Shock!

Pályafutása során első ízben érkezik november 22-én, azaz e hét vasárnap Magyarországra a svéd Ghost, akik az utóbbi évek egyik legfényesebb sikertörténetét mondhatják a magukénak a metalszíntéren. A rendkívül erős és megosztó imázzsal rendelkező, okkult rockban utazó zenekar új, sorrendben harmadik nagylemeze, a Meliora otthon, Svédországban a listák első helyén kezdett, de már az Egyesült Államokban is a nyolcadik pozícióig jutott, és a Ghost előtt a jövőben még akár ennél is komolyabb sikerek állhatnak – ők pedig boldogan állnak ezek elébe, mint az számunkra is kiderülhetett egy telefoninterjú során. Tizenöt percet kaptunk az egyik Nameless Ghoul drága idejéből, hogy kicsit elbeszélgessünk vele az aktualitásokról.

Egy popproducerrel dolgoztatok az új albumon, a Meliora mégis egyértelműen súlyosabb, gitárcentrikusabb lemez lett, mint az Infestissumam. Megmagyaráznád ezt a látszólagos ellentmondást?

Ami a lemezt illeti, a megállapításod helytálló, viszont Klas Åhlundot illetően én pontosítanék. Klast valóban rutinos popproducerként szokás emlegetni, viszont ez csak amiatt van így, hogy az általa jegyzett lemezek nagyobbik része popos jellegű. Ő viszont ezzel szemben egyértelműen rockrajongó, vagyis korántsem jelentett számára újdonságot a zenénk, és egyetlen pillanatra sem éreztük úgy, hogy bármi is természetellenes lenne a munkában.

De egyébként hatással volt magára a zenei anyagra?

Egy jó producer szerintem mindenképpen hatással van a zenei anyagra, hiszen egyébként egyszerűen nincs rá szükség. A producer zenei rendezőként van jelen a felvételeknél, tehát képesnek kell lennie megmondani, mi jó és mi nem jó az elkészült anyagban, és tudnia kell javaslatokat tenni, kritikát megfogalmazni a zenekar irányába. Nyilván vannak zenekarok, akik bármilyen külső javaslatra azt mondják, hogy mindenki kapja be, és csakis azt csináljuk, amit mi akarunk, de így nem lehet tanulni. Vagyis ennek nincs sok értelme szerintem, és mi nem is vagyunk ilyenek. Klasszel már a munkálatok elején leültünk, és megbeszéltük, mi az, amit mindenképpen meg akart őrizni a zenénkben, és mi az, amit nem.

Tudnál példát mondani?

Ilyen volt például az ismétlések kérdése a feljátszás során. Eddig nem nagyon időztünk el egy-egy témánál visszatérő módon, ő azonban azt javasolta: ha elkészülünk valamivel, ne haladjunk tovább automatikusan, hanem csináljunk több felvételt az adott témával, részlettel, majd hagyjuk érni. Ilyenkor általában a felvételek után valami más dallal, egységgel foglalkoztunk, aztán két-három nap elteltével visszahallgattuk, mit is rögzítettünk, és ennek valóban volt értelme, ugyanis néha olyan ötleteink támadtak, amikor már tiszta fejjel tértünk vissza ezekhez a felvételekhez, amik az adott pillanatban biztosan nem merültek volna fel. Aztán persze olyan is volt, hogy teljesen jónak találtuk valamelyik verziót, és ilyenkor már nem nyúltunk hozzá megint.

Lemezről lemezre egyre komolyabb fejlődést érzek nálatok az ének, illetve a háttérvokálok terén is.

(a vonal végéről is hallhatóan elvigyorodik) Persze, hiszen új énekesünk van.

Nyilvánvaló, de ezzel együtt is...

Kár lenne tagadni, hogy a zenénk eléggé énekközpontú, vagyis ezt az oldalt mindenképpen ki akartuk domborítani. Én is úgy gondolom, hogy soha nem voltak még annyira hatásosak a háttérvokáljaink, mint most, és nagy lépést tettünk előre ezzel a lemezzel énekfronton. Klas egyébként ebben is rengeteget segített.

Talán ez a fogósság is hozzájárult ahhoz, hogy ezúttal már az amerikai Top 10-be is bekerültetek, ami azért valahol elég elképesztő szerintem. Európában annyira nem érdekelnek senkit ezek a sátános dolgok, de odaát azért elég érzékenyek a hasonlókra, nem?

Kétségtelen, hogy az amerikaiak rendkívül hevesen reagálnak bizonyos szavak elhangzására. Ott volt például a Year Zero az Infestissumam albumról, amit egyáltalán nem játszottak odaát szinte sehol a Hail Satan sor miatt, és nekünk is időre volt szükségünk, mire fokozatosan megértettük, hogy az Egyesült Államokban miként is működnek ezek a dolgok. Halálosan mindegy, hogy miről szól egy adott dal, mi a mögöttes mondanivalója – hiszen lehet, hogy annak köze sincs a sátánhoz –, vagy milyen kontextusban hangzik el benne egy adott szó, jelen esetben tehát a sátán meg a Lucifer, amennyiben benne van, az amerikai rádiók többsége bizonyosan nem fogja bevállalni, hogy lejátssza. És ezeket a dolgokat tényleg nagyon komolyan is veszik. Miután megértettük ezt, természetesen rájöttünk, miként lehet megkerülni a dolgot: körbe kell írni a mondanivalónkat. És a Cirice-t már játszották is a rockrádiók, pedig annak aztán elhiheted, hogy legalább olyan markáns üzenete van, mint a Year Zerónak, ha nem egyenesen keményebb. Csak éppen nem szerepel benne az a bizonyos szó...

Vagyis átcsusszantatok a szűrőiken...

Pontosan. De ez egyébként nem valami különösen komoly kompromisszum, hiszen a zenénk eleve olyan, ami a hangulatával, az erejével, a szellemiségével hat. Nem is igazán kell értened, intellektuálisan átfognod a szövegeket ahhoz, hogy átjöjjön, mi rejlik bennük. Olyan ez, mint egy rakás régi, tradicionális rockdalnál: tök jó kedved lesz tőlük, ha meghallod őket, és bele sem gondolsz, hogy a szövegük adott esetben akár igen sötét is lehet. Szerintem itt alapvetően az a kérdés, hogy akarsz-e szerepelni a rádiókban, vagy sem. A válasz pedig nem is kérdéses, hiszen mindenki azt szeretné, ha minél több emberhez jutna el a zenéjével.

Meddig lehet elmenni ennek érdekében? El tudod képzelni például, hogy idővel például az imázsotok is finomodni fog?

Radikális változás biztosan nem lesz az imázsunkban, ezt száz százalékos biztonsággal merem neked állítani.

Ebbe az is beletartozik, hogy megőrzitek az arctalanságotokat, és te is örökre Nameless Ghoul leszel majd?

Nem, ez már a kérdés másik oldala. Az egészen biztos, hogy soha nem fogunk kiállni a színpadra jelmez nélkül, hétköznapi ruhákban, ezt ugyanis mi sem akarjuk, és meggyőződésünk, hogy a közönség sem azért jön el egy Ghost-koncertre, hogy így lásson bennünket. Ez az egész a zenekar és a vele járó koncertélmény része. Az viszont simán benne van a pakliban, hogy idővel felfedjük majd az álcát, és mindenki tudni fogja, pontosan kiket rejtenek a maszkok. Tehát a névtelenség bizonyára nem marad örök, már csak azért sem, mert bármelyikünk akarhat zenélni más formációkban, akár egyidejűleg többen is együtt, és eközben nem kell feltétlenül titkolni, hogy közben a Ghostban is játszunk. Valami olyasféle egészséges egyensúlyra kell gondolni, mint ami például a Slipknot vonatkozásában is kialakult. Náluk is megmaradtak a kosztümök, de ma már nem titok, hogy kiket rejt a maszk. Viszont sajnos jelzik nekem, hogy lejárt az időnk...

Oké, akkor már csak a szokásos kérdésünk maradt a legvégére: mi az élet értelme?

Egyértelműen a szeretet. És ha nagyon tudsz szeretni, már gyűlölni is tudni fogsz.

A Ghost november 22-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Live Nation szervezésében. További információk itt.