produceri munkákkal kevesebbet. Mostanában például Zedd és Jon Bellion közös dala, a Beautiful Now volt ilyen, ami már csak azért is fontos, mert ezzel léptem be tavaly a karrierem ötödik évtizedébe. Öt különböző évtizedben írtam slágereket... Ez még számomra is hihetetlen. 2000-ig hetven Top 40-es dalom volt, amelyek addig több mint 300 millió hanghordozón fogytak el. Azóta mondjuk már nincs lemezeladás, így a letöltések számára tippelni sem mernék, de a Pandorán a Livin' On A Prayernek háromhavonta általában hétmillió lejátszása van. Szóval biztos nem kevés az sem.

Ennyi saját sláger mellett létezik esetleg olyan dal, amit nem te írtál, de úgy vagy vele, hogy bárcsak a tiéd lenne?

Hú, ez nehéz... (elgondolkodik) Sok van, szóval biztos lenne, amit szívesen elcserélnék! (nevet) A legnagyobb kedvenceim azok a nóták, amiket fiatalkoromban szerettem meg, és a mai napig hallgatom őket. Ilyen például a Walk On By Burt Bacharachtól és Hal Davidtől. Büszke vagyok rá, hogy mindkettejükkel dolgozhattam később: Burttel a Discipline lemezemre írtuk közösen az Obsession dalt, ami egy duett volt Maria Vidallal, Hallel pedig a Songwriters Hall Of Fame révén kerültünk össze, nem sokkal a halála előtt.

Jelenleg kikkel dolgozol együtt?

Két előadóval csinálunk éppen lemezt. Az egyikük Levi Hummon, akinek nemsokára kijön az első single-je a Big Machine kiadónál, de társszerzőként jegyezte Steven Tyler első country-dalát, a Red, White & You-t is. A másik pedig egy 22 éves énekes, Anthony De La Torre, illetve a zenekara, amely a De La Torre névre hallgat. Na, látod, ez például pont egy rockcsapat, nagyon fiatal, roppant tehetséges srácok, akikkel immáron másfél éve dolgozunk az albumon. Még nincs kész, de sokat játszanak mindenfelé élőben, és Anthony hamarosan szerepelni fog a Lords Of Chaosban is.

A black metalos filmben?

Abban, abban! Eszerint tudod, miről van szó?

Persze!

Nagyszerű! Szóval Anthony lesz a filmben Bard Faust, az Emperor dobosa, mert baromira hasonlít rá. Három hét alatt tanult meg dobolni, mert a Whiplashhez is járt meghallgatáson, szóval épp tele volt sebekkel a keze, amikor megjelent a válogatáson, és a rendező, Jonas Åkerlund egyből teljesen belelkesült, amikor meglátta: „Tisztára úgy néz ki, mint Faust!" (nevet) De aztán színészként is abszolút meggyőzte. Küldtem is ma Jonasnak egy képet Anthonyről, nézd csak! (mutatja a telefonjában: a srác tényleg kiköpött fiatal Faust a fotón, a vállán Emperor-műtetkó – a szerk.) „Gondolok rád Magyarországról is!", és odatettem mellé ezt a kés emotikont, mivel ugye Faust egy késsel ölte meg az áldozatát az erdőben... Na, szóval a kérdésedre visszatérve: Anthonyval írunk rockzenéket is, de az az igazság, hogy ma már nincs sok energiám mindenfelé házalni a dalaimmal, és várni, hogy valaki majd felteszi őket a lemezére. Ebben a korban már inkább veszem, nem pedig eladom a zenét. Éppen ezért érzem magam annyira jól Nashville-ben, ahol a dalszerző a király. De természetesen mindig örülök, ha belebotlom egy-egy izgalmas új előadóba. Ilyen például a Rackajam, akiket most láttam itt Budapesten, és valami fantasztikus, amit csinálnak. Baromi jó lenne, ha el lehetne vinni őket egy amerikai turnéra a kinti magyar közösségnek, mert minden generációnak tudnának újat mondani: magyar népzenei alapokon nyugszik, amit játszanak, de benne van a country, a jazz, az amerikai érzés, és ahogy összerakták, az valami egészen kivételes. És persze az is különleges, hogy mindezt magyar nyelven nyomják. Szóval jó dolog belefolyni itt ezekbe a dolgokba, mert tényleg imádok új emberekkel találkozni, új barátokat szerezni. Egyszer találkoztam egy 97 éves bácsival, akitől megkérdeztem, milyen érzés, hogy már minden barátja meghalt, mire majdnem sértetten rám nézett, és közölte: „Minden nap szerzek egy új barátot!" (nevet) Na, hát szerintem is pont ez a megfelelő hozzáállás.

Külön köszönet Szűcs Péternek és Tóth Péternek az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért.