A tavalyi monstre koncertre összeállt Piramis egy friss DVD-vel jelentkezett az ősz folyamán. A zenekar énekese, Révész Sándor úgy fogalmazott: a maga részéről lezárná az együttes történetét. Emellett természetesen sok más egyébről is szó esett.
A Piramis a tavalyi koncert előtt utoljára 1992-ben lépett színpadra, ám a két megmozdulás között volt egy elvarratlan szál is. 1997 környékén Som Lajos és Závodi János az 50. születésnapját ünnepelte, közös lemezt is csináltak és több helyen is beszéltek egy Népstadion-koncertről. Ebből végül nem lett semmi. Miért?
Valóban létezett egy ilyen terv. A népstadionos koncertre több évtizedes jóbarátomtól, Hegedűs Lászlótól, a Multimedia fejétől érkezett a megtisztelő felkérés. A buli végül azért hiúsult meg, mert én akkoriban nagyon szerettem volna valami új dolgot is csinálni ’92-höz képest. Méltatlannak éreztem volna azt, hogy csak a régi anyagunkkal jöjjünk elő öt nagyon emlékezetes Sportcsarnok-beli koncert után. Én is Lajos és Janó sajtótájékoztatóján hallottam először az egész tervről. Ez emlékeim szerint úgy 1997 nyarának végén, őszének elején történhetett, és akkor abban maradtunk, hogy mindenki dolgozik néhány új ötleten, aztán november környékén összeülünk és kitaláljuk, mi legyen. Tudni kell, hogy a Piramisban én nem tartoztam a fő dalszerzők közé, mindig is Janó, Gallai Péter és Som Lajos írták a nótákat, és ők erre a novemberi megbeszélt alkalomra nem hoztak semmit. Vagyis nem teljesítették a vállalásukat. Akkor azt mondtam, így nem lépek fel velük.
És mi változott meg 1997 és 2006 között, hogy végül mégis hajlandó voltál ismét színpadra lépni a Piramissal?
A tavalyi koncert más apropóból valósulhatott meg, hiszen a harmincéves évfordulónkat ünnepeltük a tavalyi koncertekkel. Igaz, Lajos egészségi állapota miatt csak egy évvel az esedékesség után... Egy ilyen harmincéves visszatekintés nem nagyon kíván meg új anyagot, de én a tavalyi felkészülés idején nagyon szerettem volna valami újat is csinálni. Ez sajnos megint nem valósult meg. A társaim időhiányra és sok egyébre hivatkoztak, de lehet, hogy nem is szabad már erőltetni ilyesmit. Tudomásul kell venni, hogy ebben a zenekarban elapadt a kreativitás.
Van ennek valami köze ahhoz, hogy az általad is említett dalszerzői mag három tagja közül ketten is komoly egészségügyi problémákkal küzdenek vagy küzdöttek?
Ezt nem tudom pontosan. Az egészségi állapot persze mindenkit alkalmassá tesz arra vagy nem, hogy a mában dolgozzon, gondolkodjon és cselekedjen, és van, akit sajnos korlátoz. Lelkileg teljesen más alkatvagyok, mint a többiek, de ezzel még nem mondtam semmi különöset, hiszen a földön élő többmilliárd emberből mindenki másmilyen. Én - lendületemet és kreativitásomat tekintve egyaránt - másként képzeltem el a dolgokat, mint a társaim, de így alakult. Ők nem nagyon tudtak felpörögni ahhoz, hogy készítsünk egy új lemezt.
Ha összehasonlítod az 1992-es koncerteket a tavalyival, mikor sikerült jobb teljesítményt nyújtanotok?
A mai technika sokkal fejlettebb, így jóval plasztikusabb hangzást, szebb színpadi kivitelezést tett lehetővé. Úgy gondolom, emellett zeneileg is magasabb szintet tudtunk nyújtani tavaly, mint ’92-ben. A DVD is azt bizonyítja, hogy teljesen vállalható volt, amit nyújtottunk, semmilyen tekintetben nem szorult kozmetikázásra. Szeptember 6-án kezdtük a próbákat és utána három és fél hónapig nagyon komolyan, nagyon tisztességesen, minden percet kihasználva dolgoztunk, így aztán nem is volt szükség semmiféle utómunkálatra. Mind az öten maximálisan teljesítettünk, kiegészülve Paróczai Attilával, aki Lajos helyére állt be kisegíteni a koncert nagyobb hányadában. Ő egyébként a dobosunkkal, Köves Miklóssal zenél már régóta, így különösebben keresgélnünk sem kellett a beugró embert, amikor felmerült, hogy szükség lesz rá.
Azt mondod, nem tartoztál a Piramis zenei agytrösztjébe, ennek ellenére a szólólemezeidet mind a szakma, mind a közönség remekül fogadta.
Sosem fektettem különösebben nagy hangsúlyt a szólópályámra, ennek ellenére a lemezeim tényleg jó visszhangra találtak. Az 1986-osból 80 ezer fölötti példányszám ment el, ami akkoriban nem számított különösebben nagy bravúrnak, de korrekt eredményt jelentett. A ’93-as albumomat 35 ezren vették meg, ami akkor már kiemelkedőnek minősült, a legutóbbi anyagom, a 2003-as Változtam pedig legutóbbi információim szerint 18 ezer példányban fogyott el.
Ez mai viszonylatban hatalmas siker…
Igen, én is elégedett voltam vele, de méginkább azzal, hogy hangzásban, megszólalásban is egy olyan szintű dolgot tudtunk megvalósítani, amire nagyon büszke vagyok. A mai napig nagyon-nagyon szeretem a legutolsó lemezemet.
Minek köszönhető, hogy mégsem koncerteztél vele?
Egy szólóturné nagyjából ugyanazt a szituációt teremti meg, mintha zenekarral koncerteznék: mindenképpen közösségi munkát jelent, hiszen nagyon kevés olyan előadó létezik, aki egy szál gitárral tudja hozni élőben a megfelelő szintet.Egy közösséget a mai körülmények között fenntartani, gazdaságilag rentábilissá tenni, a rengeteg befektetett munkát hosszabb távon kamatoztatni nem nagyon lehet már. Senki se értsen félre, nem ez a fő motívum, de egy zenekar fenntartását felelősséggel kell vállalni. A velem dolgozó embereknek pénzt kell keresniük, hogy meg tudjanak élni, hogy az én produkciómba szívüket-lelküket beletehessék. Nagy elismeréssel nézem Ákos produkcióit,aki évente 8-10 nagyvárosban, nemzetközi szintű előadásokat produkál, - és habár nagyon népszerű - de sokkal több helyen ő sem nagyon tud játszani,. 1978-ban vagy talán 1979-ben még 275 koncertet adtunk a Piramissal, előfordult, hogy egy nap négy bulit nyomtunk le különböző helyszíneken. Ma pedig elismerően nézem Ákost, mert szerintem nem kis dolog évi 8-10 nagy koncertet megvalósítani… Holott milyen jó lenne mondjuk évente 160-at játszani, nem igaz? Mindenesetre tudomásul vettem ezt az egészet, és a sors laza szárnyaira bízom magam: lesz, ahogy lesz. Ha úgy alakul majd, turnézom szólóban. Ha nem, akkor nem.
Egy esetleges következő szólólemezzel ugyanez a helyzet?
Az azért más dolog. Lemezt készíteni egy olyan összegző munka, aminek révén pár hónapos előkészület után összefoglalhatunk pár évet. A legutolsó albumom óta természetesen rengeteg gondolatom van készen szöveg formában és sok zenei ötlet is összegyűlt, ezért szeretnék készíteni majd egy új albumot. Hozzáteszem: én természetesen koncertezni is szeretnék majd, de semmiképpen nem szeretnék engedni az általam megálmodott magas színvonalból, tehát nagyon sok minden kell ehhez az egészhez, kiadó, menedzsment, reklám, miegyéb. A háttérmunka pedig sosem foglalkoztatott annyira, hogy most teljes gőzzel belevessem magam.
És mi a helyzet a Piramissal? A tavalyi volt az utolsó megmozdulásotok, vagy néhány év múlva esetleg számíthatunk egy újabb nagy koncertre?
Nos, a Piramis sztoriját én magamban valójában már 1981-ben lezártam. Ha ’92-ben nem ér olyan impulzus az akkori feleségem részéről, hogy csináljam meg a koncerteket, egészen biztos, hogy soha többé nem léptem volna fel a zenekarral. A bulik akkor megvalósultak, habár sosem titkoltam, hogy nem voltak felhőtlenül jó érzéseim a dologgal kapcsolatban. Ezzel a legutolsó megmozdulással meg különösen nincsenek, úgyhogy én a magam részéről lezárnám a Piramis-történetet.
A mindennapokban kapcsolatban vagy a többiekkel?
Nem.
Ez akkor is így volt, miután kiléptél a zenekarból?
Igen. Akkoriban elköltöztem vidékre, 200 kilométerre éltem Budapesttől, így fizikailag sem lett volna könnyű fenntartani a rendszeres kapcsolatot. Ma már itt élünk mindannyian, ugyanabban a városban, de ennek ellenére sem keressük egymás társaságát, amit én nem is bánok.
A fénykorban milyen volt a személyes kapcsolatotok?
Annyira más habitusú, más életvezetésű emberek voltunk és vagyunk mindannyian, hogy én a kezdetektől fogva különcnek számítottam. Azok a harsány dolgok, amelyek némelyikükre jellemzőek, számomra egyáltalán nem voltak vonzóak. Ez egy olyan törésvonal közöttünk, ami mindig megvolt és mindig meg is lesz. Sajnos az ahabitus, amivel rendelkeznek, egyiküket-másikukat elvitte egy olyan irányba, aminek most isszák a levét. Ítélkezni persze nincs jogom felettük, és nem is akarok. Mások vagyunk.
Ha már szóba hoztad a különcségedet: sokan a mai napig nem értik, hogyan tudtál annak idején egyik napról a másikra kilépni az ország legnagyobb rockzenekarából. A Piramis volt az utolsó olyan csapat Magyarországon, ami tényleg jelenségnek számított, te ennek ellenére simán otthagytad.
Nagyon könnyű volt. A fegyelem az én nézetem szerint a férfi ágyékából jön. Aki az ágyékát tudja fegyelmezni, az mindent tud fegyelmezni. Hogy értsd: 26 évvel ezelőtt került a kezembe először A tao – a szerelem művészete című könyv, méghozzá az akkori francia feleségem révén. Nagyon mélyen és komolyan elkezdtem tanulmányozni a taoista tanításokat, és ezek szerint élni. Nem volt mindig könnyű, de ez a felfogás egy olyan hozzáállást és erőt garantál az ember hétköznapi életében, amihez az én lelki alkatom nagyon jól idomul. Nekem az ilyen elhatározások, mint például máról holnapra nem dohányozni, máról holnapra húst nem enni, teljesen simán mentek, ez nekem nem probléma. A férfiaknak meg kell tanulniuk fegyelmezniük magukat, és meg kell tanulniuk finomnak lenni. Ez a típusú fegyelem és rend kozmikus példával bír fent az égen: a kozmoszban tökéletesen működik egy hatalmas koncepció. Nem mondom, hogy nincsenek „aszteroid-ütközések” és egyéb zavaró tényezők, de kiszámítható rend van. Én pedig a rend embere vagyok, nem a káoszé, a nihilé, az anarchiáé. Így neveltek, és erre is törekszem.
Azt mondod, vannak rossz érzéseid a Piramis utóbbi megmozdulásaival kapcsolatban. Miként emlékszel vissza a fénykorra?
A Piramissal megélt öt év talán mindannyiunk életének legszebb időszaka volt. Mindentől függetlenül. Fiatalok voltunk, a „siker és szerencse” mellénk szegődött. Életreszóló élményt adott a jókor megélt diadal, ennek az öröme örökre elkísér minket. Hála Isten, nagyon szerette a közönség, amit adtunk, a tenyerükön hordoztak az emberek, valósággal lebegtünk. Vitt minket a lendület. Az, hogy mind a mai napig ennyien voltak kíváncsiak a produkciónkra, azt jelzi: rengeteg embernek tudtunk adni valamit. Biztos vagyok benne, hogy ha ingyenes bulit rendezünk vagy netán méltányosabbak a jegyárak, még többen jöttek volna el a tavalyi koncertjeinkre, de hát a mai gazdasági helyzetben léteznek bizonyos szorító tényezők, amiket nem lehet kiküszöbölni.
Azért a múlt rendszerben nem volt nektek sem könnyű dolgotok. Mik voltak a legnehezebb pillanatok a zenekar életében?
Ezt inkább Lajos tudná elmondani, aki hősies zenekarvezetőként, szervezőként minden erejét bevetve küzdött a Piramis életben maradásáért. Mondhatjuk, hogy mindaz, ami velünk történt, nagyrészt neki köszönhető. Fáradhatatlanul kelt, jött-ment és intézte a dolgainkat, aminek köszönhetően csodálatosan hatoltunk előre, noha jól tudtuk, hogy abból a bizonyos három T-ből mi leginkább a tűrt kategóriába tartoztunk. Nagyon nagy ellenszélben kellett haladnunk, de Lajos remekül vette a gátakat, nagyszerű diplomata volt: több nyelven beszélő, européer gondolkodó. Mi is végeztük a dolgunkat, de az efféle eredményekért mindenképpen őt illeti az elismerés.
Nem vetett erre árnyékot az sem, hogy pár éve fény derült az ügynökmúltjára?
Ez az ő személyes dolga volt. Sokszor elmondtam, most is elmondom: én egészen biztosan nem tudtam az ő beszervezettségéről, habár azt állította, az egész zenekar tudatában volt annak, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot. Lehet, hogy azon a megbeszélésen, amikor előállt ezzel, éppen nem voltam ott, ki tudja. De azért tegyük hozzá ehhez az egészhez: neki később volt az a bizonyos szerencsétlen rendőrségi ügye, aminek következtében hónapokig előzetes letartóztatásban ült. Ha valaki analitikusan megvizsgálja ezeket a dolgokat, az beláthatja, hogy egy nagyon beavatott, együttműködő ember nem kerül ilyen kényelmetlen helyzetbe. Ha mindenben kooperált volna a rendszerrel, elég lett volna egy telefon ahhoz, hogy elengedjék, ez azonban nem ment ilyen egyszerűen, sőt, a kihozatala kifejezetten nagy kultúrpolitikai hullámokat vert. Nincs rá bizonyíték, hogy valaha is bárkire bármi terhelőt mondott volna. Mi ketten akkor sem voltunk különösebben jó viszonyban, ennek ellenére soha nem ért semmi olyan inzultus, amit ő idézett volna elő. Bizonyos feltételezéseimet pedig megtartom magamnak.
Nemcsak itthon voltatok hihetetlenül népszerűek, turnéztatok például az akkori Szovjetunióban is.
Az a turné őrületes siker volt, de nem azért, mert mi voltunk a Piramis, hanem azért, mert ez a típusú önfeledt, hangszerelésében és külsőségeiben is egyfajta sajátos érzésvilágot megjelenítő lendületes zene totális hiánycikk volt a Szovjetunióban. Ugyanígy persze az NDK-t vagy Lengyelországot is mondhatnám, ahol azelőtt a Generállal is elképesztő teltházakat produkáltunk. Ha ma valakinek azt mondom, hogy napi 3-4 alkalommal teltek meg ránk tízezres stadionok, talán el sem hinné, pedig így volt.
Mennyire lehetett akkoriban „elszállnia” egy magyar zenésznek a népszerűségtől?
Ezt mindenki másként élte meg. Én alkatilag sosem akartam fokozni a megtörtént nagy dolgokat, hanem inkább hálát adtam azokért. Nem úgy ünnepeltem a nagy sikereket, , hogy na most akkor erre együnk, meg igyunk, meg mit tudom én, még mit csináljunk. A semmitmondásba torkolló nagy bulizások sosem érdekeltek. Egy lánynak megfogni a kezét, és egy parkban ülve kutatni a női lélek mélységeit – na, azt már sokkal inkább izgalmasnak találtam és találom a mai napig is.
Minden megmozdulásotokat vállalhatónak ítéled mai fejjel? Mit gondolsz például a régi lemezborítóitokról?
Nem tudtunk akkoriban különösebb erőforrásokat fordítani az efféle dolgokra. Megtűrt zenekarként az egyetlen lemezgyár nem nagyon foglalkozott azzal, hogy eleget tegyen a mi egyéni álmainknak, elvárásainknak. Nézegettük persze a külföldi borítókat, de nem álmodozhattunk olyan szellemes, kreatív és ötletes dolgokról, mint például a Led Zeppelin Physical Graffittije. Ehelyett maradtak ezek a banális, néha csúnya színekkel összerakott borítók, de nem ez számított, hanem a zene és az érzésvilág. Emiatt gyakorlatilag néhány borítónkból papírrepülőt hajtogatnék és szétdobálnám.
És mi a helyzet a dalszövegekkel? Mindegyiket magadénak érzed?
Akkoriban egy zárt, kohézionált közösség voltunk, állandóan együtt voltunk. A dalszövegek 90 százalékáért felelős Horváth Attila egy közénk tartozó, szeretni való barátként nagyon ismert minket, így amiket megírt, szinte a mi szánkból, a mi lelkünkből vette.
Egyszer azt olvastam, a Piramis egy Black Sabbath koncert hatására alakult, te viszont némileg könnyedebb vonalról, a Generálból érkeztél a zenekarba. Mik voltak a fő zenei hatásaitok?
A Black Sabbath-ot a mai napig nagyon szívesen meghallgatom, de kifejezett kedvenceim sosem voltak, és szerintem a többieknek sem. Akkor már inkább a Led Zeppelin, ők egyfajta közös pontnak számítottak a Piramis tagjainál. Ennek ellenére nagyon határozottan mondhatom, hogy semmiféle követendő példa nem lebegett a szemünk előtt, mindig is a saját ösvényünket akartuk járni. A képességeink, zenei kvalitásaink itt is, ott is, amott is határokat szabtak, mi ezeket figyelembe véve – sőt, néha feszegetve – alakítottunk ki egy önálló, piramisos arculatot. Az életérzés,amit a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején Jimi Hendrix gitárjátékából vagy Robert Plant hangjából magunkba szívtunk, persze adott volt, és Magyarországon ezt előttünk alig képviselte valaki, talán csak Szörényi Levente egy-két önfeledt „feeling-sikolyával” és Radics Béla úgy, ahogy volt. Én például gyakran megkaptam, hogy Plantet majmolom, pedig ez nem volt igaz. Nagyon szeretem őt a mai napig, sőt, rajongok érte, hiszen egy csodálatos művészember, de utánzásról sosem volt szó. Ha kinyitottam a számat, aránylag könnyen ment abban a hangfekvésben énekelni, ami Plantre is jellemző, de ez adottság kérdése. Ráadásul ő például sokkal szebb, zöngésebb a mély fekvésekben, mint én. A profiktól persze rengeteget lehetett tanulni, így például Plant jellegzetes filljei, sikolyai rám is nagy hatást gyakoroltak.
Követed a mai zenéket?
Nagyon sok zenét már nem hallgatok, de a régi kedvencekhez hűséges vagyok, és újabb dolgokat is fedezek fel időről időre. Rádióműsorokban is felfigyelek akár magyar, akár külföldi előadókra, soha nem hallott új nevekre, és szép számmal akad is, ami tetszik.
Tudnál példát mondani?
Az utóbbi időben itthon például a European Mantrát, a Moogot találtam nagyon izgalmasnak, vagy a Magna Cum Laudét. A Tankcsapdának is vannak briliáns szövegei, aki ezek mellett elmegy, az hibát követ el. Az Ákos által produkált minőség is nagyon egyenletes és roppant imponáló. Külföldieket már nehezebben tudnék mondani, de a világzenei vonal nagyon közel áll hozzám. Robert Plant például mind a mai napig fantasztikus ebben. Most éppen egy 2007-es új lemezét hallgattam meg, ahol 13 dalon keresztül nagyon könnyedén egy énekesnővel, és valami olyan gyönyörű zenét játszik, hogy az hihetetlen. A dinamika itt kezdődik és itt ér véget.
A tudatos életvezetésed része az is, hogy sok kortársadtól eltérően sosem nyilvánulsz meg politikai, közéleti kérdésekkel kapcsolatban?
A politikával annyit foglalkozom, hogy mindig elmegyek tisztességesen szavazni. Még akkor is elmentem, amikor 8 évvel ezelőtt korán reggel indult a repülőgépem Londonba. Nagystílűen mondhattam volna azt, hogy na, ez most kimarad, de nem tettem így, reggel 6 órakor bementem a helyiségbe és szavaztam. Ezen túlmenően viszont nem foglalok állást semmilyen dologban. Szepes Mária ezerszer elmondta: fejlődés befelé és felfelé van. Engem az érdekel, hogy az ember miként őrzi meg a belső derűjét, békéjét, nyugalmát, de az, hogy percemberek hatalmi mámorát kövessem horizontálisan, egyáltalán nem mozgat.
Hol lehet majd találkozni veled legközelebb? Hallani bizonyos formálódó Generál-megmozdulásokról…
A Generálos társaim valóban fontolgatnak valamit, ami nekem is roppant szimpatikusnak tűnik, de nem vagyok felhatalmazva arra, hogy erről többet mondjak. Elképzelhető, hogy sor kerül majd egy exkluzív dologra a Generál háza táján. Ami engem illet, szívből remélem, hogy a jövő évben előrukkolhatok valamivel, de nem akarok erről semmi konkrétumot mondani. Nem azért, mert ködösítek, hanem mert tényleg fogalmam sincs, hogyan alakulnak majd a körülmények, miként találom meg a megfelelő partnereket, kiadót, satöbbi…
Hol látod Révész Sándort 10 év múlva?
Az ember fohászkodjon az egészségéért, a lelki békéjéért, s tegyen azért, hogy a Föld legyen élhető, ne csak önmaga, hanem mindenki számára. A mai körülmények között, amikor az iható vízért, a gázért, az energiákért öldöklő küzdelem folyik és az ember beleremeg a hírekbe, sokkal jobban aggódom a dolgokért globálisan, mint a saját szintemen. Hamvas Béla mondta: a rendszer csak jó időben működik. Ha felfordulás van, hihetetlenül gyorsan össze tud omlani minden. Én tehát inkább azt a kérdést tenném fel, hogy vajon az emberiség létegzisztenciája hol tart majd 10 év múlva. A World Watch Society nevű, független és korrumpálatlan tudósokból álló Társaság jelentéseit végighallgatva például biztos, hogy nincs ok nagy optimizmusra. Azokért a bűnökért, amiket az ember elkövetett a Földdel szemben, hamarosan meg kell fizetnünk az árát. Minden este eszembe jut Stingnek az a régi reklámja, amiben arra figyelmeztetett: amikor mosod a fogadat, közben zárd el a csapot. Sting kifejezetten jómódú ember, mégis nagy energiát fordít arra, hogy előrevigye ezeket az ügyeket. Azt hiszem, az effajta jószándékú figyelmeztetés nagyon sok területen kijárna az emberiségnek. Okosan kell bánnunk az erőforrásainkkal, mert a világunk hatalmas kataklizma előtt áll.
Mi az élet értelme?
Maga az út. Lao-ce beszél erről Az út és erény című könyvében. Letérni az útról úgysem tudunk, bár rossz példák persze vannak. Végig kell csinálnunk mindent a lehetőségeinkhez és a képességeinkhez mérten. És úton lenni jó, én legalábbis szeretem.
