Az elsősorban a Blind Myself dobosaként ismert Jankai Valentin 2009 óta jelenteti meg szólóanyagait, melyeken minden hangszer neki köszönheti megszólalását, az ő énekhangját hallhatjuk, sőt, a hangmérnöki feladatokért és a vizuális megjelenítésért is ő felel. Legutóbbi, Synergy című hanganyaga egyszerre válthat ki tetszést mind a Toto, mind a Meshuggah kedvelőiből, de különösen a dallamok és a fémes zúzás érdekes ötvözetének rajongói süvegelik majd a nyughatatlan, a töretlen fejlődésben hívő multiinstrumentalistát, akit természetesen zenekaráról és a rá ható apai ösztönzőerőről is kérdeztünk.
Nagyon fiatalon, mindössze 17 évesen kerültél az akkor már népszerű Blind Myself dobjai mögé. Vélhetően rendelkeztél némi zenei előélettel.
Már 12 éves koromtól fogva készítettem dalokat, bár az akkori zenei tudásom még nem volt valami csiszolt. Elsajátítottam egy hangszerkesztő program kezelését, bármilyen hangszer hangját elő tudtam csalni belőle – ezzel a módszerrel vagy kilenc-tíz „szólólemezt" készítettem. A zeneszerzés, a zenei kísérletezés mindig is nagyon érdekelt, ugyanakkor csupán 19 évesen jutottam el oda, hogy fizikailag is megfogjak egy gitárt...
Megkerülhetetlen kérdés: édesapád, a zenészként, zeneszerzőként, hangmérnökként is nevet szerzett Jankai Béla mekkora befolyással bírt a pályaválasztásodra?
Az első lendületet mindenképpen az ő példája adta. Ahogy a fiúk az apákra, én is fölnézek rá. Szeretnék én is olyan nagyság lenni, mint ő, ezért is küzdök. Hatalmas inspiráció, hogy ő már 40 éve dolgozik hangmérnökként különféle stúdiókban. Ugyanakkor tartok is a véleményétől... különösen, ha a tisztán saját munkáimat mutatom meg neki.
Annyira kritikus?
Nagyon. Lehet, csak én érzem ezt, de mindig azt látom ilyenkor rajta, hogy azt gondolja: „Soha nem érsz föl hozzám, kisfiam..." Ez megtanított arra, hogy soha ne legyek teljesen elégedett a munkámmal, mindig van még benne(m) több, amit el lehet érni. Ezért is gondolom azt, hogy a lemezeim pusztán a folyamatos dalszerzői evolúcióm egy-egy becsomagolt fázisai, fejezetei, állomásai. Lelkileg sokat segít.
És alkalomadtán vendégként játszik is a lemezeden, ahogy a testvéreid is. Csak nincs egy családi zenekarotok?
A családban szinte mindenki tud zenélni. Az öcsém, Sebastian basszusgitáron, a bátyám, Olivér gitáron és billentyűs hangszeren – mindketten a második hanganyagomon, az Irreversible Processen szerepeltek. Trióként csak speciális, otthoni, szülinapi produkciókban veszünk rész édesapámmal és Sebastiannal.
A Blind Myself előtt komolyabb zenekarban is játszottál?
Minden formációt, amiben a Blind előtt zenéltem, afféle tanulózenekarnak tudok be – az egyikben Satriani-feldolgozásokat játszottunk –, a fordulatot a Blind hozta...
Ahová nem mindennapi módon kerültél...
Tizennégy évesen nagyon szerettem volna imponálni a barátnőmnek, aki imádta a The Idorut, ezért otthon felvettem, ahogy a dalaikat dobolom. A barátnőm a felvételt megmutatta a The Idoruban és a Blind Myselfben is gitározó Szalkai Tibinek, aki elraktározta magában ezt az élményt. Három év múlva, mikor a Budapest, 7 fok, eső munkálatai közben Szabó Lacika kiszállt, megkerestek, én pedig elmentem próbálni velük, s mikor mellettem döntöttek, nem álltam ellent...
Az (el)ismertség ezzel meglett, de nem nyugszol a dobszéken, 2011-től az ACTUS-ban is zenélsz, Csobánczi Péter (ex-Wrong Side Of The Wall) szólólemezén dobolsz, s a szólóanyagaid közzététele sem lankad.
Mondhatjuk, de a Blindba való bekerülés igencsak nagy lendületet adott: a koncertek, a lemezfelvételek, a dalírás hatalmas tapasztalatait tulajdonképpen a zenekarnak köszönhetem.
Tóth Gergő vendégénekelt is nálad. Milyen kritérium alapján hívsz meg valakit a lemezeidre?
Nincs kritérium, ha például úgy érzem komponáláskor, hogy ide éppen a Keeper Of Dreamsből ismert Szabó Dani gitárszólója illene, akkor felkérem rá, mint történt ez a Synergyn szereplő Burning City című szám esetében, ő pedig örömmel elvállalta. Ezen a lemezen egyébként most egyedüliként ő a vendégmuzsikus.
Jól sejtem, hogy a Synergy rejt magában egyfajta koncepciót?
Inkább rejteget, nincs teljes összkép, nem egy történetet mesél el a lemez, bár az egyes tételek az összeesküvés-elméletekről fantáziálnak. A The World például a Föld elpusztításáról, a Population Decline a bolygónk emberi lakosságának létszámkontrolljáról. Ugyanakkor a személyes érzelmeim, csalódásaim dalszövegbe bocsátását sem hagyom le a palettáról.
Milyen hangszereken írod az egyes dalokat?
Általában gitáron. Hallatszik is a felvételeken, sajnos gitárcentrikusak a dalok...
Sajnos?!
Minél természetesebb hangzást szeretnék a jövőben, ehhez a torzított gitár már annyira nem illeszkedik. Most még megvolt a szerepe, ereje, súlya, de több érdekes hangszínt és hangszert kívánok ezentúl belevinni a zenémbe.
Jelen pillanatban hogy írnád körül a stílusod?
Egyfelől tradicionális rock elemeket tartalmaz, másfelől nagyon modern felfogást tükröz, a kettőt vegyíti. Idősebb kollégák mondták, hogy az énekhangom, mellyel egyébként korántsem vagyok megelégedve, olyan mintha a Yes zenekarból Jon Andersont hallanák. Erre még rá is gyúrtam aztán, mert szerintem fontos, hogy a fiatalok is megismerjék a Yes, a Rush, vagy a Pink Floyd képviselte értékeket. Ugyanakkor ott van az album – szerintem – legeltaláltabb dala, a Fear of Rejection, amely rokonítható a Meshuggah zenéjével... megpróbálom megtalálni és megtartani az egyensúlyt dallam és súlyosság, technika és érdekesség metszetében.
Felsorakoztattál már pár meghatározó zenekart, de kik foglalják el nálad a dobogós helyeket?
A SikTh-nél tapasztaltam azt, hogy ez valami nagyszerűen új, minden izzadtságszag nélkül. A második lemezüknél (Death Of A Dead Day, 2006) éreztem igazán, hogy beértek a törekvéseik, lesöpörtek mindent, olyan súlyos zenét játszanak, amit még nem hallottunk, gátlások és határok nélkül... Mind a mai napig hatással vannak rám, most is, hogy róluk beszélek, egészen beleborzongok... A Dream Theater áll a dobogó második fokán, hosszú évekig tartották bennem a lelket, Mike Portnoy pedig a dobolásom miatt is különösen fontos – teszem hozzá: Mike Mangini nálam a másik dobisten... Petrucci gitározása etalon... Minden lemezüket szeretem, a Falling Into Infinity talán a leghitelesebb albumuk. A harmadik helyre viszont a Mastodontól kezdve a Dave Matthews Bandig sokan odaférnek...
A dalaid szövegei angol nyelven íródnak. Mit teszel a hangzóanyagaid promóciója terén?
Lényegében semmit. A honlapomról letölthetőek a „lemezek". Egyfelől elsősorban magamnak készítem a szerzeményeket, ugyanakkor, mint minden zenész, művész, vágyom rá, hogy ezzel a zenével legyek sikeres, a világ legnagyobb színpadain léphessek föl... De van bennem félsz is, hátha erre nincs kereslet, igény. Annyi zenekar, zenész van, és nagyon irritáló már számomra, ahogy kénytelenek eljutatni hírüket, zenéjüket az emberekhez: like-olj!, szavazz!... Ebben nem akarok részt venni, nem akarom ráerőszakolni magam senkire. Hiszek benne, hogy ha valami jó, az magától fog működni.
Elárulod, mit ábrázol a Synergy borítója?
Kicsit megdizáljnoltam egy ismerősöm rajzát, amit a stúdióban készített. Elég absztrakt, egyszerre virág, madár és rája – éppen a többértelműsége fogott meg.
A Blindban történt öltözködési váltáshoz miként viszonyulsz?
Alkalmazkodom. Főleg Tóth Gergő, a basszer Balázs és Édes Gergő gitáros agyalják ki ezeket az őrültségeket: arra törekszünk, hogy mindig rátegyünk egy lapáttal arra, amire a közönségünk már azt mondja, fokozhatatlan. Hát nem az!
Elkészült és hamaroson közkinccsé válik a Négyszögöl harmadik negyede is. Kapaszkodjunk?
Meglepetések sorozata lesz ez a három szám – három teljesen egyedülálló dal: egy nagyon metalos, egy közepesen könnyű, de metalos és egy könnyedebb dal. Mindegyikhez klip is készült, na, ezek várhatóan kicsapják a biztosítékot...!
Szólóban hogyan tovább?
Jelenleg a koncepcióválasztás időszakában vagyok, nyugodtabb zenét szeretnék készíteni. A Synergyn nem volt egy lassúbb, letisztult dal, és talán a megelőző Black Flower lemez kifejezőbb is lett. A mostanin a Real Enemy című szám vége talán már előrejelzi, merre indulok el... És persze a hangzást is továbbfejleszteném, folytatva az önképzést...
Ez lenne számodra az élet értelme?
Az élet értelme az lehet, hogy azokat az akadályokat, amiket az élet elénk tesz, küzdjük le, tűzzünk ki magunk elé célokat, és érjük el őket, hogy aztán végül boldogan haljunk meg.
