Shock!

Ismét fergeteges sikerű koncertet adott Magyarországon a Machine Head, akik augusztus elején a székesfehérvári FEZEN közönségét döngölték bele a földbe annak rendje és módja szerint. Az utolsó három albumuk révén másodvirágzásukat élő oaklandi metalosok a fesztivál délutánján természetesen a sajtó képviselőinek is rendelkezésére álltak, így – miután tavaly Robb Flynnt is kifaggattuk az Unto The Locust lemezről – ezúttal a csapat másik zenei agya, Dave McClain dobos állt rendelkezésünkre, hogy kicsit elcsevegjünk vele az aktuális kérdésekről.

Üdvözöllek újra Magyarországon! Hogy utaztatok?

Köszi, elég jól. Horvátországból jöttünk, és innen Lengyelországba megyünk holnap a Polish Woodstockra. Tegnap viszont volt egy szabadnapunk, hála istennek.

Beszéljünk az utolsó lemezről, az Unto The Locustról. Milyen reakciók érkeztek rá?

Szerencsére nagyon jók. Elég sok idő telt el a The Blackening óta, és az emberek alaposan rákészültek a lemezre. Sokan találgatták, vajon merre fordulunk majd; változtatunk-e vagy esetleg maradunk a Blackening hangzásánál. Vagyis eleve izgatottan fogadták az Unto The Locustot, ami mindig jó jel.

Zeneileg kicsit más irányba kanyarodtatok ezzel az albummal. Tudatos volt a váltás?

Nem volt olyasfajta zenekari döntés, hogy változtassunk a hangzásunkon, ha ilyesmire gondolsz. Sokkal inkább arról van szó, hogy csaknem öt év eltelt, mióta megírtuk a Blackening dalait. Ez idő alatt mi is változtunk, és sok új hatás is ért minket. Zenei hatások is, mi pedig sosem próbáltuk ezeket kirekeszteni: e dolgok mindig is hatottak arra, ahogy a dalokat írjuk. Ezúttal nagyon sok komolyzenei hatást szívtunk magunkba a dalszerzési periódus alatt – főleg Robb –, amik aztán be is épültek a thrash témák közé. Jó példa erre a This Is The End, ami abszolút komolyzenei inspirációk hatására született. Úgyhogy a komolyzene az a legmeghatározóbb hatás, ami miatt ezúttal kissé más jellegű dalok születtek.

Miért tartott ennyi ideig, míg elkészült a lemez?

Nem a dalok megírása tartott sokáig, hanem a Blackening turnéztatása. Már vagy másfél éve úton voltunk, amikor befutott egy ajánlat a Metallicától, hogy előttük játszhatunk. Ezt a lehetőséget nem hagyhattuk ki, így majdnem egy évig turnéztunk velük, majd jött ismét pár saját kör. Úgy gondolom, annál szerencsésebb dolog nem is eshet meg egy bandával, mint hogy három éven át tudjon turnézni egy lemezzel. Ezen idő alatt viszont semmit sem írtunk közösen. Csak riffek, témák születtek, de zenekarként nem szereztünk dalokat, így mikor az utolsó turné is véget ért, csak akkor kezdtük el összerakosgatni az ötleteinket a próbateremben.

Hogy álltak össze végül a dalok?

Ugyanúgy, ahogy általában. Mi a klasszikus módon írjuk a dalokat, a próbateremben jammelve. Olyan ez, mint egy puzzle, aminek együtt illesztjük össze a darabjait. Néha működik, néha nem. Van, amikor szinte maguktól összeállnak a számok, de az is megesik, hogy hat hónapot kell görcsölnünk valamin, mire végre azt érezzük, hogy kész van. (nevet) Nincs speciális módszerünk, egyszerűen csak zenélünk, és közben megszületnek a nóták.

Robb mellett te vagy a csapat másik fő dalszerzője, ami elég szokatlan egy dobostól. Játszol más hangszeren is?

Igen, gitáron, de azt is hozzá kell tennem, hogy Phil Demmel is fontos dalszerző nálunk. Visszatérve a kérdésedre, a dalaimat is gitáron írom. Néha adok Robbnak egy CD-t egy rakás riffel, hogy nézze meg, melyek azok, amelyek tetszenek neki. Viszont ha nagyon rákattanok egy témára, előfordul, hogy a próbateremben fel is dobolom, illetve három-négy gitársávot is felpengetek hozzá, és ezt a dalvázlatot mutatom meg a többieknek. Igazából nagyjából azóta gitározom is, hogy dobolok, csak sajnos elég bénán. (nevet) Csak annyira elég a tudásom, hogy az eszembe jutó riffeket feljátsszam.

Igaz, hogy Phil csak a szólókat játszotta fel a lemezre, a ritmusokat mind egy szálig Robb nyomta fel?

Legtöbbször Robb játssza fel a ritmusokat. Ennek valami olyasmi az oka, hogy van egy csomó olyan nagy precizitást igénylő rész a dalainkban, amik jobban szólnak úgy, ha ugyanaz az ember játssza fel őket.

A The Burning Red és a Supercharger lemez között egy rövid időre kiszálltál a bandából. Mi volt ennek az oka?

Két hétre valóban kiszálltam. Robb-bal akkoriban nagyon nem jöttünk ki egymással, és igazság szerint nem is láttam lehetséges megoldást a problémákra. Odáig fajult az egész, hogy szabályosan meggyűlöltük egymást. Végül kiléptem, és ez volt az a fordulópont, amikor megtört a jég. Onnantól kezdve, hogy nem voltam a bandában, újra megindult a kommunikáció köztem és Robb között. Leültünk, mint két ember, akik törődnek egymással, és átbeszéltük a dolgokat. Innen aztán már ismét sínen volt kettőnk kapcsolata.

Mondhatjuk tehát, hogy a Machine Head erősebb mostanság, mint valaha?

Persze, de azért a hibáink még mindig megvannak. Érted, azért ez nem egy Love Fest... (nevet) Viszont idősebbek lettünk, és megtanultunk túljutni a problémákon, tudjuk, miképp küzdjük le mindezt. Amikor fiatal vagy, a vita pusztán abból áll, hogy elkülditek egymást a francba, viszont ahogy öregszel, rájössz, hogyan lehet rendbe hozni, formálni a dolgokat.

Mit gondolsz, merre fejlődhet tovább a csapat az Unto The Locust után?

Nem tudom. Viszont az a jó abban a pozícióban, amelyben a Through The Ashes Of Empires album óta vagyunk, hogy teljes szabadságot élvezünk mindenben. Azt tehetünk, amit csak akarunk. Csapatként egy csomó mindenen keresztülmentünk és csináltunk egy rakás különféle dolgot. Voltak persze rossz döntések is, mint például az, hogy annak idején mindenáron be akartuk juttatni az egyik dalunkat a rádiókba. Viszont ezekből a hibákból is tanultunk. Mostanra teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy mit szeretnénk csinálni, és a zene, amit játszunk, pontosan az, amitől a legjobban beindulunk. Ez jön a szívünkből. Szóval nem látom még, hogy mi lesz a következő lemezen, de az biztos, hogy nem valamelyik korábbi anyagunk folytatását fogjuk elkészíteni. Az viszont elég valószínű, hogy a következő albumon rövidebb dalok lesznek, hiszen az utolsó két lemezünk tele van hosszú számokkal, és úgy érzem, kicsit visszább lehetne fogni a dolgokat, amivel Robb is egyetért. Szívesen írnánk pár egyszerűbb cuccot, tudod, bam-bam, és kész. Érdekes és izgalmas lenne. Már van egy csomó ötletem, és tudom, hogy Robb és Phil is írják a saját témáikat.

Nem gondoljátok, hogy itt az ideje egy új koncertlemeznek is?

De, beszéltünk is róla. Az utolsó Európa-turnénk majd minden állomását rögzítettük, úgyhogy van egy csomó anyagunk. Viszont újabb élő DVD-t nem akarunk, szóval valószínűleg inkább live CD lesz a vége. Konkrétumokról viszont egyelőre nincs szó.

Igen! (nevet, majd hosszan gondolkodik) Valahogy úgy történt, hogy Don, a bőgős (Don Van Stavern – K.G.) és én elkezdtünk összespanolni a Riot tagjaival. Ők voltak a kedvenceink, és a Born In America lemez után mindez odáig fajult, hogy elkezdtünk közösen dalokat írni Mark Reale társaságában, ami végül egy zenekarrá fejlődött. Izgalmas és új dolog volt, közben pedig a Slayerrel nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Azt hiszem, addigra a banda már lefutotta a saját köreit.

Később aztán a Sacred Reich dobosa lettél.

Így van. Ez egy barátomon, a bőgős Troy Gregoryn keresztül történt. Mikor Cliff Burton meghalt, Troy elment egy meghallgatásra a Metallicához. Mivel a melót végül Jason Newsted kapta meg, Troy beszállt a helyére a Flotsam And Jetsambe, akik épp a Sacred Reichék melletti helyiségben próbáltak. Troy tudta, hogy a Sacred a kedvenc thrash bandám, és egyik nap azzal hívott fel, hogy hé, haver, a Sacred Reich dobost keres. El sem hittem, de aztán megadta Phil Rind (Sacred Reich bőgős, énekes, főnök – K.G.) telefonszámát. Remegő hangon felhívtam, hogy én akarok lenni a következő dobos, mire azt válaszolta, hogy oké, akkor te leszel. (nevet) Adott egy csomó nótát, hogy tanuljam meg őket, majd átrepültem hozzájuk egy meghallgatásra. Másnap azzal ébresztettek, hogy bevettek a csapatba, és indulunk a Sepultura előtt melegíteni az Arise turnén. Szóhoz sem jutottam!

Mi történt a csapattal a Heal lemez után?

Igazából már a lemez felvétele alatt kezdődtek a dolgok. Tudod, a Sacred Reich sosem pörgött igazán. Nagyjából háromhetente próbáltunk, és igazság szerint elég bizonytalan volt a csapat jövője. Közben a Machine Headnek dobosproblémája akadt a Burn My Eyest követően. Megkérdezték többek között Igor Cavalerát is, tudna-e ajánlani valakit, ő pedig engem javasolt. Elmentem egy meghallgatásra, majd pár héttel később hívtak is, hogy enyém a meló.

Ha ki kellene választanod azt a dalt a karrieredből, ami a legfontosabb számodra, melyik lenne az, és miért?

Huh, ez nehéz kérdés. (hosszan gondolkodik) Azt hiszem, amire dalszerzőként a legbüszkébb vagyok, a Halo, aminek a fő riffjét én írtam. Amikor rögzítettük, úgy gondoltuk, hogy szinte sosem játsszuk majd, végül mégis az egyik legnépszerűbb számunk lett. Ráadásul az egyik gitármagazinban jelölték az évezred riffjének címére is! Mikor megláttam, rögtön hívtam is Robbot és Philt: láttátok? Azt a riffet én írtam! (nevet)

Mi az élet értelme?

Az, hogy boldog légy.