Shock!

Lassan, de biztosan araszol harmincéves jubileuma felé az eredetileg Püspökladányból elindult Dying Wish. Idén év elején pedig már az ötödik teljes értékű nagylemezük is megjelent, ami talán nem tűnik soknak ennyi év alatt, ám az EP-kkel, újrakiadással és a középkorszakban bekövetkezett, tízévnyi inaktív időszakkal együtt a prosperáló éveik így is igen sűrűek voltak. Az új albumon túl múltról és jelenről, a tervekről, az újrakezdésről, változásokról és örök azonosságokról is beszélgettünk a zenekar két motorjával, Papp Lajossal és Ács Sándorral.

Idén tavasszal jelent meg az ötödik nagylemezetek. Ha jól tudom, még 2021-ben kezdtetek rágyúrni erre. Ez egyfajta covid-albumnak indult?

Ács Sanyi: Nem annyira. Amíg az Üvöltő sötétben Macinak (Papp Lajos – SzG) volt egy olyan időszaka, hogy nem annyira volt szabadideje, meg kevesebb ötlete talán, nekem épp akkor volt egy olyan helyzetben az életem, hogy több időm felszabadult. Válás, bulihegyek... Így aztán többet lementünk jammelni is Herczeg Csabival, ami nagyon rég nincs már így, régen, a Never-Ending időkben készültek így a dalok. Mióta megvannak erre a kütyük, meg Maci megcsinálta a kis stúdióját, onnantól kezdve mindent demó szinten meg tud csinálni, és zenekarai szinten már csak a finomítás van. Az Üvöltő sötétnél viszont úgy indult el a dalszerzés, hogy ezeket a jammeléseket felvettük, és ebből építkeztünk, elindult egy kreatív folyamat. Nyilván oda is kellett Maci, hogy ráncba szedje a dolgokat, megcsinálja a plusz dallamokat, onnantól ő is kapott egy svungot. A Világ peremén esetében ez teljesen másképp történt. 2021-ben volt húsz éves a Never-Ending Road, ahhoz készültek kiadványok, tehát az akkori friss lemezt is félre kellett picit tenni. Volt két koncert a régi tagokkal, össze kellett próbálni, meg a régi társaknak vissza kellett rázódni, azért azok a dalok jó gyorsak voltak, volt mit kapaszkodni! (nevet) Aztán a covid annyiban mégis közrejátszott a későbbiekben, hogy a pesti Never-Ending koncert után Macit lelökte a lábáról, pár hónapig ki is vonta forgalomból. Ahogy korábban én, most ő került „olyan" élethelyzetbe: otthon volt, ráért, mivel közben egy csomó stúdiós cuccot már beszerzett, és idő is akadt, elkezdett kísérletezgetni, ami annyira felhúzta végül, jó értelemben, hogy elkezdte ontani a dalokat. De olyan szinten, hogy végül ehhez a lemezhez mi többiek semmit nem is tettünk hozzá, maximum a finomhangolás szintjén. De ez most teljesen Maci lemeze. Ezzel sincs semmi baj, annyira jó most a zenekari kohézió, hogy minden természetesen adja magát. Maci most hozta a dalokat, én akkor intézem az egyéb háttérdolgokat, szervezem a koncerteket.

Papp Lajos: A 2021-es évben készültünk a húszéves Never-Ending jubileumra, az egész év tulajdonképp erről szólt, és jól is sikerültek a koncertek, aztán a barbás koncert után kábé egy szűk hónappal kapott engem ez a covid-dolog. De a lemezhez akkor már dolgoztam. A Never-Ending korszakos dalokat újra kellet tanulni, egy rakat dalt, amit ezer éve nem játszottunk, és el is kapott a feeling. A címadó dalt, A világ peremént már akkor megírtam, nyáron. Meg voltak persze már riffek, itt-ott. Aztán megkaptam ezt a nyavalyát, és négy hónapig nem dolgoztam, csak lábadoztam. Bár az első hónap volt az igazán gyalázatos, utána már csak jártam vizsgálatról vizsgálatra, viszont közben egész nap otthon voltam, és hát mit csináltam? Gitároztam. Úgyhogy meg is írtam majd' az egész lemezt.

Tiszta hasznos ez a covid...

P.L.: Ja, kurva jó! (nevet) De azért csak nem nevezném covid-lemeznek, mert ez tényleg egy nagyon durva valami volt. Viszont a sok váratlan szabadidő miatt elkezdtem kísérletezni új dalokkal, új hangzásokkal, ami azóta is tart. Annyi plusz kreatív energiám meg ötletem lett, hogy hihetetlen.

Érdekes, hogy ez a szituáció felszabadított ilyen erőket. Amikor rajtam átment anno ez a vírus, épp azt nem éreztem, hogy túlbuzogna bennem a tettvágy.

P.L.: Tizenegy vagy tizenhárom napig voltam kórházban? Valahogy így. De ezt nem úgy éltem meg, hogy fú, nekem valami bajom van. Ott volt rajtam az oxigénmaszk, amikor rajtam volt, tök jól éreztem magam, amikor levettem, akkor meg fuldokoltam persze, de végül is elvoltam. De míg például más rendes ember lefogy egy betegségben, hát én nem! (nevet) Az ötödik nap után már tök farkaséhes voltam, mindenféle kaják lebegtek előttem, csodálkoztak is az ismerősök, mivel közben meg ugye ott fuldokoltam. Nem is értem... Meg ezzel a rengeteg szabadidővel jöttek ezek a kreatív ötletek is, és mondom, azóta se tudok leállni.

Bizarr módon most több nótátok is született, mint ami a lemezre került, holott ez nálatok egyáltalán nem jellemző.

P.L.: Nem az, de talán épp azért, mert rengeteg időt meg energiát fektettem bele, egy csomó dalom született. Volt olyan, hogy Balázs kompletten megcsinálta az éneket, felénekelte, mindenki ujjongott, hogy ez milyen jó, én meg fogtam, hogy na, ez most kuka. Nem értették, hogy miért, akkor már inkább, amikor végül összeállt a lemez. Jó dalok voltak, nem azt mondom, hogy nem, csak stílusban, egységileg, zeneileg nem illettek bele. És nagyon örültem, végre, amikor azt mondhattam, hogy ez meg ez ne kerüljön már rá, ne legyen belőle töltelékdal a lemezen.

A többiek nem is nagyon akartak most belekontárkodni a dalszerzésbe?

P.L.: Is-is. Nekem jöttek ezerrel, a régebbi lemezeknél tényleg az volt, hogy Ács meg Herczeg összejöttek a próbateremben jammelni, és abból született egy-két dal, a Pokolból a mennybe, vagy az Álarcnak a riffje például. Most viszont mindkettőnél pici volt a gyerek, nem nagyon volt idő ilyesmikre. Ács úgy is volt vele, hogy Maci úgyis hozza itt az ötleteket zsákszámra, akkor minek kínlódjak vele, most akkor ezt te írod... Kábé rám hagyták most ezt, én meg örültem.

Ezeket a plusz dalokat már fejeztétek be, vagy nem akartatok túl hosszú lemezt?

P.L.: Komplett befejezések nem voltak, nincs mondjuk ének, ezek inkább félkészek, meg dalkezdemények. De ez azért ránk eleve nem jellemző. Annyi dal szokott születni, amennyi fel is kerül a lemezre.

A zenei irány változása, módosulása a régi időkhöz képest szintén egy érési folyamat szerinted? Picit dallamosabb irányba léptetek el a korai melodikus death vonalból, és ez a változás máig érezhető.

P.L.: Szerintem igen. Régen, annak idején sok dalt írtunk az aktuális szintissel, ez adta egy picit a szimfoikusabb vonalat, úgymond. Meg mindig jammeltünk, úgy teljesen más dalt írni. Viszont ha megfigyeled a 2005-ös albumon, ott már hasonló volt az irány. Kicsit kezdetlegesebben, meg angolul, de az az első lemez, amit én csináltam. Én írtam a szintiket is ugye, Nádas Peti vette fel ugyan, de én írtam, egy rakat más dolgot is én tettem rá, ott kezdtem ezt tanulgatni is, ami aztán a Tükörországra kristályosodott ki. Onnantól kezdve szinte az én kezemben van az egész.

Á.S.: Nem volt ilyen koncepció, de egészen más irányba mentünk el zeneileg. Én játszottam a Stardrive-ban meg a Slide Awayben is, az egy ilyen teljesen underground banda volt ott Veszprém környékén, még Pallagi Attila barátomékkal, aki egyébként a Stardrive-ban bőgőzött. Teljesen amerikai ízű, stoneres világ volt, és valahol ez belénk ívódott. A Tükörországnál is Maci volt a fő dalszerző, de szerintem, mivel játszottunk lazább zenéket időközben, tudat alatt ez befolyásolt minket. Emlékszem, hogy nem akartuk teleerőltetni a dalokat riffekkel. Amikor egy énektéma van, miért ne kísérjen az a gitár, érted, ilyenek azért átjöttek abból a lazább vonalból tudat alatt. De nem volt kijelölt út, most sincs olyasmi, hogy írjunk ilyen vagy olyan lemezt. Ami megüti a szintet, megtartjuk. Egyébként maga a magyar nyelv is teljesen máshogy ránt össze egy nótát. Például a Buried meg az Amit akarsz két nagyon hasonló dal, de hogy ha egy átlag Dying Wish-hallgatót megkérdeznél, nem hozná ezt a párhuzamot, a magyar szöveg miatt. Értsd jól: a magyar szöveg nem a zenét változtatja meg, de az értést igen. És az is igaz, hogy nem tudunk, de nem is akarunk olyan dalokat írni, mint húsz éve. De hogy tudnál, meg ki tud? Amikor a Silent Horizont dalait írták Maciék, voltak húszévesek kábé, most meg negyvenöt-ötven vagyunk.

Annak idején ez mennyiben lehetett más? Pont a Never-Ending környékén, még ha nem is volt senki tudatában, de egy mágikus időszak volt, és elég jól meg is lendült a szekér, valahogy mégis szétesett a dolog.

Á.S.: Annak idején, ha valaki azt mondta, hogy nem csinálom tovább, arra haragudtál. Hogy nem lehet olyan fontos ez? Amikor Monori Gyuri kiszállt anno, csak pislogtunk, aztán tudod: kapd be akkor! Nem beszéltük át, mi a probléma, meg tudjuk-e oldani? Az összes tagkiválás akkor történik, amikor már érezni, hogy nem működik valami, és azok, akik ugyanúgy csinálni akarják, legyintenek, hogy menj akkor a fenébe, mert már unjuk mondjuk a szájhúzogatást. Ma megoldanánk, hogy félretegyük az egokérdéseket. Meg annak idején azt gondoltuk, hogy nagyon gyorsan lehet pótolni mindenkit, ami persze nem feltétlenül van így. Az a korszak tényleg mágikus volt, most visszagondolva. Akkor természetesnek vette az ember, hogy egy idő után már az EFOTT-on is nagyszínpadon játszol, meg a Szigeten is, pedig tökre nem az. Kurva sokat kellett dolgozni érte, meg utána is kellett volna. Azt hozzá kell tenni, hogy sok időszakban akár földbe is állhattunk volna, ezt mi is sokat fejtegettük. Amikor valamilyen probléma merül fel, akár személyes, akár zenei, így negyven-pluszosan inkább teszünk egy lépést a másik felé. Elmegyünk a falig, vagy még be is ütjük akár, csak hogy az a probléma megoldódjon. De voltak az évek alatt az újjáalakulás után, sőt, a mostani felállással is nagy beszélgetések, amiknél ha nem teszünk egy nagy lépést a másik felé, lehet, hogy ma már nem is létezünk. Ezt a 2000-es években nem biztos, hogy megtettük, lehet, hogy ezért is volt ennyi tagcserénk régen. Ez az emberi érés is közrejátszhat abban, hogy ennyire pörgünk. Meg a sikerélmények is sokat adnak hozzá. Amikor kijön a lemez, amikor megjön a póló, amikor a vinylt a kezedbe fogod, azért az kurva jó érzés. Nagyon sok pluszt ad. Emberileg is. Ma, ha elmegyünk mondjuk egy hat állomásos erdélyi turnéra, szétröhögjük az agyunkat, és úgy jövünk haza, hogy ú, de kurva jó volt ez! Erre meg kell érni. Meg ez az öt ember most annyira egyben van jelenleg, ami segít félretenni minden kicsinyes ego-harcot. A zenekar egy intézmény, a tagoknak az a dolguk, hogy ebben az intézményben mindent megtegyenek, hogy az működjön.

Ez volt az oka a szünetnek is anno a D.Y.I.N.G. W.I.S.H. lemez után?

Á.S.: Akkor Balázs kiszállt, nagyon komoly magánéleti problémái voltak épp. És nem találtunk senkit, akire azt mondtuk, hogy igazán tudta volna helyettesíteni. Hozzá kell tenni, hogy én akkor a Stardrive-ban már játszottam, és végül oda Macit is bevettük. Ugyanúgy mentünk, koncerteztünk, írtuk a dalokat, csak tök más stílusban, amit akkor ráadásul fel is kaptak, és élveztük ezt lazázást. Seggrészegen írogattuk a dalokat, kurva jó volt, tényleg. Ott volt az összes tag a próbán, nem az volt, hogy küldözgetjük, jammelgettünk, meg tényleg ilyen sörmámoros állapotú dalírások voltak. Igazából akkor nem is hiányzott a Dying Wish. Akkor kezdett el hiányozni, amikor egy idő után láttuk, hogy a Dying Wisht mi sokkal profibban működtettük, de azt ott nem tudtuk megcsinálni, mert nem a mi zenekarunk volt. Volt olyan időszak, amikor egyszerre három Dying Wish-tag is játszott a Stardrive-ban! (nevet) Aztán amikor már két-három év eltelt, valahogy csak körbetelefonáltunk, hogy ki akarja ezt folytatni. És bár Balázs kiválása miatt álltunk meg, ő volt az első, aki azt mondta, hogy de jó, csináljunk már valamit! Neki is rendbe kellett tennie magát, de időközben kiegyenesítette az életét. Annyi különbséggel, hogy akkor a dobos már Kocsis Krisz lett, mert se Garcia Dávid, se Moldoványi Jani nem volt hadra fogható. Jani az utolsó érában még beugrott, pont, amikor Balázs elment, de a visszatérésnél már nem volt velünk.

P.L.: Egyébként ott a kettő közt, tehát a D.Y.I.N.G.W.I.S.H. meg a Tükörország között egy komplett lemezanyag kukába került. Egy dalt arról is elővettem most ehhez az új lemezhez, hogy megcsinálom, de aztán kikukáztam még egyszer, mert születtek sokkal jobbak helyette. Az a szünet akkor elsődlegesen azért volt, mert Balázs úgy érezte, nem fér össze a családdal a zenekar, és elment. Mivel aztán másfél-két évig nem találtunk énekes, valahogy elmaradt a dolog. Ács elment a Stardrive-ba játszani, aztán az öcsém is, utána a végén már én is! (nevet) Aztán volt egy elég gyalázatos Stardrive-próba, ami után Áccsal a karcagi állomáson beszélgettünk, és előjöttek a régi dolgok, tudod, hogy milyen jó is volt a Dying Wish, meg mennyi jó koncertünk volt. De jó lenne, össze kéne hozni megint, hívjük már fel ezt a hülye Dömötört! (nevet) Aki meg aztán mondta, hogy jó, most már úgyis elváltam... (nevet)

És azóta policy, hogy az énekes nem házasodhat?

P.L.: Főleg nem ennyiszer, mint Balázsunk! (nevet)

Valahogy onnantól viszont, legalábbis kintről nézve töretlennek tűnik a zenekari kohézió.

P.L.: Jól látod. Igazából én onnan számítom ezt, hogy 2015-ben Oli (Belá Olivér, ex-Vale Of Tears – SzG) közénk került, onnantól tök erős a zenekari összhang. Igaz, hogy Krisztiánt (Kocsis Krisztián, ex-dobos – SzG) végül elvesztettük, ott is a család, gyerekek... Nem akartuk egyébként, Herczeg Csabi először kisegítő dobos volt csak, de aztán, amikor a kisegítővel már több koncertet adunk, mint a zenekar dobosával, akkor azért felteszed magadban a kérdést, hogy jól van ez így? De többet nem tudott vállalni, a háttérben Csabi meg készen állt, mondogatta is, hogy ha Krisztián nem tudja vagy már nem akarja, én jövök, itt vagyok! (nevet) Két lemezt ugyanazzal a tagsággal korábban még nem rögzítettünk, és ez szerintem meg is hallatszik.

Az, hogy az új album kreatív időszaka egybeesett a Never-Ending jubileumra való felkészüléssel, nem volt mégis hatással valahogy a friss dalokra?

Á.S.: De, abszolút, azért feleleveníteni azokat a dalokat, meg eljátszani... Hú, ez ilyen gyors volt, ezt el tudtuk játszani? (nevet) Jó érzés volt, és abszolút befolyással van. A címadó dal sodró lendülete például ennek köszönhető, akkor íródtak a riffek, meg a témák nagy része. De nemcsak hatással, hanem jó hatással is volt ez az új lemezre.

A magyar szövegre váltás viszonylag radikális lépésnek volt akkor mondható. Mára ez már a harmadik magyar nyelvű album, ez alapján kijelenthető, hogy most már végleg maradtok a magyar nyelvnél?

Á.S.: Abszolút koncepció, hogy magyar, nem lesz már angol szöveg. Annak idején, amikor a Lopott idők dal összeállt, Balázs erőltette, hogy próbáljuk meg magyarul, és végül mondtuk neki, hogy oké, írj rá szöveget, énekeld fel, és add el nekünk, nézzük meg, milyen lesz. És csak néztünk végül, hogy ez kurva jó, pedig nagyon ódzkodtunk ettől akkor. De nagyon jó írói vénája van. Az új lemeznél megint egy nehéz magánéleti periódusban volt, és ha valaki belemélyed, a sorok mögé néz, át is jön ez. Brutálisan sokat fejlődött, pedig én aztán tényleg húzom a szám, ha kínrím van mondjuk, tudod. Azt érzem, hogy egyre-egyre jobb lett a Tükörország óta, A világ peremén szövegei már teljesen magától érthetődően jöttek, nincs semmi izzadságszaga, és érezni, hogy belülről jött.

P.L.: Balázs annak idején nagyon kardoskodott a mellett, hogy próbáljuk ki a magyart, mert angolt már nem akar. Nem azért, mert nem tud, mert jó szövegeket ír angolul is, de mondta, hogy magyarul szeretne megnyilvánulni. Aztán ez lett belőle. Mondták páran, hogy csináljunk olyat, hogy angol-magyar lemez, de régen sem tetszett az, hogy valami kijön mondjuk dupla lemezen, mindkét nyelven. Most már megmaradunk a magyarnál.

A jubileumi év mennyire szakított fel régi sebeket? Avagy mennyire sikerült tisztázni vagy lezárni régi dolgokat, mert abból amit mondtál, úgy érzem maradtak anno soha át nem beszélt dolgok a háttérben.

Á.S.: Érdekes volt a sztori, mert ugye elkezdtünk körbetelefonálni, hogy ki szeretne ebben részt venni egyáltalán, és minden régi tag ujjongva fogadta, hogy de jó ötlet. Mindenki nekiállt, nekiült és megtanulta a részeit. Moldoványi Jancsi előtt le a kalappal, tök régen nem dobolt már, ő például elment a depressziós Nagy Dávidhoz, hogy figyelj csak, meg kéne csinálnom két ilyen bulit, dobolok neked, nézd már meg, hogy ez menni fog-e? Dávid meg mondta: nem fog menni! (nevet) Ez Jani sztorija, de átadom most nektek! (nevet) Úgyhogy fogta, nekiült, és minden nap, amíg el nem jött az első buli, gyakorolt, gyakorolt és gyakorolt, és kurva jó volt. Nem kellett kibeszélni semmit, mindenki örült a lehetőségnek, egyébként is kapcsolatban vagyunk szinte mindenkivel a civil életben is. Csak nyilván teljesen más már a mi hozzáállásunk, meg az övék. Monori Gyuri mondta, hogy hiányzik neki a dolog, és most már csinálná, de tudjuk, hogy az, aki nincsen benne, nem tudja, milyen napi feladatokkal jár ez az egész. A nosztalgia mindenkiben ott van, de az, hogy el kell indulni, oda kell menni, be kell pakolni, a mörcsöt össze kell szedni, válaszolni kell a levelekre, mert azt is kell... Aki kikerült ebből a körforgásból, már nem tud visszakerülni gyerekek mellett, munka mellett.

P.L.: Mindenki elsőre jött. Jani ugyan tényleg mondogatta, hogy jajj, el kell mennem felkészülni, mert tök rég nem doboltam már, de amúgy mindenki tök lelkiismeretesen gyakorolt, felkészülten jöttek próbára is. A koncerten is odatették magukat, mintha az életük múlna rajta, Karcagon, meg a Barbában is. De nagy megfejtések nem mentek, inkább csak a parti. Ha visszaemlékszel, Jani az első kiszállása után, még 2006 környékén visszajött a zenekarba, vele addigra például sikerült tisztázni minden félreértést. Ugyanígy a többiekkel sem volt már semmilyen tüske. Annak idején, ha valaki el akart menni, félig-meddig megértettük, félig-meddig nem, mert oké, hogy van más dolga, és nem feltétlen a zenekar az élete, mint nekünk. Aztán ahogy telt-múlt az idő, simán elmúltak ezek a dolgok.

Nem volt tapogatózás olyan ügyben, hogy az aktuális felállás mellett időszakosan megvillanjon mondjuk egy-egy old-Dying Wish-buli a régi arcokkal is?

Á.S.: Nem. De azért nem, mert egy zenekart sem egyszerű működtetni, nem hogy kettőt. Illetve nem akarunk nosztalgiazenekarrá válni, akkor már javában írtuk például az új lemezt, szóval semmi ilyesmi nem merült fel. De ezt már az elején is letisztáztuk, hogy megcsinálunk két ilyen bulit, egyet itt Karcagon, egyet meg a Barba Negrában, és ez így elég. De ez a fény maradjon így, nem kell elaprózni. Nem akartunk belefulladni a nosztalgiába egyáltalán.

P.L.: Annyira nem csapta meg azért őket a nosztalgia! (nevet) Vagyunk annyira elfoglaltak, hogy leköti az időnket a mostani Dying Wish. Meg hát szerintem a többiek nem is érnének rá, Jani nem is igen tudna bevállalni már ilyesmit, Gyuriéknak is ott a vállalkozásuk. De én nem is akarnám igazából, legyen ez a legfőbb nyomós érv! (nevet) Gyuri például tényleg mondogatta, hogy á, de jó volt, meg de hülye voltam annak idején, hogy kiszálltam. Mondjuk tényleg hülye volt! (nevet) Annak idején, amikor elment, sokan hangot is adtak neki, hogy mi ez az új énekes. Van is egy jó poén, amit mindig felemlegetünk: Erdélyben játszottunk, úgy 2007 tájékán, nyomtuk a koncertet nagy hévvel, aztán egy kis szünet, kis csend, és valaki felkiabált Balázsnak, hogy „Ki a fasz vagy te, a régi jobb volt!" (nevet) Ez azóta is szállóige nálunk! (nevet) Eleinte nem nagyon tudták elfogadni, főleg így, angolban, a 2005-ös lemez nem is nagyon jött be, mindenki a Monori Gyuri-feelinget várta, talán azért is ment el az a lemez. Meg akkoriban mindig volt valami probléma, nem tudtuk rendesen kikoncerteztetni sem. Most, az új érában már teljesen elfogadták őt is, minden a helyén van.

A koncertprogram hogy áll össze mostanában egyébként? Mennyire tudatos az arányosítás a régi és új dalok között?

Á.S.: Hát annyira, hogy nulla régi dalt játszunk! (nevet)

Teljesen, radikálisan kiirtottátok a régi dalokat, és csak a magyar lemezekről van válogatás?

P.L.: 2021 óta nem játszunk angol nyelvű dalokat. Csak az újakra koncentrálunk. Úgy érzem, hogy addigra kijátszottuk magunkból azt a korszakot, és született annyi jó új dalunk, hogy előzenekarként egy negyvenperces programot simán ki lehet tölteni.

Á.S.: De ez sem egy komoly koncepció, a Fragments Of The Pastet bennhagytuk elég sokáig, meg volt még néhány, aztán azt vettük észre, hogy basszus, itt van vagy harminc új dal, amiből eljátszhatunk akár tízet vagy tizenegyet is. Egy idő után a régiek elkezdtek kikopni, a közönség is kezd kicserélődni, meg éneklik a magyar szövegeket. Így, három lemez után már teljesen elkoptak ezek a „jajj, miért nem játsszátok ezt vagy azt a régi dalt" vélemények. Ha egy Világok húrjába belekezdünk, megy a hatalmas ugrálás. De ne érts félre, nem azért van, mert most ez angol, vagy magyar, vagy hogy mondjuk nem Balázs énekelte fel. Biztos, hogy hozunk majd vissza régit is később, hiszen két év múlva például harmincéves lesz a zenekar. De jelenleg olyan sok új dalunk van, és olyan jó koncertprogramot lehet belőlük csinálni, hogy egyszerűen a régiek kikoptak.

Ellentmondás nincs, ugyanakkor ennek fényében mégis picit logikai hurok talán, hogy ennyire az új korszakra fókuszáltok, a friss dalokra mégis a régi Never-Ending idők hatottak.

P.L.: Ez igaz, de ahogy mondtam, én kijátszottam magamból azokat a régi dalokat. Nekem ez a barbás buli egy tök nagy pont volt, egy lezárás. Jólesett, hogy a régiekkel együtt voltunk, meg nem csak annyiból állt, hogy most volt egy-két próbánk, meg két koncert. Volt egy nagy közös partink is, Berekfürdőn, Ács Sanyiéknál, ott volt az összes régi meg új tag, családostól-gyerekestől, pont akkor volt a szülinapom is. Nekem ez egy tök jó lezárása volt annak a korszaknak. Az új daloknál igazából A világ pereménnél volt az, hogy vitte az a régi svung, és bele tudtam szőni, de a többi már a covid utáni pihenős korszakban íródott, amikor már kifelé mentem ebből a Neverending-feelingből.

Gyorsan fejszámoltam menet közben, és sacc per ugyanannyi magyar dalotok van már összesen, mint ahány angol megjelent a régi időkben, demós korszakot is beleértve.

Á.S.: Még lehet, hogy több is a magyar. De legalábbis fele-fele lenne, igen.

Van az új lemezen egy dal, amit eredetileg angol nyelven futott egy korábbi albumon, ezt most némiképp átdolgoztátok, és magyar szöveget is kapott. Ez például nem lenne lehetséges út más régi dalok felé is?

Á.S.: A Forgotten Deadről van szó, Elfeledett halott lett a magyar címe. Ez nagyon sokáig szerepelt angolul is a programban. Már nem is emlékszem, ki vetette fel az átfordítás ötletét. Akik ismerték az angol verziót, azok is azt mondták, hogy tök jó lett, pedig magamról tudom, hogy ilyen szituációkban néha fura megszokni egy újat. De egyébként igen, gondolkodunk ilyenben még esetleg, ez nincs elvetve. Érdekességnek egy-egy régi dalt megcsinálni, ennek a következő két évben lesz is majd apropója. De ne is kérdezz címeket, ez csak egy ötlet, mint terv, létezik, de nem beszéltünk még dalokat.

P.L.: Mióta elkezdtünk magyarul játszani, ez a dolog mindig felröppent, hogy lehet, kéne ilyet csinálni. Balázs ugyan a Schizophreniára gondolt elsőnek, de én azt annyira nem akartam. Ez az Elfeledett halott nagyon sokáig koncertdal volt még angolul, a Fragments-szel együtt. Adott volt, hogy vegyük elő újra. A magyar szöveget amúgy annak idején még én írtam, úgy fordítottuk át angolra. Most elővettem, átpofoztam, átküldtem Balázsnak, és meg is csinálta. Az utóbbi időben, már a lemez előtt is így játszottuk, magyarul. De még mindig itt van előttünk ez a lehetőség. Jön a harmincéves jubileum, biztos lesz valami. Ötletelünk, hogy valamit össze kéne hozni.

Van még egy kakukktojás ezen az új albumon, egy Kalapács-feldolgozás, ami pár éve a Kikalapált dalok című tribute albumon már megjelent. Ez egyfajta bónusznak számít, nem éreztétek úgy, hogy esetleg kilóghat az albumról?

Á.S.: Azért akartuk feltenni, mert imádjuk azt a dalt, másrészt oké, hogy ott van a tribute lemezen, meg a YouTube-on, de basszus, hát nincs rajta egy Dying Wish fizikai hanghordozón sem. Nem szeretem azt, ha megjelenik valami fizikai formában, de dalok mégis lemaradnak róla. A számláló szerint az egyik legtöbbet hallgatott új dal a mostani lemezről, ami valahol érhető is, annyira ütős kis slágernóta. Úgy, hogy egyébként, amikor választottuk a dalt, az összes slágert már elvitték más zenekarok, ezt Maci találta, és formálta úgy át, hogy ez az északi Dying Wish-íz is benne legyen.

P.L.: Őszinte leszek, azt a dalt, amíg elő nem vettük, hogy megcsináljuk, én nem ismertem. Sok más Kalapács-dalt igen, de ezt az Idegen világot nem. De ahogy megcsináltuk, annyira bejött, meg a koncerteken a közönségnek is, hogy tök jó volt játszani. Sokáig a program része is volt, aztán egy időre lekerült, de most, hogy kijött az új lemez, megint bekerült. Akkora feelingje van! Már amikor megjelent a tribute lemezen, akkor mondtuk, hogy a következő saját albumra is fel akarjuk tenni. Bár nem tudtuk, hogy ennyi idő el fog telni! (nevet) De nem vetettük el a dolgot. Töfi újrakerverte, meg újra is maszterizálta, hozzáigazítva a mostani hangzáshoz, hogy egységes legyen, igazából ennyi történt csak vele.

Számotokra ezek szerint fontosak ezek a kézzel fogható lemezek, régi vágásúak vagytok ilyen szempontból?

Á.S.: Én nem igazán amúgy. A saját zenekaros dolgaim persze ott vannak a polcon, meg régről van rengeteg CD, de aztán volt, hogy a soha el nem romló minőségű CD lemez mondjuk tönkrement, és már nem lehetett lejátszani, aztán eladtam végül egy-kétszáz darabot, de még mindig van legalább ennyi. Da nincs ilyen fétisem, én a vinyleket sem gyűjtöm. Abba amúgy sem akarnék belemenni, mert tudom, hogy az egy olyan mánia... Más zenekartagok most benne vannak ebben, és mindent meg is akarnak szerezni vinylen! (nevet) Pólónál is igyekszem, hogy ne vegyek már, mert annyi van, de ha van egy magyar zenekar, akkor csak veszek mégis, vagy egy CD-t, ha együtt koncertezünk, támogatni őket. Közben meg nincs is például CD-lejátszóm.

A Dying Wish is benne van pedig ebben a vinyl reneszánszban, ez már a negyedik olyan kiadványotok, ami ebben a klasszikus formátumban is megjelent.

P.L.: Én imádom a vinylt. Azon nőttem fel, a Maiden-lemezeket forgattuk a régi Tesla lemezjátszó mellett. Meg a Black Sabbath-, Metallica-lemezeket, olvastuk a szöveget, böngésztük a borítót. Mióta van a zenekar, mindig mondtam, hogy nagyon szeretném, ha lehetne egyszer vinylünk, mert ha van vinylünk, akkor igazi zenekar vagyunk! (nevet) A Tükörországnál jött el először ez a pillanat, azóta minden kiadványhoz megpróbálunk. A CD is tök jó persze, annak is nagyon örültünk, főleg, hogy régen még egy rossz másolt kazettának is tudtunk örülni, amire rá volt írva, hogy Dying Wish. De egy vinylt megfogni egy olyan gyönyörű kiállítással, ahogy ezek most készülnek, teljesen más érzés. Ráadásul nagyon jól is szól.

Á.S.: A zenekari tagság is utána érzett erre rá, amikor elkezdtük ezeket csinálni mi is. A korszellem biztosan benne van ebben, divat is lett, meg van rá igény. Meg hát ezek gyönyörű kiadványok, lássuk be. Azon viszont tényleg megdöbbenek, hogy a kazetta újra divat lett.

Azon valahol én is. Ha volt valaha formátum, ami tényleg sérülékeny, és könnyebben kopik is, akkor az ez. Őszintén nem gondoltam, hogy ennek is lehet bármilyen reneszánsza valaha.

Á.S.: Meg hát milyen kicsi az a borító is! Most egy kazettaborítón mit látsz? Semmit. Egy vinyl már csak maga a borító, meg a booklet miatt is... Emlékszem, gyerekkoromban, amikor 8-10 éves lehettem, unokatesómank már voltak Iron Maiden-lemezei. Vettük ki a Number Of The Beastet, és nézegettük, hogy úristen, meg a másik lába alatt is van még egy kis figura! És tök jó, hogy most már meg lehet venni egy-egy Dying Wish-kiadványt is így. Egy kazetta ezt soha nem adja vissza. Egyébként marha érdekes, de teljesen más kör veszi a vinylt meg a CD-t. Aki a vinyleket veszi, az gyakorlatilag nem is vesz mást, ilyen full gyűjtők. Nagyon komoly.

Megvolt a karcagi lemezbemutató március végén, hogyan tovább, mik a kilátások a közeljövőben?

Á.S.: Fú, várj, végig kell gondolnom! Dátumokat nem is biztos, hogy tudnék pontosat mondani fejből, de lesz most egy karcagi gasztrofesztivál, ahol a nagyszínpadon játszunk a Judas Besttel meg az Alcohollal, de hála istennek meghívást kaptunk több nagy fesztiválra is. Ott voltunk a Rockmaratonon, játszunk a Sitkei Rockfesztiválon, a Viharsarki Rockfesztiválon is. Erdélybe is megyünk, Csíkszeredára, meg a Totális Metállal Szentegyházára, ott elég sok magyar zenekar lesz még, Remorse, AB/CD. Nem egyszerű annyira, mert folyamatosan pörögni kell koncertszinten, sőt, igazság szerint jobban is kellene ezen pörögni, de a napi teendők elviszik a fókuszt sokszor ezekről.

P.L.: A Salvusszal fogtunk még össze, legutóbb Hajdúszoboszlón játszottunk egy közös lemezbemutatót. Ősszel meg folyt. köv., akkor is is fogunk együtt menni, Szegedre, Debrecenbe van egy pesti időpont is, de ezeket még nem akarom konkrétan mondani, mert sok minden változhat.

Nálatok, ahogy kivettem, viszonylag demokrácia van. Kinek van vétójoga, ki az, aki adott szituációkban jogosult az utolsó szót kimondani?

P.L.: Igazából nálunk meg vannak osztva dolgok. Ez amolyan kettő az egyben, ha kell diktatúra, ha kell, demokrácia! (nevet) Az egész dolgot, ahogy észrevettem, Ács, meg én fogjuk össze. A kreatív dolgokban én szoktam rámondani az áment, ő meg a pénztárosa a zenekarnak, meg szervezője. A többiekkel is mindig meg van osztva minden kérdés, lehet beleszólni, meg ötletelni. Nekem nagyon sok kialakult elképzelésem van, különféle dolgokról. Például a koncertprogramnál: mivel kezdjünk, mi hol legyen benne, ráadás satöbbi. Ugyanez a lemez felépítésénél, mivel kezdődjön, mivel záródjon, melyik dal hol kapjon helyet... Amikor írom a dalokat, nagyjából már úgy is rakom össze őket, és aztán már nem nagyon tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ezt már kitaláltam, hogy ez így jó zeneileg. Akkor már nem nagyon tudom preferálni a változásokat! (nevet)

Á.S.: Nem annyira demokrácia ez, azt azért megtanultuk, hogy ha nagy a demokrácia, és mindenki kiabál, abból semmi nem lesz. Mindenki elmondhatja a véleményét persze, és beszélgetünk is mindenről, zenei dolgokról is, de azért az irányokat nem én mutatom, ha koncertet szervezek, nem Ács Sanyi akar koncertezni menni, hanem a zenekar. Ha egy szövegnél vita van, hogy ez most így mondjuk nem annyira jó, az nem azért van, mert nekem nem tetszik, személyesen, hanem mert a zenekarhoz adott esetben mondjuk nem illik. De alapvetően én és Maci vagyunk, akik a végső szót kimondják. Maci zeneileg abszolút. Mindig szokta is nekem Balázs mondani, hogy „mert te mindig Macival értesz egyet"! (nevet)

Mint egy igazi házasságban.

Á.S.: Csak ebben épp igaza is van! (nevet) De nem kell egyébként zenei vonalon sokat vitatkozni, ha valami fel is merül, gyorsan ki tudjuk cserélni. De mondok másik példát: Maci feladata például összerakni a koncertprogramot. És onnantól kezdve, ha én egy dalt arrébb tennék, elkezdené a másik, meg a harmadik is, és nem lenne program. Ez például így van rövidre zárva, Maci dolga összerakni a kibaszott programot, és az a program lesz, amit ő összerakott! (nevet) Ebben a formában tehát nincs demokrácia, ha mindenki mindenről véleményt alkot, és azt figyelembe is vesszük, akkor nem tudnánk működni, az tuti. De ha bármi nagyívű dologról van szó, és nem egy szimpla programról, és elmondják a véleményüket, simán van, hogy azt mondjuk: baszki, ez tök jó ötlet! Nincs lesöpörve senki és semmi, csak maga az irány, amit a zenekar kijelöl, mert ez a zenekar érdeke, nem az egyéneké, az a szentírás.

Sanyi, te huszonöt éve játszol a Dying Wishben, Maci, te meg már kábé a dinoszauruszok kora óta. Így távlatban tekintve a régi időkre, miben volt könnyebb és miben volt nehezebb egy zenekar működtetni akkor és most?

P.L.: Ez egy iszonyat nehéz kérdés, minden korszak más. Amikor elindultunk, akkor fogalmunk sem volt az egészről. De abszolút, tényleg. Csak mentünk, játszottunk itt, játszottunk ott, sodródtunk az árral. Moldoványi Jani volt a nagy szervező, mindenkit ismert, állandóan telefonált, ha kidobták az ajtón, visszament az ablakon, akkor ő volt a zenekar motorja. Amikor elkezdtük csinálni az első kazettákat, a Twilight megjelenése után kerültünk kapcsolatba az egykori Hammer kiadóval. Azt sem tudtuk, hogy van ilyen, egyszer csak felhívott Kristóf (Hartmann Kristóf, ma H-Music – SzG), hogy tetszik a zenétek, meg halljuk, hogy jól megy, segítenénk a promotálásban. Ez ilyen tudatlan továbbsodródás volt az árral, minden segítséget elfogadtunk, és jól éreztük magunkat. Maximum a dalírás volt tudatos, de 2001-ig úgy eltelt az idő, hogy fel se fogtuk, csak próbáltunk, meg adtunk egy rakat koncertet. A mai időben viszont minden tudatos már. Tudatosan készülünk a lemezre, a koncertekre, tudatos a mörcskínálatunk, tudatos, hogy Ács legyen a pénztáros, tudatosan csináljuk meg a zenekar körüli marketinget. Van lendület, de már nem azon a fejvesztett módon.

Á.S.: A legnagyobb különbség az érdeklődés és érdektelenség mezején tapasztalható. Amikor a 2000-es évek elején kijöttek a hozzánk hasonló magyar underground lemezei, azok fontos események voltak. Kinek van már lemeze? – ez érdekelte az embereket, és el is mentek, még vidéken is, megnézni a zenekarokat. Akkor sem voltak brutális sokan, de voltak. Aztán amikor már mindenkinek lemeze lett, valahogy ráunt a közönség is, ráadásul mára a közösségi média miatt brutálsok az infó, és nem is törik át a korlátokat. Azzal, hogy van egy koncert, és gyere el, sokszor még azok sem találkoznak, akik ismerik vagy szeretik a Dying Wish zenekart. Akkoriban ez azért volt mágikusabb, mert nem voltak fotelrockerek, akik otthon nyomkodják a Facebookot meg a YouTube-ot. Ráadásul akkortájt létezett egy 18-25 év közötti korosztály, akit érdekelt ez a melodikus zenei világ, akkor nagyon ment például az In Flames is. Te is jársz koncertekre, úgyhogy pontosan tudod: ma is vannak fiatalok, de nagyon kevés. Fontos lenne megmozgatni nem csak a harminc-pluszos korosztályt. Nem feltétlen nekünk, mert az egy dolog, ha mi nem mozgatjuk meg őket, hát vén hülyék vagyunk... De kellene, hogy legyen pár olyan metálzenekar, aki tényleg talpra állítja a fiatal generációt is. Könnyebb egyébként látszatra kint lenni a platformon, ha ott vagy elől a social médiában, de ez egy látszat. Az lenne a jó, ha ez mondjuk a vidéki nézőszámokon is érezhető lenne.