Shock!

Nincs különösebb mentségünk vagy magyarázatunk arra, miért csúsztunk ennyit ezzel az interjúval, hiszen Steve Kielyvel, a kanadai Monster Truck dobosával még akkor ültünk le a Papp László Sportaréna egyik öltözőjében, amikor a csapat a Nickelback előzenekaraként játszott Budapesten még az ősz folyamán. De végső soron talán mindegy is, és a dolog most is aktuális, hiszen a húzós, dallamos, délies ízekkel is kacérkodó hard rockban utazó csapat tavasszal ismét Európában turnézik, és ezúttal már önállóan mutatják be a tavalyi Sittin' Heavy nagylemezt. Amit ha még nem hallottál, most akár pótolhatod is a tavalyi szálak végső elvarrása közben.

Nem ez az első nagy turnétok, hiszen játszottatok már Slashsel és az Alice In Chainsszel is, de a Nickelback nemcsak nagyobb tömegek előtt koncertezik, hanem szélesebb, mainstreamebb közönségnek is játszanak. Hogy fogad titeket a táboruk?

Kimondottan jól, ha pedig még azt is tekintetbe vesszük, hogy a turné legtöbb állomásán most játszunk először, még elégedettebbek vagyunk. Sokan eleinte csak figyelnek, szívják magukba az információkat, de aztán nagyszerűek a reakciók: tapsolnak, elengedik magukat, hagyják, hogy vigye őket a hátukon a zene. Nagyszerű, hogy ilyen esélyt kaptunk Európában, mert elsősorban errefelé szeretnénk most építkezni.

Chadéket ismertétek már korábbról?

Egy rövid ausztrál turnét már játszottunk velük 2015 tavaszán, szóval igen. Nem volt hosszú az a kör, de arra pont elégnek bizonyult, hogy megismerkedjünk. Többé-kevésbé a stábjuk is ugyanazokból az arcokból áll, mint akkor, vagyis mondhatjuk, hogy összeszokott gépezetként működünk.

Gondolom, a kanadai illetőség miatt egyből adott a közös hang...

Persze, a kanadai zenekarok között mindig van egyfajta különleges bajtársiasság. Nem mintha az amerikaiakkal nem lenne, de azért létezik némi kulturális eltérés a két ország között. Szóval az amerikaiak között a kanadaiak jellemzően keresik egymás társaságát.

A Nickelback a világ egyik legmegosztóbb csapata. Zeneileg mit gondolsz róluk?

Különösebben nem ástam bele magam a munkásságukba azelőtt, szóval semmiképpen sem voltam a rajongójuk, de már az első közös turnén is láttam, hogy vérprofi, amit csinálnak. Iszonyúan jó koncerteket adnak, beindítják a közönséget, ezt egyszerűen nem lehet elvitatni tőlük, minden tiszteletet megérdemelnek emiatt. Egyszerűen muszáj értékelni, micsoda hangulatot csinálnak. Tényleg sokan szidalmazzák őket, de arról is csak ritkán esik szó, hogy például mennyire jó zenészek. A stábjuk is a lehető legprofesszionálisabb. Emberileg is jó arcok.

A Nickelback kivesézése után térjünk át a Sittin' Heavy lemezetekre, ami valahogy mintha mindenkinek tetszene. Én legalábbis nem nagyon találkoztam még rossz véleménnyel róla...

Igen, mi is így érezzük, főleg Európában kiemelkedően jók a reakciók. És ahogy már mondtam, most elsősorban Európa jelenti számunkra a prioritást, így el sem tudom mondani, mennyire örülünk ennek. A második albumnak eleve nagy jelentősége van minden zenekar életében, hiszen ha az elsővel már bealapoztál, a másodikat biztosan sokan fogják meghallgatni. Úgy is mondhatom, hogy egy második lemeznek mindig súlya van, mindig sok múlik rajta, milyenre sikerül. A jelek szerint a Sittin' Heavy tényleg mindenkinek tetszik, ami nagy szerencse. Mi magunk is elégedettek vagyunk az albummal, de sosem lehet előre kiszámítani, hogy a közönség is ráharap-e majd...

Szerinted mennyiben más ez az album, mint az első volt?

Az egyik legfontosabb célunk az volt, hogy ráerősítsünk az énekharmóniákra, a másik pedig az, hogy változatosabb legyen az anyag. A kettő egyébként szorosan össze is függ. Az első lemezen sokkal inkább az a megközelítés dominált, hogy akkor most tekerjünk fel mindent tízesre, itt viszont folyamatos letámadás helyett inkább hullámvasút-szerű az utazás. Jön egy pörgős tempójú, energikus nóta, aztán egy lassú, lágy, nyugis blues, és így tovább... Tágítani akartuk kicsit a látóterünket, szélesíteni a perspektívát. Remélhetőleg a hallgatók is érzik ezt. Ezekhez a törekvésekhez pedig tökéletesen passzol, hogy használjuk minél konkrétabb zenei eszközként a vokálokat. Mindannyian tudunk énekelni, ami eleve nagy szerencse, és most ki is szerettük volna használni. Sokkal jobban is sikerült az első albumnál ez az új.

A Furiosityvel mintha lettek volna bizonyos problémáitok is...

Igen, konkrétan kétszer vettük fel a lemezt.

Hogyan is történt ez pontosan?

A kiadónk volt olyan szíves, és lehetővé tette, hogy a legendás Los Angeles-i Sound Cityben vegyük fel az albumot. Gondolhatod, mennyire örültünk ennek, hiszen az első lemezünkről volt szó... Szóval lecuccoltunk Hollywoodba, megigézett minket a hangulat, viszont már a felvételek során is éreztük, hogy nem igazán klappolnak a dolgok. A legkomolyabb problémát az jelentette, hogy a producerünknek más elképzelései voltak az albumról, mint nekünk, ezért aztán eléggé szenvedősen folyt a munka. Miután pedig a keverés és a maszterelés után szembesültünk a végeredménnyel, a menedzsment és a kiadó volt olyan bátor, hogy azt mondja: srácok, ez így, ebben a formában nem elég jó. Így aztán kiköhögték a pénzt arra, hogy Torontóban ismét felvegyük az anyagot teljesen az alapoktól kezdve. Ez lett végül az a Furiosity, amit már megismert a közönség.

Az ilyesmi azért nem túl gyakori. Tényleg ennyire problémás volt az első változat?

Az egyik alapproblémát az jelentette, hogy a producerünk a minél organikusabb megszólalás érdekében mindenáron kétinches analóg szalagra akart dolgozni. Ez önmagában nagyon szép, viszont a költségvetésünk nem volt túl nagy, a kétinches szalag pedig baromi drága, így aztán szinte mindent egyből kellett feljátszanunk, javítási lehetőség nem nagyon akadt. Viszont még nem álltak teljesen készen a dalok, amikor megkezdtük a munkát, vagy legalábbis nem mindegyik, tehát nem volt az összes téma a kezünkben. Emellett pedig nem voltunk még annyira rutinosak sem, hogy ezt ellensúlyozni tudjuk. A producerünk pedig nem vette észre, hogy egyszerűen nem fog működni ebben a kombinációban a dolog.

A zenétek súlyos, de dallamos, fogós, te is említetted az imént például a vokálokat. Mit gondolsz, eljuthat valaha arra a szintre a Monster Truck, hogy önállóan is megtölt egy akkora helyet, mint ez itt?

A cél mindenképpen ez. Még ha kicsi is rá az esély! (nevet) De akkor is kell, hogy célokat tűzz ki magad elé, ugyanis ezek visznek előre. Szép, ha valaki realistábban gondolkodik, és mondjuk azt lövi be végállomásként, hogy megtöltse az O2 Academyket, tehát behozzon esténként mondjuk kétezer embert. Viszont kemény munkával erre azért sok zenekar képes lehet néhány év alatt. Mi éppen ezért ennél magasabbra tekintünk. Vagyis a kérdésedre az a válaszom, hogy nem tudom, valós-e ilyesmiket becélozni, de hosszabb távon akkor is szeretnénk eljutni a magasabb szintekre, igen. Persze ehhez sok munka kell, meg az is, hogy a világ még akkor is szeresse majd a rock'n'rollt, mire beérnek az erőfeszítéseink! (nevet)

Most szerinted szereti?

Úgy gondolom, Európa jobban, mint Észak-Amerika. De az ilyesmi ciklikusan működik. A rockzene az utóbbi években eléggé kiesett a mainstreamből, de remélhetőleg hamarosan visszatér. A srácok számára izgalmas a zenekarosdi, inspiráló és kreatív – számunkra is az volt. Viszont mi sem lennénk most itt, ha annak idején, a '80-as évek végén, a '90-es évek elején nem lett volna olyan hatalmas a rockzene. Ma ezzel szemben nagyon kevés rockzenekar játszik olyan méretekben, mint mondjuk a Nickelback, így aztán a kölyköket sem motiválja, hogy rockbandát alapítsanak. Meglátjuk, mit hoz a jövő...

Említetted, hogy számotokra is Európa most a fő prioritás, és más kanadai zenekaroktól is gyakran olvasom, mennyire kemény számukra áttörni az Egyesült Államokban. Mi ennek az oka?

Egyszerűen akkora az ország, hogy elképesztően nehéz betörni a köztudatba. Túl sok a város! (nevet) Egy hozzánk hasonló csapatnak legfeljebb regionális szemlélettel érdemes megközelítenie ezt a kérdést. Egyébként az is ebből fakad, hogy bizonyos zenekarok egyes régiókban baromi erősek, más területeken meg jó, ha kétszáz ember bemegy rájuk. Eleve az amerikai zenekarok között is állandóan megy egy furcsa versengés, nem annyira fegyvertársakként, mint inkább riválisokként tekintenek egymásra. Másrészt a rock'n'roll Amerikában egyre inkább produkciós varázslásról szól. Muszáj mindenhez nagy körítést csapni, mert különben nem figyelnek oda rád... Na, hát nekünk ez nem nagyon fekszik, nálunk nincsenek kosztümök, nem szól a háttérben millió hegedű meg fúvós, hibázunk is minden este, énekelni sem éneklünk mindig tökéletesen... (nevet) A kanadai zenekarokat pedig előítéletesen fogadják, és szeretik egyből felcímkézni őket, ha meghallják, honnan jöttek. Bizonyítanod kell, és mivel a rádiókba nehéz bekerülni, mindennek egy módja van: turné, turné, turné. Legalulról kell megkezdeni építkezni, aztán vagy bejön, vagy nem. Mi is megpróbálunk mindent, de nem egyszerű a dolog, így aztán néha hátralépsz egyet, és tartasz egy kis szünetet. Aztán utána megint visszamész. Nem adjuk fel, csak ha már egyre kevesebben járnak majd a bulijainkra...

Mikor jön a harmadik album?

2017-ben össze akarjuk rakni, hogy aztán minél előbb megjelenhessen. A cél, hogy legfeljebb két év teljen el a Sittin' Heavy és a folytatás megjelenése között.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első Travelling Willburys, az első Rage Against The Machine, és mondjuk... hmm, mindig a harmadik a legnehezebb... Legyen az Appetite For Destruction a Guns N' Rosestól!

Láttad is esetleg őket a mostani turnén?

Igen, pár nappal a Nickelback-turné kezdete előtt megnéztük őket Torontóban, és elképesztő volt. Hatalmas az egész show, és Axl is marha jól énekel. Persze nagy nyomás van rajtuk, már csak a jegyárak miatt is! (nevet) Itt még nem voltak, ugye?

Nem, majd 2017-ben...

Mindenképp nézd meg őket, óriási formában vannak!

Mi az élet értelme?

Légy boldog, szemléld pozitívan az életet. És persze a család – ami alatt most ugyanúgy érthetem az otthoni családot, mint a turnézó családot is.