Shock!

Marco Minnemant többen a mai napig is arról azonosítják be, hogy Mike Portnoy kilépése után az egyik legfőbb jelölt volt a Dream Theaternél, pedig a 45 éves zenészt a legtehetségesebb, leginnovatívabb dobosok között tartják számon a szakmában. Oktatókönyvei és videói miatt számos díjat nyert, de sajátos összeállítású dobfelszerelései és egyedülálló stílusa is egyaránt komoly hírnevet szereztek neki zenészkörökben. Kivételes ütősi képességei mellett tehetséges dalszerző is, aki gitáron, basszusgitáron, billentyűs hangszereken is játszik, de csak úgy mellesleg énekelni is tud. Session-muzsikusként vagy producerként számos ismert előadóval dolgozott a legkülönfélébb műfajokban, a rockos vonalról például Paul Gilberttel vagy az H-Blockxszal, de az extrémebb muzsika sem áll tőle távol, hiszen turnézott a Necrophagisttal vagy a Kreatorrel is. A San Diegóban élő zenésszel az utóbbi években Joe Satriani mellett, a The Aristocratsben vagy Steven Wilson csapatában lehetett találkozni. Marco új albuma június 1-jén jelent meg Celebration címmel, és ennek kapcsán kerestük meg egy kis kérdezz-felelek erejéig. A Dream Theaterről nem akart beszélni, minden más kérdésünkre azonban készséggel válaszolt.

Marco, mit ünnepelsz ezzel a lemezzel?

Hát azt, hogy megjelent! (mosolyog) Ez egy tizennyolc dalt tartalmazó album, amelyen – akárcsak a korábbi saját lemezeimen – én írtam, játszottam, vettem fel és kevertem meg nagyjából mindent. Azt hiszem, ezért is nevezik az ilyesmit szólóalbumnak! (nevet) Ezek a dalok és kompozíciók tényleg pontosan úgy álltak össze, és pontosan olyan struktúrájúak, amilyennek én akarom őket hallani, mindenféle zavaró külső hatás vagy kompromisszum nélkül. Ez a legcsodálatosabb abban, ha az ember szólólemezt csinál: azért dolgozol, hogy csakis a te saját víziódat valósítsd meg. A lemez pár majdnem metalos, hardcore-os alapú számmal indul, aztán átsiklik az egész hosszabb, atmoszférikusabb, gondosabban kidolgozottabb kompozíciókba, amelyek között tényleg mindenféle különböző hangulatú téma megbújik. Aztán utána jönnek a kompaktabb, rövidebb, de szintén komplex rockdalok, ezekkel zárul az album. Vannak lemezek, amiket az ember újra-újrahallgat, és egy-két részletükre azt mondja, hogy ezt bizony másképp is meg lehetett volna csinálni. De miután jó néhány alkalommal átrágtam magam a Celebrationön, azt kell mondjam, roppant elégedett vagyok vele. Alig várom, hogy a ti olvasóitok is hallják! (mosolyog)

Mindössze egy éve jelent meg a legutóbbi albumod, és mivel elég elfoglaltnak tűnsz, számomra komoly rejtély, honnan teszel szert ennyi inspirációra és főleg időre az összes egyéb projekted mellett. Netán van valami speciális trükköd?

Igazság szerint csak annyi, hogy imádok zenét írni és játszani, így aztán az ötletek néha csak úgy aláhullanak az égből, vagy bizonyos élmények hatására jönnek elő belőlem. Ha folyamatosan nyitott elmével, sok képzelőerővel járod a világot, folyamatos az inspiráció. Emellett a hordozható stúdiófelszereléseknek köszönhetően ma már nagyon egyszerű akár útközben is dolgozni, egyszerűen nem léteznek korlátok, amennyiben meg akarod valósítani, amit kitaláltál. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy turné közben rengeteg időt töltesz turnébuszokban és hotelszobákban... Ennyi az én speciális trükköm! (mosolyog)

Mennyi idő alatt állt össze amúgy az album?

Folyamatosan írok, folyamatosan készítem a felvételeket, és mondjuk úgy, hogy amennyiben jó ötleteim támadnak, azokat továbbfejlesztem, és rögzítem. Így pedig némi idő után azon kapom magam, hogy nézd már, itt egy daganyi dal! Ilyenkor kiválasztok közülük párat, amik passzolnak egymáshoz, van együtt egy sajátos hangulatuk, vagy kifejeznek valamit. A Celebration esetében azt mondanám, a lemez javarésze egy féléves periódus során állt össze.

Miként jellemeznéd ezt az albumot valakinek, aki csak a nevedet ismeri, de soha nem hallott még tőled semmit?

Mint egy nagy utazást számos különböző stílusú zene között. Kicsit művészi, kicsit sötét, kicsit mókás. Egy fotó, ami tökéletesen örökíti meg, mi ment végbe a fejemben a megírás és a felvételek környékén.

És miben tér el a legutóbbi szólóalbumodtól?

Több mint húsz önálló lemezem van, és mindegyik eléggé másmilyen, hiszen folyamatosan igyekszem felfedezni az újabb és újabb dolgokat. Ha a legutóbbi EEPS-hez hasonlítjuk a Celebrationt, az előző sokkal bolondosabb, őrültebb, nyersebb és kevésbé körvonalazott, miközben ez az új nagyon alaposan meghatározott és kiegyensúlyozott. De nagyon elégedett vagyok az előzővel is. A Celebration viszont remélhetőleg elviszi a hallgatót egy utazásra, és végig fenntartja az érdeklődését! (nevet) Ez egy olyan album, amivel maradéktalanul képes vagyok azonosulni.

Te is említetted, hogy mindent te játszottál fel a lemezre, és értem, hogy ettől szólóalbum igazán egy szólóalbum, a legtöbben mégsem így dolgoznak, ha önálló lemezt készíthetnek. Miért így csinálod az összes saját anyagodat ahelyett, hogy te is meghívnál egy hadseregnyi ismert vendéget? Nyilván nem lenne túl bonyolult összeverbuválnod őket...

Egyszerű az ok: minden szükséges hangszeren tudok játszani, így nagyon gyorsan le tudom fordítani az ötleteimet a zene nyelvére, méghozzá a megfelelő hozzáállással, és minden egyébbel, amit az adott nóta megkíván. Emellett pedig nem is igazán hiszek abban a koncepcióban, hogy az embernek mindenáron ismert vendégsztárokat kell szerepeltetnie egy efféle albumon csak azért, mert akkor egy kicsit többet tud szakítani. Az a lényeg, hogy megvalósítsd, amit zeneileg elképzeltél magadnak, ez a fő küldetés. Persze ha hallok valakit vagy valamit, és elég érdekesnek találom ahhoz, hogy bevonjam a folyamatokba, akkor nem vagyok elvi ellensége a közös munkának. Így született például a Levin – Minnemann – Rudess projekt is.

Mikor kezdtél el gitározni, basszusgitározni és énekelni, és kik a kedvenceid ezeken a hangszereken, illetve kik a kedvenc énekeseid?

Hű, igazság szerint inkább a zenekarokat sorolnám fel, mert számomra alapvetően mindig a zene összhatása számít, hogy őszinte legyek. A kedvenc csapataim, előadóim közé olyanok tartoznak, mint a Led Zeppelin, a Queen, Frank Zappa, Kate Bush, a The Police, a Public Image Ltd, Ryuichi Sakamoto, a Judas Priest, a Van Halen, Prince, a Gentle Giant, az AC/DC, a Rush, a Jethro Tull, a Kraftwerk, és akkor mondtam most párat...

Játszol jelenleg Joe Satriani zenekarában, a The Aristocratsben és Steven Wilson csapatában is. Egyaránt világklasszis zenészekről beszélünk, akik azonban mind-mind nagyon különbözőek. Mit kell neked másképp csinálnod emiatt a koncerteken?

Ezek közül mindenképpen az Aristocrats a legtechnikásabb és legsokszínűbb zene, ráadásul ez a legintenzívebb dinamikájú is, ráadásul kizárólag a muzsikálás áll a fókuszban. Steven ezzel szemben vetítővásznakkal, videókkal is dolgozik: a dalokat éppen ezért egy komputer precizitásával adjuk elő, hogy folyamatosan szinkronban legyünk a vizuális látványosságokkal. Vagyis nála sokkal inkább egy komplex showról beszélünk. Joe-val pedig hangos és szórakoztató rockbulikat nyomunk. Szóval tény, hogy mindegyik formátum más megközelítést kíván tőlem. (mosolyog)

Milyen ember egyébként Joe Satriani?

Az egyik legkedvesebb, legbarátságosabb fickó, akivel csak találkozhatsz. Hihetetlenül kedves, tiszteletteljes, és úgy bánik a zenésztársaival, mintha csak a családtagjai lennénk. Tényleg elképesztően jó vele dolgozni. És mindez természetesen a zenéjéből is süt. Mindig azt szeretné, ha a saját egyéniségünket, stílusunkat és ötleteinket is belevinnénk a zenéjébe, illetve a koncerteken is hozzáadnánk mindezt az összképhez.

Számtalan zenésszel, zenekarral játszottál a pályád során, de a Necrophagist nekem mindig is amolyan kakukktojásnak tűnt ezek között. Hogyan keveredtél oda?

Muhammad Suicmez megkeresett, így aztán elkezdtünk zenélni, és elkísértem őket egy turnéra. Jó móka volt, de ott azért minden roppant szigorúan megtervezett, improvizációra gyakorlatilag egyáltalán nincs lehetőség. De ott ez a koncepció, és ezt elfogadtam. Jó cimborák vagyunk.

És mi a helyzet a Kreatorrel?

Az is egy jó kis turné volt. Eleve nekem is vannak thrash metalos gyökereim, Millét pedig több mint egy évtizede ismertem már akkor. Egy kimondottan hosszú világ körüli turnén játszottam velük.

Értékelnéd-e egy tízes skálán és néhány szóval az alábbi dobosokat?

Billy Cobham – 10 a Stratuson.
Dave Weckl – 10 Mike Sternnél és az Upside Downside-on.
Lars Ulrich – 10 a Batteryben.
Dave Lombardo – 10 a Reign In Bloodon, a South Of Heavenön és a Seasons In The Abyssen.
Phil Rudd – 10 az AC/DC albumainak javarészén.
Bill Ward – 10 a Sabotage-on.
Vinnie Colaiuta – 10, különösen a Ten Summoner's Talesen és Allan Holdsworth Secretsén.
Tommy Aldridge – 10 Ozzy Osbourne Speak Of The Deviljén.
Stewart Copeland – 10 a The Police albumainak javarészén.

Mik a terveid a következő hónapokra nézve?

Promotálom az új szólólemezemet, de lesz egy új Aristocrats-album és -turné is, és hamarosan megjelenik Joe Satriani új anyaga is, és természetesen vele is ott leszek a turnén. Emellett pedig dalokat írok, és egy limitált szériás bakelitkiadványt is tervezek még az idei évben.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Queen News Of The World és Jazz albumai, illetve a Led Zeppelintől a Houses Of The Holy és a Presence azok a lemezek, amiket tényleg nagyon szeretek, és a mai napig hallgatok. Vagy legalábbis ezek mindenképpen örök kedvencek. Mostanában pedig felfedeztem magamnak pár nagyon jó régi Gentle Giant-lemezt, akiket korábban nem ismertem annyira. Ami az aktuális kedvenceket illeti, nagyon tetszik a legutóbbi Aphex Twin is, ma pedig éppen a Zep Physical Graffitijét hallgattam.