Shock!

Biztos mindenkinek vannak kedvencei és istenségei, akikkel egy találkozás - ahol kínosan toporog az ember, és semmi nem jut eszébe a millió kérdés közül, amiket máskor álomból ébredve is vág -, a nagy álmok közé tartozik. Az "ó ha egyszer xy-nal találkozhatnék" névvel illetett fiók egyre csak porosodik, nagyon ritkán nyílik ki, úgy, hogy ne csalódás legyen a vége.

Egyik kérdező: Marty Friedman és Nick Menza már nincs veletek...

Nick azt mondta, hogy rákos. De nem volt. (közben szemmel láthatóan mínusz húsz fokosra merevedett Dave arca)

Egyik kérdező: Hazudott nektek?

(Hosszú hallgatás után, keserű arckifejezéssel.) Nem tudom. Szeretem Nicket, mindig is kedveltem. Egyszerűen két különböző irányba mentünk. Valami pornóüzletbe szállt be, videókat készít. Nem szerepel bennük, csak gyártja. Marty pedig levágatta a haját és dance/techno zenét csinál. Gitár nincs a bandájában, viszont női énekes igen.

Másik kérdező: Nemrég jött ki az új lemezetek, The World Needs A Hero címmel. Ki a hős, te, a zenekar vagy a borítón látható Vic?

A világnak szüksége van egy Vic-re. Szerintem Vic az a figura, amely képviseli a zenénket, mely zene egy életstílus egyben. Nem fogad el senkitől semmi szart, nem adja el magát. Ismerünk egy csomó zenekart, akik ma már nem a barátaink, mert kompromisszumot kötöttek azért, hogy több pénzt keressenek. Persze az előző lemezünknél, a Risknél sokan mondták, hogy mi is ugyanezt csináljuk, de én nem így gondolom, mert ott és akkor egy komoly lehetőség ragadtunk meg, anélkül, hogy kockáztatnunk kellett volna. Amit mi tettünk csupán annyi, hogy megpróbáltunk egy új piacot keresni. A Countdown lemezzel nagy sikereket értünk el. A Risk más logóval jött ki, a borító sem sikerült túl jól, mert kifutottunk az időből. Kijött egy single, a rádióállomások számára, amit Dave Mustaine-nak inkább lehetett nevezni, mint Megadeth-nek. Akkor azt mondtam: ezt nem tehetjük meg! Szeretném leszögezni, hogy én ugyanúgy a zenekarért tettem mindent, annak ellenére, hogy sokan úgy gondolják a Megadeth belőlem áll csak. Nem is tehettem volna semmit a társaim nélkül.

Másik kérdező: Elég nagy karriert futottál be a nyolcvanas években, mik azok a dolgok, amelyek hiányoznak ezekből az évekből?

Nincs ilyen. Semmi olyasmi nincs a múltból, amire ma szükségem lenne. Egy dolog van, ami megváltozott, a lányok ma már félnek a szextől az AIDS miatt. A groupie-k eltűntek. A drogok is. Annak idején mielőtt színpadra léptünk egyik jointot szívtuk a másik után és semmi bajunk nem volt, ma meg kibaszottul lelassít. A közönség is megváltozott, ami a dühöngőn látszik legjobban, ha megy a nyomulás, akkor figyelnek egymásra a srácok. Én személy szerint sosem voltam ilyen darálóban és nem is akarok lenni. Már a zenekar indulásakor sem tetszett túlzottan, csak néztem, hogy mi ez a hihetetlen őrület, ami ott zajlik.

Másik kérdező: Ezek szerint sosem ugrottál fejest a tömegbe?

Nem emlékszem ilyesmire. (nevet)

Valentin Sz.: Manapság mi a legfontosabb dolog számodra a Megadeth-tel kapcsolatban? Egy jó koncert, jó album, a rajongók vagy más egyéb?

Valamennyi dolog. Egy jó koncert azért fontos, mert ha csinálsz egy jó lemezt, és nem tudsz vele színpadra menni, akkor csak egy stúdiózenekar vagy. A jó lemez azért fontos, mert ha nem csinálsz jó lemezt, akkor senki nem akar élőben megnézni. A rajongókkal való kapcsolat szintén rendkívül fontos, mert ha nem lennének, senki nem jönne el a koncertekre és akkor csak magunknak próbálnánk. Érted mire gondolok?

Valentin Sz.: Persze. Mai fejjel mit gondolsz a Riskről?

Még mindig nagyon szeretem azt a lemezt. A zenei részét tekintve az egy nagyon jó kis album. De a borítón a Megadeth név áll, és az emberek ettől a névtől mást vártak. Ha bármilyen más zenekar neve lett volna a borítón, óriási siker lett volna belőle. De a mi nevünk ártott ennek a lemeznek. És hogy ez a lemez a mi nevünk alatt futott, az meg nekünk ártott. Érted miről van szó?

Valentin Sz.: Teljesen.

Jobb lett volna, ha úgy jött volna ki, mint egy Dave Mustaine lemez. Minden könnyebb lett volna, mint így, Megadeth-ként.

Egyik kérdező: Úgy tudom az új lemez dalai Al Pitrelli érkezése előtt születtek. Te írtál minden gitártémát hozzá?

Nem egészen értem mire gondolsz, mi született meg, mielőtt Al hozzánk jött? (Egy kis fordítási hiba, amibe sok kezdő riporter beleesik. Magyarul a "lemez megszületik" teljesen értelmes, nyilván, ez tükörfordításban the album was born, amire csak nagyokat pislognak általában a kérdezettek. A leleményesebbek - és az európaiak - rájönnek, hogy arról érdeklődtek, hogy "a lemez készült", és egy "ahhhh, the album was made" helyesbítéssel válaszolnak. Most nem így történt.)

Egyik kérdező: Úgy értem, Marty írt valamit az új lemezhez?

Semmit. Mindent egyedül csináltam.

Egyik kérdező: Igen, ezt akartam kérdezni az előbb, hogy te írtál mindent?

Mindent én írtam, kivéve a Promises-t, amiben Al segített.

Egyik kérdező: Számomra az új lemez tisztább, egyszerűbb, és több az érzés rajta, mint a Rust In Peace-en például. Mi történt?

Mi történt?!? Úgy érted a hangzással van valami baj? Nem értelek.

Egyik kérdező: Azt akartam mondani, hogy a gitárok hangzása nem olyan mesterkélt.

Nem olyan micsoda? (Dave nem egészen értette a kiejtést.)

Egyik kérdező: Mesterkélt.

Ja, értem! Saját magam voltam az album producere. A co-producer Bill Kennedy volt. Az utóbbi évek Megadeth lemezeivel az volt a baj, hogy hiányzott róla az, amitől a Megadeth igazán Megadeth, a basszusgitár, a dobok és a két gitár. Én pedig úgy énekeltem, mint valami Michael ... (ezt nem értettem, valószínűleg egy amerikai popénekest említett). Most amikor bementünk a stúdióba, azt mondtam, hogy visszatérünk a gyökereinkhez. Kijöttünk a Risk lemezzel, utána meg kihozunk egy Rust In Peace kettőt, erre az emberek azt fogják mondani, hogy kapjuk be! Nem lehet csak úgy ugrálni ide-oda. Ez olyan, mintha egy hatalmas óceánjáróban utaznál. Kellett egy átmenet, hogy a gyökereinkhez visszatérhessünk. Ez a lemez pontosan az, amire most szükségünk volt. Mert nem mondhattuk azt, hogy leszarjuk azokat a rajongóinkat, akik szeretik a Risket, és visszatérünk a RIP vonalhoz, mert sokan kedvelik a Risket és nyugodtan mondhatták volna, hogy átvertük őket. Rengeteg új rajongót hozott a Risk, az előző dolgaink nekik túl kemények. Ha a Riskből el tudtunk volna adni Amerikában tízmillió darabot, akkor most igazán óriási kockázatot vállaltunk volna. (nevet, amúgy itt egy lefordíthatatlan szójátékot mondott: mega-real-risk)

Másik kérdező: Itt van ez az új lemez, van aki szereti, van aki nem. Mi volt az eredeti gondolatod, a rajongóknak vagy magadnak csináltad?

Én a rajongója vagyok a zenének, amit játszom. Nem azért csinálom, mert ez a munkám, hogy jól menjen az üzlet. Nem írok zenét másoknak, hogy fizessenek érte, és utána felejtsük is el az egészet. A zene az én egyik részem, és ha jól teljesítek, akkor az jó érzéssel tölt el. A Risk stúdiófelvételei elég nehezen mentek nekem, mert tudtam, hogy a zene igazán minőségi, meg voltam győződve a dalok minőségéről. Ennél a lemeznél azt éreztem, hogy metalosak a számok. A 1000 Times Goodbye, a Burning Bridges a Recipe For Hate pl. a stúdióban készült.

Másik kérdező: Mikor Marty otthagyta a zenekart, elég nehéz volt találni valakit a helyére ugye? Úgy gondolod, hogy nincs pótolhatatlan ember?

Én az vagyok. (mindenki nevet) Nem akarom David Ellefsont pótolni. Ha bármi történne vele, meghalna vagy ilyesmi, esetleg olyan bosszús lenne valamiért, hogy nem akarna többet játszani, szóval ha kiszállna, valószínűleg egy teljesen más zenekarban játszanék utána.

Másik kérdező: Al elég sok zenekarban megfordult már eddigi pályája során. Amikor csatlakozott hozzátok nem tartottál attól, hogy egyszer majd azt mondja: ennyi, kiszállok?

Nem hinném, hogy olyan hülye lenne, hogy ezt tenné.

Másik kérdező: Ezek szerint nem tartasz ettől?

Miért nem mész, és kérdezed meg tőle, hogy mit akar csinálni?! Amióta ebben a zenekarban van, teljesen megváltozott az élete. Most gazdag, sikerült elválnia egy kibaszottul gonosz nőtől, és elvett valakit, akibe szerelmes. A gyerekei szeretik és tisztelik, és ha az utcán sétál az emberek tudják, hogy ki ő. A szülővárosában mindenki tudja, hogy a Megadeth húzta ki a szarból. Hosszú ideje ide-oda csapódott, sokaknak csak amolyan mellékszereplő volt, nálunk viszont a zenekar része. Amikor a stúdióban van rá idő, mindenkinek hagyom, hogy azt csináljon, amit akar. Ha valami, akkor ez az, amit igazán remekül csinálnak. Ha szeretnék változtatni valamin, megkérem őket, hogy próbáljanak meg csinálni valami mást. Ha megcsinálják és az jó, akkor marad. Egészen addig, amíg olyan nem lesz, amilyet akarok. (közben nyomatékosítás végett ütemesen csapkodja a kólásüveggel az asztalt) Ezután jön a részletek kidolgozása.

Másik kérdező: Nincs demokrácia a zenekarban?

(rövid hallgatás után) Közösek a céljaink. De csak egy hang van. Ez történetesen az én hangom, de egyek a céljaink, hogy a Megadeth működjön, ha bárki elállja az utunkat, akkor csak annyit tudunk mondani, hogy vagy eltakarodik vagy meghal. Egyébként most minden remekül működik, lecseréltük a kiadónkat, az ügynökségünket, a csapatot magunk körül, a bandatagokat, az üzleti menedzsereket, az egész menedzsmentet. Ha valaki nem hisz 100%-ig a Megadeth-ben, akkor mennie kell. Jimmy volt az, aki mindezt ajánlotta. Mikor Allel először találkoztam, még egy másik zenekarban játszott, a Savatage-ban, ami nem egészen ugyanazt a zenei világot képviseli, az nem ilyen ízig-vérig metal banda.

Valentin Sz.: Van különbség a frontember Dave Mustaine és a hétköznapi Dave Mustaine között?

Persze! A hétköznapi Dave Mustaine kedves amíg részeg nem lesz, a frontember Dave Mustaine pedig folyamatosan részeg! (nevet) A színpadon persze vidám vagyok, meg mosolygok, de ha a "belső színpadomon" játszom, akkor a gitár egy fegyver, nincs barátom, nem csinálok szerelmes dalokat, nem akarom, hogy zokogjon a gitárom, hanem azt akarom, hogy mindent adjon ki magából. Mások úgy kezelik a gitárjukat, mintha a barátjuk lenne, mint valami cicát. A gitár egy fegyver, és ha kiállsz vele, akkor azokat, akik nincsenek a zenekarban el kell vele pusztítani vagy rabbá tenni. Mikor Al csatlakozott hozzánk, tökéletes társsá vált a gitárjátékomhoz, mert tud úgy játszani, mint Chris, mint Jeff, mint Marty (előző Megadeth gitárosok - a szerk.) és saját maga is tud lenni. Meg kellett tanítanom a Megadeth-stílusra, ami elég nehéz volt a számára. Még mindig gyakoroljuk mindannyian a kifinomultabb összjátékot, amelyek előfordulnak a témáimban. De baszki, David Ellefson már 18 éve van a zenekarban! És még neki is meg kell tanulnia azokat a bonyolultabb dolgokat, amiket kitaláltam. Én meg azokkal a dolgokkal foglalkozom, amiket valakinek muszáj megcsinálni. Fogom a gitárom, és azt mondom magamnak, hogy nem követek semmiféle más szabályt. Pedig a zenében a szabályok a biztos dolgok, akárhogy is nézzük. A legtöbb tanult zenész, mint Al és Jimmy nem szegik meg ezeket a szabályokat. Én magasról teszek az egészre, a szabály azért van, hogy meg lehessen szegni!

Valentin Sz.: A kezdetekkor milyen gitárosok voltak rád hatással?

Az első gitáromat a mamám bátyjától kaptam. Az első dal, amit megtanultam az Panic in Detroit David Bowie-tól. Volt még egy szám a fiatal srácokból álló Matt ...-tól (sajnos ezt sem értettem), meg akkoriban mindenki a KISS-ért rajongott. Aztán megtanultunk mindenféle olyan nótát - mint minden amerikai zenekar -, amelyek a hippiktől származtak. Volt még egy csomó minden, pl. Ted Nugent. Aztán felfedeztem magamnak az AC/DC-t. A szólóimra nagy hatást gyakorolt a Led Zeppelin, a dalírásra pedig a Beatles. Magára a gitárjátékomra az AC/DC hatott. Mikor az első zenekaromhoz csatlakoztam, sokat tanultam a Diamond Headtől, a Mercyful Fate-től, a Motörheadtől. Aztán akad még pár más zenekar, amely hatott rám, de annyira nem, mint az előzőek. Ezek azok, amelyek leginkább megváltoztatták a dalíráshoz való hozzáállásomat. Hogy manapság ki van hatással a gitárjátékomra az nem egyszerű, mert ma már jobb vagyok a legtöbbnél, a maradék meg nem dolgozik. Az egyetlen, aki még igen, az Angus Young. Néhány nappal ezelőtt együtt turnéztunk velük, és ő az, aki még mindig hipnotikus hatással van rám, annyira, hogy gyereknek érzem magam, ha nézem, mert ő maradt meg "A" gitárhősnek a szememben. Michael Schenkerről már nem tudom ugyanezt elmondani, mert annak ellenére, hogy tisztelem, mint gitárost, de annyi szörnyű gondja volt a magánéletében, ami miatt nem tudta összeszedni magát. Számomra ő egy eltékozolt tehetség, csalódtam benne. Jimmy Page-dzsel barátok lettünk, és ez egy olyan dolog, ami az egyik dédelgetett álmom volt mindig ebben az egész zenélésben, mert ő a legnagyobb gitáristen a világon, senki sem hasonlítható hozzá. És ma már barátok vagyunk. Otthon vannak képeim, mikor együtt szerepeltünk díjátadásokon, amit dedikáltam neki, ő meg üdvözlőkártyákat küldött nekem, meg ilyesmi. Fiatalkoromban lemezről-lemezre megtanultam a Led Zeppelin dalokat, ma pedig a barátomnak nevezhetem őt, ez valami csodálatos dolog.

Valentin Sz.: Az új album utolsó dala, a When egy kicsit hasonlít Diamond Head Am I Evil?-jére, nem?

Igen, meg is van az oka, hogy miért. Meg akartam írni a Call Of Ktulu II-őt. Ami az eredeti dallal kapcsolatban az igazság, és segíthet eloszlatni a mendemondákat, a következő. Én írtam a dalt az elejétől a végig, amikor még a zenekarban voltam. (gy.k.: Metallica) Amikor eljöttem, James (James Hetfield - Metallica), akkor kapta meg H. P. Lovecraft Call Of Ktulu cím könyvét, aminek hatására később átnevezték a dalt. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán elolvasta-e a könyvet. De az, hogy ők akár egy kicsit is hozzátettek ehhez a dalhoz, és annak minden fájdalmát négyen írtuk volna meg, az egy nagy baromság! Ezt arra értem, hogy volt egy pár közös riffünk, és úgy néz ki, mintha mi négyen írtuk volna az egészet. Pedig csak az történt, hogy ők hozzátoldottak egy keveset az én dalom végére.
Mindig akartam írni egy olyan dalt, aminek a hangszeres része legyen rendkívül súlyos, a sötétség gonosz hangulatát hordozza magában, és valami kib...ott komor módon vicsorogjon az egész. Ezért csináltam. De egyáltalán nem olyan, mint a Call Of Ktulu, ha tudsz gitározni, észreveszed. Ha valaki nem játszik gitáron, és hallotta ezt a két dalt, az mondhatja, hogy "igen, egy kicsit hasonlóak". De nem egyformák. Olyan, mint mondjuk a Black In Black és a For Those About To Rock. A hangzás hasonlít, viszont mégsem ugyanolyan a két dal. Az Am I Evil része, amiről te beszéltél, arra ugyanezt tudom mondani, hogy nem ugyanaz. Ha tudsz gitározni, akkor tudod, hogy így van. Leblokkolt az agyam, pedig a végére valami nagyon súlyosat akartam írni. Te a dal egy bizonyos részletéről kérdeztél, az egész meg 9 perc hosszú! Az viszont csak 2 perces rész benne. A maradék 7 percről nem beszéltél. Egy kávézóban üldögéltem és azon filóztam mire gondolhatott Tatler (Brian Tatler - Diamond Head) - aki szintén a barátom -, mikor az Am I Evil?-t megírta. Mert nincs semmi értelme az egésznek (itt léggitározva eldúdolta a fődallamot), mindenhol más és más riff szól, egy csomó töréssel. Nincs egyáltalán összerendezve. Mi járhatott a fejében? Nem tudtam elképzelni. Néhány dalnál meg lehet érteni, hogy miképp áll össze, de ennek nincs meghatározható logikája. Mikor bementem a stúdióba kib...ottul frusztrált voltam, és egyszer csak csörgött a telefon. (Imitálja a telefonálást, elváltoztatott hangon beszél, brit akcentussal, közben természetesen mindannyian felcsuklunk a röhögéstől.) "Hallo, te vagy az Dave? Itt Brian Tatler." Ki a franc?! Brian? "Dave, mit csinálsz mostanában?" Mint derült égből a villámcsapás, úgy ért, az egész olyan volt, mintha az Istenek rendezték volna így. Miért támadt nekem pont ezzel a résszel nehézségem, és miért hívott fel hirtelen ekkor ennek a kib...ott földgolyónak a másik felén élő ember. Ijesztő, nem? Roppant különös... Aztán megkérdeztem, mire gondoltatok mikor ezt írtátok? (újra elváltoztatott hangon) "Csak súlyosabbak akartunk lenni a Black Sabbath-nál." (nevet) Mondtam neki, hogy ez egy hatalmas dal, én meg pont most próbálom megírni az ódámat az Am I Evil?-hez. Valami nagyon keményet, hasonlót, de mégis különválaszthatót, mert a kettő nem ugyanaz.

Másik kérdező: Mi történt az előző két lemezetek producerével, Dan Huff-fal?

Még mindig Nashville-ben él, ő egy rendkívül sikeres country és popzene producer. Az első közös lemezünknél jó választás volt, mert rengeteg különböző részt rakott bele, a másodiknál túl sok volt, amit ő adott hozzá. A Risk kb. hatvanezer dollárba került. Ez iszonyatos összeg. És ha azt nézzük nem végzett olyan jó munkát, mint amilyen a kapcsolatunk volt vele. Barátok vagyunk ma is, nagyon tisztelem, és rengeteget tanultam tőle a stúdióban.

Másik kérdező: És mi van Max Normannal?

Fogalmam sincs. Annak idején egy alkalommal közeli kapcsolatba kerültünk, a Youthanasia idején Nick Menzával elmászkált iszogatni is, de nem igazán olyan ember, akivel lemezt szeretnénk csinálni. Ezért is ért véget vele a kapcsolatunk.

Valentin Sz.: Szerinted a gitárszólók fontos részei a daloknak vagy csupán a gitárosok egója miatt kell?

(Dave-nek kimeredtek a szemei a kérdés hallatán.) A gitáros egója?! Te gitározol?

Valentin Sz.: Igen.

Tényleg??? Jól?

Valentin Sz.: Azt nem mondanám...

Írtál saját gitárszólót?

Valentin Sz.: Évekkel ezelőtt.

Évekkel ezelőtt?! Akkor meg tudod azért válaszolni a kérdést. Gitározol, nem?

Valentin Sz.: Azért közel sem olyan jól, mint te...

Miért velem foglalkozol, én téged kérdezlek! Gitározol?

Valentin Sz.: Igen.

Tudsz szólózni?

Valentin Sz.: Pár éve még tudtam valamennyire.

Oké, hagyjuk, nem értesz. (a francokat nem, csak nem akartam, hogy ennyi válasszal, vagyis visszakérdezéssel lerázzon) Ha egy dal megkívánja a gitárszólót, akkor kell, hogy legyen benne. Ha meg nem, akkor nem szükséges. Az olyan számokban, mint mondjuk a The World Needs A Hero, vannak részek, melyek nem szólók, sokkal inkább valamiféle átvezetések, és ugyanolyan fontosak, mint a szólók. Ha ez azt jelenti, hogy egoista vagyok, hogy vannak ilyen részek benne, akkor az vagyok, kit érdekel? Mindenkinek van egója, ez velünk született. Hogy egyes részeket azért építek be a dalba, hogy az egómnak jólessen, az nem igaz. Csak azért csinálom, hogy maga a dal jobb legyen. Ha éppen Al játszik úgy el egy szólót, ami nekem tetszik, akkor az marad, mert Al jobb gitáros nálam. (közben ismét végig ütemesen csapkodta a kólásüveggel az asztalt)

Időközben a szervezők szólnak, hogy az időnk lejárt, azért még odatolom Dave orra elé a Megadeth cd gyűjteményem borítóit dedikálás céljából. Miközben szorgalmasan írogat, egy félmosoly kíséretében ezt mondja: "Aztán dolgozz azokon a gitárszólókon!" Persze nevet mindenki, én teszek egy felelőtlen ígéretet, hogy "hát persze", majd Dave ezt mormogja maga elé: "Soha nem gondoltam volna, hogy megvannak neki a lemezek, az okostojásnak, nyilvánvalóan..." Persze muszáj egy közös fotót is elkattintani, előtte még viccelődik egy keveset, úgy tűnik tényleg meglepetést okoztak neki a kérdések. :))
Ennyi a történet, velem madarat lehetne fogatni az elkövetkezendő pár napban, csak azt sajnálom, hogy a maradék kérdésözönömre nem kaphattam választ...

fotó: Jobbágy Csaba