A Whiplash nem csupán azt a bizonyos, nyakficamot előidéző mozdulatsort jelenti, avagy nem is csak a Metallica örökzöldjének, de Hank Levy gyilkos jazz standardjének címe is, jelen filmnek pedig névadó főszereplője. Az ütemjelzés 7/4 és 14/8, a tempó 200 bpm magasságában, itt dobolás folyik. Tulajdonképpen meglep, hogy a bemutatót követően az ütős szakma nem küldte azonnal a máglyára a film valamennyi kópiáját, hiszen valójában itt nem igazán folyik dobolás. Ami folyik, az leginkább a vér, aki viszont ezt túlzásnak érzi, az valószínűleg sosem mozgott a profi zenészek embertelen világában. A Whiplash minden bizonnyal az idei év legkülönlegesebb filmje volt a mozikban, és immár az otthoni tévéken is.
Az előadás zömmel kétszereplős, a sztori roppant egyszerű: egy fiatalember mindenáron bizonyítani akar, egy zenetanár pedig mindenáron gyémántot akar a kezei közé fogni. A hangsúly a mindenáron szón van. A jó és a gonosz oldala sincs egyértelműen leosztva, olykor cserélődnek is ezek a szerepek, ráadásul mindkét fél álláspontja respektálható. A mainstream filmipar ritkán forgat ennyire magának való alkotást. A fiatal rendező, Damien Chazelle sem egy magától értetődő választás, ő ellenben már a második játékfilmjével képes volt letenni a névjegyét. A Whiplash ugyanis sokkal könnyebben állhatott volna bele a földbe, mint ahogy sikertörténetté vált – ez nem egy könnyed pofozkodás
|
gyártási év:
2014
|
|
forgalmazza:
InterCom |
|
Whiplash
amerikai filmdráma írta és rendezte: Damien Chazelle zene: Justin Hurwitz operatőr: Sharone Meir vágó: Tom Cross főszereplők: Miles Teller, J.K. Simmons, Melissa Benoist, Austin Stowell játékidő: 107 perc Neked hogy tetszett?
|
A kulcs aligha lehet más, mint a szereplőválasztás: Miles Teller (Engedd el!, Footloose, Képszakadás) és Jonathan Kimble „J. K." Simmons (Pókember-sorozat, Hulk, de a kopasz feje felbukkan a legújabb Terminator-moziban is) alakításával hihetővé válik, hogy ez a nagyszabású dráma akár a nappalidban is megeshetne. Életek kerülnek itt egyenesbe és siklanak félre, ezzel pedig nem lehet viccelni. És ha már komolyan vesszük magunkat, akkor illett volna kicsivel jobban odafigyelni a zenészi teljesítményekre is, hiszen kötözködni csupán a lényeggel, a dobolással kapcsolatban lehet. Nem mintha ez igazán számítana, hiszen egy háborús filmet sem okvetlenül azért szeretünk, mert a legjobb lövészekre osztották a főszerepeket.
Ha úgy tetszik, egy felemelt mutatóujj is lehet a Whiplash az opportunista, gátlástalan „támogatók", családtagok és tanárok felé (ahogy a mostanában bemutatott Amy Winehouse dokumentumfilm is az). A díjesőt (BAFTA, Golden Globe, Oscar) bizonyára ez és a zseniális vágások hozták meg, ettől azonban még a bő 100 perces tortúra abszolút nézhető és szerethető alkotás. A mondanivaló és a megvalósítás szempontjából is kiemelkedő, velős darab. Az otthoni lejátszásra összeállított csomag ráadásul tartalmazza a rendező eredeti rövidfilmjét is, amellyel még 2013-ban kilincselt a stúdióknál, plusz jó néhány tiszteletreméltó dobos arc gondolatait is erről a világról. Mindazoknak, akik zaklatásra vágynak.
Tudod, „nincs még egy olyan kifejezés, ami olyan kártékony lenne, mint az egész jó".
Hozzászólások
Pont ettől szép a (film)művészet, hogy többféleképpen értelmezhetjük! :)
Számomra és ahogy olvastam a rendező számára is, a Whiplash egy rendkívül sötét hangulatú film. Számomra egy üzenete volt: ha egyedit akarsz alkotni, ahhoz meg kell halnod a művészetért. Akkor addig kell őrölnöd, ütnöd, hajtanod, gyilkolnod saját magad, amíg fel nem érsz, de ez egyben a véged is lesz.
A filmben a busz lerobbanását és az autóbalesetet én először egy-egy ócska dramaturgiai elemnek tekintettem, nevezetesen egy-egy akadálynak, ami hátráltatja a főhőst a célja elérésében. Viszont nézheted úgy is, mint deus ex machinát, és így már másként fest a dolog. Mindkettő egy figyelmeztetés volt Andrewnak, hogy ha nem vesz vissza, abba bizony belehal. A baleset után jött a szakítás a tanárral, kiderült mi történt Sean Casey-vel és Andrew eszmélt. De megint elkapta a gépszíj, amikor találkozott Fletcherrel. A film végi összecsapás mindkettejük számára halálos: Fletcher lejáratja magát azért, hogy bosszút álljon, Andrew pedig feláldozza saját magát (emlékszel az apja tekintetére, aki az ajtóból figyeli?) azért, hogy győzhessen. Onnantól nincs tovább, Andrew ugyanarra az útra lépett, mint a Fletcher-tanítvány Sean Casey, aki a film története alatt lett öngyilkos.
Én legalábbis így láttam. Ettől függetlenül zseniális alkotás tele energiával, nagyszerű színészekkel, fantasztikus zenével.
Ez pedig nagyon igaz:
„nincs még egy olyan kifejezés, ami olyan kártékony lenne, mint az egész jó".
Sportfilm hasonlat megállja a helyét, bár nekem nem esett le a megtekintése után. Mondjuk az utóbbi évek sportfilmjeiben nem emlékszek ennyire szadista edzőfigurára. :D
csak azért kötözködöm, mert végül is ugyanazt mondjuk, de
az én kópiámon
Andrew-t (Miles Teller) eltanácsolják, megőrzi az emberségét, de végül játszik egy dobszólót.
csak a rend kedvéért egy írás a Pándi Balázstól, igaz, ez nem is annyira filmkritika, inkább csak egy kis szakmázás:
http://index.hu/kultur/cinematrix/2015/02/07/whiplash_baj/
Igen, én is így éreztem, ez egy sportfilm, zenei köntösben. Kemény edző + tehetséges gyerek + sok edzés = végén bajnokság megnyerése, sírás, vége.