Ritka alkalom, hogy a szólóbandád élén turnézol. Hogy mennek a koncertek? Melyik eddigi állomásra emlékszel vissza a legszívesebben?
A spanyolországi fellépések nagyon jól sikerültek, különösen a valenciai, ahol hatalmas teltház volt és az emberek kívülről fújták az összes dalt. Aztán játszottunk Moszkvában is, ami szintén különleges élményt jelentett. A Masterplannel már jártam ott egyébként. Nagyon-nagyon speciális dolog az orosz közönség előtt fellépni, mert eléggé kiéhezettek. Ami a felvetésed másik részét illeti: eddig tényleg ritka alkalom volt, hogy a szólóbandámmal turnézom, de a jövőben nem lesz az. Miután kiléptem a Masterplanből, úgy döntöttem, itt az ideje annak, hogy egy rendszeresen, kiszámíthatóan működő csapatot építsek fel magam körül, ez pedig nem is működhet másként, csak ha a saját bandámmal csinálom. Innentől kezdve tehát a Jorn zenekaré minden prioritás. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek nem tudnak egy világos és egyértelmű képet kapcsolni a Jorn Lande névhez, mert annyi különféle bandában, projectben vettem részt a karrierem kezdete óta. Játszottam melodikus, AOR-os muzsikát a Milleniumban, heavy metalt a Masterplanben, durvább, sötétebb zenét a Mundanus Imperiumban és teljesen besorolhatatlan, progresszív dolgokat az Arkban. Valahol persze mindegyik én voltam, de úgy gondolom, elértem arra a szintre, amikor már csak a saját dolgaimra akarok koncentrálni. Egy olyan csapatot szeretnék felépíteni, amitől mindenki tudja, hogy mire számíthat. A Jornt a kezdetektől fogva egy alapvető rockbandának szántam, amit mindenki könnyedén megért és meg tud szeretni, azaz valami olyannak, mint az én régi nagy kedvenceim voltak. Ez egy minden sallangtól mentes klasszikus hard rock zenekar világos, szimpla, fogós, de nagyon-nagyon jó nótákkal.
Tehát kommerszebb, mainstreamebb zene?
Mainstreamnek ma már semmiképpen nem nevezném azt a fajta hard rockot, amit a Jorn játszik, de abban az értelemben valóban kommerszebb, hogy nem kell ötvenszer meghallgatni a lemezeinket ahhoz, hogy valamit megérts belőlük. Egyszerűbbek, szellősebbek az alapok, ragadósabbak a dallamok. Én magam is azon a típusú zenén nőttem fel, amit ma a Jornnal játszunk, a Thin Lizzyn, a Whitesnake-en, a Deep Purple-ön, a Black Sabbath-on, a Rainbow-n... Mondhatni, visszatértem a gyökereimhez ezzel a csapattal, és itt érzem magam a lehető legjobban. Sikerült megragadnunk a lényeget.
Vége tehát annak a korszaknak, amikor Jorn Lande évente több lemezen is szerepelt?
Nem mondanám, hogy nem fog előfordulni ilyen a jövőben, hiszen nekem is vannak más irányú elképzeléseim, amik a Jorn koncepciójába nem férnek bele, de úgy egészen biztosan nem fogom szétszakítani magam, mint mondjuk 7-8 évvel ezelőtt. Kevesebb dologra akarok koncentrálni egyszerre. Ezt a törekvést jelzi az év elején kiadott két speciális válogatásom is.
Melyik egyébként a kedvenced a saját albumaid közül?
Minden eddigi teljesítményemre büszke vagyok, nem tudok egyetlen kifejezett kedvencet megnevezni, de ha arra vagy kíváncsi, hogy melyiket tartom a legkülönlegesebbnek, akkor egyértelműen a Mundanus Imperium lemezt mondanám, a The Spectral Spheres Coronationt. Azt hiszem, az tényleg egy úttörő anyag volt, soha korábban nem hallottam olyan zenét, ahol klasszikus hard rock/metal énektémákkal játszanának néhol szinte black metalos muzsikát. Norvégiában azelőtt csakis károgós black metal anyagok születtek, mi pedig a Mundanus Imperiummal megmutattuk, hogy ezt bizony másként is lehet csinálni. A végeredmény ugyanakkor nemcsak különleges volt, hanem kiemelkedően jó is: kemény, súlyos, drámai és sötét, de dallamos is egyben. Nagyon közel állnak hozzám azok a nóták, kár, hogy a lemez végül nem lett igazán ismert. Azt is sajnálom, hogy a produkciós munka sem volt méltó a tartalomhoz. Ugyanakkor nem tagadom, néhány csapaton hallottam azóta, hogy ők is érdekesnek találták a Mundanus Imperiumot...
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg rajongód az Ark Burn The Sunját nevezné meg kedvenceként.
Az Ark egy nagyon különleges csapat volt, és tisztában vagyok vele, hogy az a réteg, amelyikhez eljutott az a két lemez, máig etalonként tekint rájuk. Akármerre is megyek a világban, a Burn The Sunra mindenhol esküsznek és állandóan azt kérdezik, mikor lesz folytatása. Az Ark ugyanakkor igazi rétegzene volt. Mint mondtam, aki ismeri, az isteníti, ez azonban egy viszonylag szűk kört jelent. Az az igazság, hogy annyira speciális és semmihez sem hasonlítható volt az a muzsika, hogy még a hard rock / metal piacon sem találta meg a saját helyét. A kiadónk nem tudott neki megfelelő háttértámogatást nyújtani, és erről bizony nem ők tehettek. Még a progresszív vonalról is kilógtunk. Nagyon eklektikus volt az az egész zene, mindent beletettünk, ami akár csak halványan is bennünk volt, és nem könnyítettük meg azoknak a dolgát, akik meghallgatták. A legtöbb nótába egyszerűen lehetetlen volt belekapaszkodni. Nem hallgatóbarát muzsikát játszottunk, hanem igazi zenész-zenét. Ne nézz ilyen döbbenten, mert nem szidom az Arkot, még ha egy kicsit talán most úgy is tűnik. Az azonban biztos, hogy manapság énekesként, muzsikusként is sokkal jobban izgat az, hogy olyan dalokat kreáljak a társaimmal, amiket az emberek akár egy hallgatás után is könnyedén dúdolnak, de utána sem válnak számukra unalmassá.
Ez azt jelenti, hogy felesleges is harmadik Ark lemezben reménykedni?
Kategorikusan természetesen nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egyszer valamikor rögzítsünk még Ark dalokat, a Burn The Sun idejéből is maradt még pár befejezetlen nótakezdemény, de a közeljövőben erre aligha kerül majd sor. Az időbeosztásunkat sem lenne könnyű összeegyeztetni.
És mi a helyzet a pályád harmadik úgymond extrém kísérletével, a Beyond Twilighttal?
A The Devil’s Hall Of Fame egy igazi metal opera volt, egy magával ragadó sztorimesélős konceptanyag, ami nagyrészt a zenekarvezető billentyűs, Finn Zierler agyából pattant ki. Erre is büszke vagyok, de azt hiszem, a Beyond Twilight tipikusan olyan project, aminek bőven elég lett volna, ha csak azt az egy lemezt csinálja meg. A Devil’s Hall Of Fame-en mindent megmutattunk, amit abban a stílusban meg lehetett villantani, egy kerek egész volt a maga teljesen egyedi hangszerelésével, megszólalásával és hangulatával. Nem is láttam értelmét további Beyond Twilight albumokkal erőlködni, mert óhatatlanul csak újraírtuk volna az elsőt, jobbat pedig nem tudtunk volna készíteni. Finn ezt másképp látta. Visszakanyarodnék ahhoz, amit már az elején is mondtam: dalszerzőként ma már nem ezek a fajta zenék izgatnak igazán. Habár a látszat más, igazából egy cseppet sem könnyebb feladat vagy kisebb kihívás teletenni egy albumot egyszerű, de jól énekelhető és fogós dalokkal, mint ilyen bonyolult, szövevényes szerzeményekkel. A koncertprogramomat is igyekszem úgy összeállítani, hogy az minél több embert mozgasson meg, ezért maradnak ki olyan dolgok, amiket egyébként sokan elvárnának.
Rengeteg zenésszel játszottál már együtt, köztük olyanokkal is, akik igen nehéz eset hírében állnak, ilyen például Yngwie Malmsteen, Bernie Marsden vagy akár az általad is említett Finn Zierler. Vannak keserű emlékeid ezekből a korszakokból, vagy az idő mindent megszépít?
Természetesen vannak rossz emlékeim – egyébként nemcsak az általad említettekkel kapcsolatban –, de igyekszem inkább a szépre gondolni. Meg hát a rossz tapasztalat is tapasztalat, amiből aztán könnyűszerrel lehet jó dolgokat kihozni utána, csak meg kell találni hozzá a megfelelő módot, a megfelelő csatornákat. Senkiről sem akarok rosszakat mondani, mindenkinek megvannak a maga emberi gyengeségei és erősségei. Mindenki máshonnan érkezett, és emiatt az emberek gyakran nem találják meg egymással a megfelelő hangot. Én például egy norvég kisvárosból, Rjukanból származom, ahol teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott gyermekkorom volt. Sosem volt semmiféle komolyabb balhém vagy problémám. Másoknak nem volt ilyen könnyű sorsuk, és ezt a mai napig a hátukon cipelik, amiért nem feltétlenül tudom hibáztatni őket.
Már korán kapcsolatba kerültél a zenével és a zenéléssel, igaz?
Igen, már egészen kicsi gyerekként. Mivel az apám is zenélt egy olyan csapatban, ami Norvégiában elég ismert volt, a szüleim a kezdetektől fogva támogatták, hogy én is énekeljek. Volt egy baromi jó kis lemezbolt a közelben, amit egy olyan arc üzemeltetett, aki maga is zenész volt, és hihetetlen kiterjedt, gyors beszerzési forrásokat épített ki magának. Kissrácként rengeteget lógtam ott, és csak annyi érdekelt, hogy begyűjtsem az új albumokat: Free, KISS, Queen, Thin Lizzy, Journey, Whitesnake, Rainbow, DIO és a többi... De mivel a tulaj tényleg fanatikus volt, totálisan ismeretlen lemezeket is bőven behozott. Én ennek köszönhetően már akkor javában hallgattam például Bryan Adamset, amikor a nagyközönségnek még halvány fogalma sem volt róla, hogy ki ő. Akkoriban persze még jóval keményebb, lendületesebb zenét játszott, mint manapság. Művészként, énekesként és előadóként egyébként most is nagyra becsülöm, de a régi lemezeit szeretem igazán. Mivel rengeteg különféle zenét ismertem és hallgattam, ezért aztán már viszonylag korán elkezdtem dolgozni a saját stílusomon. Szerencsére sok koncertre is eljutottam fiatalon, így például volt szerencsém látni a KISS-t a karrierje fénykorszakában, és hihetetlen hatást gyakoroltak rám. A KISS-t sokan még ma is csak egy olyan zenekarnak tartják, akik a maszkok és a show nélkül sehová sem jutottak volna, de ez nem igaz. A helyzet inkább úgy fest, hogy náluk minden együtt volt és tökéletes egészet alkotott. Ha a dalaik nem állják meg a helyüket, nem bírtak volna fennmaradni ennyi évtizeden át.
Mi az élet értelme?
Az élet értelme? Az, hogy mindig nézd a derűsebb oldalát. Kicsit bővebben pedig az, hogy próbálj meg minél többet kihozni mindenből, próbáld meg megtalálni azokat a dolgokat, amik hozzásegítenek ahhoz, hogy megleld a lelki békédet. Ha kiegyensúlyozott vagy, a környezetedhez is sokkal pozitívabban tudsz állni. Hasonlóan fontos, hogy sosem szabad sodródni az árral, mindent meg kell tenned annak érdekében, hogy megtaláld a saját utadat.