Shock!

Tőlük szokatlanul hosszú idő, 4 teljes év után tért vissza új lemezzel a Sick Of It All névre hallgató eleven hardcore intézmény. A legutóbbi Death To Tyrantshez hasonlóan a Based On A True Story is arról tanúskodik, hogy a New York-i legenda az évek során mit sem vesztett frissességéből, épp olyan szenvedélyesen játsszák ezt a zenét, mint a Just Look Around vagy a Scratch The Surface idején.

Úgy tudom, Dániában vettétek fel az új albumot. Miért volt erre szükség azon túlmenően, hogy a produceretek, Tue Madsen dán származású?

Alapvetően azért, hogy Tue a megszokott saját környezetében tudjon dolgozni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ránk nem volt hatással ez a változás. Ha otthon, New Yorkban dolgozunk, eleve más jelleget ölt az egész stúdiózás. Eleve mindenki igyekszik gyorsan befejezni a melót, aztán siet haza, de közben folyamatosan adják egymásnak a kilincset az ismerősök, haverok, barátok, akik mind meglátogatnak minket, miközben vesszük fel a lemezt. Ilyenkor persze mi is megállunk, letesszük a hangszereket, dumálgatunk, együtt lógunk azzal, aki épp érkezik. Na, itt ilyesmi nem volt… Csak és kizárólag a felvételekre koncentráltunk, semmi sem vonta el a figyelmünket, és Tue-ét sem. Ennek köszönhető, hogy ennyire jó a lemez hangzása, ezen a téren egyértelműen ez az eddigi legerősebb albumunk.

A Sick Of It All igazi koncertzenét játszik. Megtanultátok már az évek során, mik azok a trükkök, melyek segítségével a stúdióban is el lehet csípni az élő hangzásotokat, vagy időről időre megszenvedtek ezért?

Mindig erre törekedtünk, és a Based On A True Storyval jutottunk a legközelebb a tökéletes eredményhez. Tue már a Death To Tyrantsen is remek munkát végzett, de most még ahhoz képest is sikerült előrelépnünk egy nagyot.

Tue alapvetően metal producer. Nem volt bennetek némi félsz a Death To Tyrants előtt, hogy esetleg a ti hangzásotokat is metalosabb irányba viszi majd?

Egyáltalán nem, mert már az előzetes beszélgetések során is kiderült, hogy komoly Sick Of It All rajongó. Számtalanszor látta élőben a bandát, és ő is pont azt a hangzást akarta létrehozni a stúdióban, ami a koncerteken lejön a színpadról. Úgy kreált nekünk minden korábbinál töményebb és súlyosabb soundot az előző albumon, hogy közben egyáltalán nem lett metalosabb az összkép, és ugyanez az új anyagra is áll.

Egyetértesz, ha azt mondom, hogy a Based On A True Story némileg melodikusabb, mint a Death To Tyrants volt?

Igen, lényegesen dallamosabb ez a lemez, mint az előző. Ugyanakkor ha belegondolsz, ez nálunk egyáltalán nem újdonság, hiszen a Sick Of It All hangzásának mindig is alapvető elemét képezték azok a melodikus kórusok, amik a klasszikus punk/oi zenékből szivárogtak át hozzánk.

És miért telt most el 4 év a két anyag között? Soha korábban nem volt még példa nálatok ennyire hosszú lemezközi periódusra…

Ez valóban így van, beleragadtunk a „lemez, utána két év turnézás, utána megint lemez, majd megint két év turnézás” körbe. Most azonban ezen sorra érkeztek az újabb és újabb turnéajánlatok a világ minden tájáról, és időközben kijött az előttünk tisztelgő tribute album is csupa komoly névvel, ami szintén megdobta a Sick Of It All iránti érdeklődést. Összességében úgy gondolom, jót tett a lemeznek, hogy tovább érleltük a dalokat. Nem mintha a régi munkamódszerrel bármi gond lett volna, de a régebbi albumok többségén azért akadtak kevésbé erős dalok is. Most ilyen egyáltalán nincs. Azzal, hogy kiszakadtunk a megszokásokból, magunkat is sokkal hatékonyabb munkára tudtuk ösztökélni. Egy kicsit egyébként már a pár évvel ezelőtti kiadóváltásunk is kilépést jelentett a rutinszerű dolgokból, ugyanis a Fat Wreck Chords eléggé automata működésre állt be velünk kapcsolatban. Az európai részlegük végig óriási munkát végzett, de otthon olyan érzésünk volt, mintha kicsit unnák az egész melót, vagy nem is tudom… Ez a hozzáállás pedig azt erősítette, hogy mi is egyre inkább megszokásból dolgoztunk.

Az említett tribute album amúgy hogy tetszett?

Nagyrésze nagyon bejött, és természetesen komoly megtiszteltetés, hogy ennyi és főleg ennyi különféle típusú banda vett részt a dologban. Egyaránt szerepeltek rajta olyan dallamosabb csapatok, mint az Ignite, a Rise Against vagy a Bouncing Souls, de kemény hangzású bandák is, mint a Hatebreed, a Sepultura vagy a Bleeding Through. A kedvenceim talán azok az átdolgozások, ahol dallamosabb köntösbe öltöztették a Sick Of It All alapvetően súlyos, agresszív dalait, így a Most Precious Bloodot, az Ignite-ot és a Rise Againstet emelném ki külön.

Gondolom, most ismét turné következik turné hátán. A jövőre esedékes 25 éves évfordulótokra terveztek valami különleges megmozdulást?

Jelenleg a lemezbemutató turné áll szervezés alatt, de valószínűleg egy kicsit visszafogottabb intenzitású lesz a szokásosnál, mivel a feleségemmel a jövő hónapra várjuk az első gyermekünket. A 25 éves születésnapot persze mindenképp jó lenne valahogy megünnepelni, de erről egyelőre még nincsenek konkrét elképzeléseink.

Azért ez a 25 év elég döbbenetes, akárcsak az, hogy a zenekar felállása 17 éve változatlan. Mi a titkotok, ha van egyáltalán?

Hogy folyamatosan viccet csinálunk egymásból, mindenki állandóan cseszegeti a másikat! (nevet) Így mindig ki tudjuk ereszteni a fáradt gőzt. A 25 év egyébként tényleg nagyon komoly. Amikor megalakultunk, leginkább arra fogadtam volna, hogy feloszlunk, miután lejátszottuk az első bulinkat a CBGB’s-ben főzenekarként! (nevet)

Pete a tesód, így vele nyilván adottak a szálak, de ettől eltekintve is barátiak a viszonyok a csapatban? Tehát akkor is keresitek egymás társaságát, ha éppen nincs lemezfelvétel vagy turné?

Persze! Annyi időt töltöttünk együtt, annyi minden történt már velünk közösen, hogy az egész zenekar olyan, mintha egy nagy család lenne. Pete-tel egyébként is nagyon jó testvérek vagyunk, nem olyanok, mint az a két arc az Oasisből! (nevet) Közösen nyaralunk családostól, programokat csinálunk, meg minden… De ugyanez a helyzet Craiggel és Armanddal is. Armand felesége és az én feleségem például tőlünk függetlenül is jó barátnők, négyesben is gyakran elmászkálunk mindenfelé.

Mit jelentett számodra a hardcore kifejezés 25 évvel ezelőtt, és mit jelent manapság?

Ugyanazt: egy közösséget, ami arról szól, hogy használd a fejed, és légy nyitott mindenre. Én is tisztában vagyok vele, hogy a nyitottság sokaknál abszolút nem kapcsolódik össze a hardcore-ral, de számomra mindig is ez volt a mozgalom legfontosabb üzenete. Maga a színtér persze nagyon sokat változott a ’80-as évek óta, bár igaz, hogy én magam is más részeit látom manapság, mint akkoriban. Annyi bizonyos, hogy a hardcore ma már nem feltétlenül jelent életmódot vagy gondolkodásmódot, sokkal inkább betagozódott az úgymond szimpla zenei stílusok közé. Pénz persze továbbra sincs benne! (nevet)

A ’90-es évek közepén azért volt, nem? A Biohazard áttörése után, amikor ment ez a keménycsávó-imázs, elég nagy divat lett a hardcore, még titeket is leszerződtetett a Warner a Scratch The Surface előtt. Ezekre az időkre hogy tekintesz vissza a mozgalom szempontjából?

Az biztos, hogy akkoriban sokaknak csak a zenekarok kinézete, illetve az általad is említett imázs jött át az egész hardcore szellemiségből, és ez rossz. A Sick Of It All hosszúéletűségének egyik titka azonban éppen az, hogy nálunk sosem ezen volt a hangsúly. Nem papoltunk az embereknek, nem volt soha gettó-imázsunk, mindig is a zene és a zene mondanivalója állt a középpontban.

A Scratch The Surface volt a legsikeresebb albumotok, igaz?

Igen, de közvetlenül utána a Death To Tyrants következik. Sőt, az első, a Blood, Sweat And No Tears is hasonlóan komoly példányszámokat ért el mára. Remélhetőleg hamarosan a Based On A True Story is feliratkozik ebbe a sorba!

Érdekes, hogy a Death To Tyrants ilyen sikeres tudott lenni ezekben a letöltögetős időkben…

Az igazán elkötelezett rajongóknak továbbra is szükségük van a CD-re, hogy kézbe foghassák a lemezt, megnézegethessék a bookletet. Én magam is ilyen vagyok. Fiatal koromban is szertartásosan tanulmányoztam a borítókat: olvasgattam a szövegeket, azt, hogy kiknek mond köszönetet az adott zenekar, kik a haverjaik, ilyesmiket… Ezek mind tök vicces és érdekes dolgok, számomra legalábbis mindenképpen azok. Nem állítom persze, hogy sosem töltök le semmit a netről, de általában csak akkor, ha bele akarok hallgatni egy lemezbe, mielőtt több pénzt adnék érte. Leszedek az iTunes-ról egy-két nótát, és ha bejön, amit hallok, akkor általában meg is veszem a CD-t. Az egyik oldalról persze megértem, hogy sokan ingyen szedik le az albumokat a hálóról, zenészként viszont természetesen nem tudok azonosulni a dologgal, hiszen többek között én is az eladásokból élek.

Az új zenéket is figyeled, vagy csak a régi kedvenceket?

Mindenféle jó hardcore és metal zenét figyelek ma is. New Yorkban is akad számos kiugró fiatal csapat manapság, de hát a városban mindig is hagyományosan erős volt a zenei élet. Nagyon tetszik például a Tombs nevű banda, tavaly jelent meg a lemezük, várj csak, mi is a címe… Megvan, Winter Hours, ez az! Kicsit olyanok, mintha a Helmet találkozna a Neurosisszal.

Tősgyökeres New York-iként ismerted Peter Steele-t is, igaz?

A Type O Negative más tagjait jobban ismerem, de párszor azért természetesen vele is találkoztunk. Különösebb konkrét sztorim nincs róla, de rendes ember volt, mindig nagyon jó benyomást tett rám. Rendkívül szomorú, ha valakinek idő előtt kell távoznia, mint ahogy neki is… Peter mindenesetre komoly nyomot hagyott maga után, óriási hatást gyakorolt a zenei világra.

Számtalanszor körbeutaztad a világot, így van némi összehasonlítási alapod: valóban olyan veszélyes New York, mint ahogy azt annak idején a már szóba került gettó-hardcore csapatok hirdették?

A ’80-as években lényegesen veszélyesebb volt, mint manapság. Akkoriban a hardcore színtéren belül is rengeteg erőszakos dolog történt, de ma már szerencsére nem jellemző az ilyesmi. Ami pedig magát a várost illeti, én általában jobban szoktam félni, ha valami idegen helyre kerülök! (nevet) Ebben persze az is közrejátszik, hogy ha ismersz egy várost, pontosan tudod, melyik utcákat ajánlatos elkerülni. Nyilván New Yorknak is vannak ilyen részei, de ez azért alapvetően a világ összes nagyvárosára jellemző. Szó sincs arról, amit gyakran a filmekben is látni, hogy mész az utcán fényes nappal, és mindenképpen leütnek vagy kirabolnak. New York számos részén éjszaka is nyugodtan sétálgathat az ember, és nagy valószínűséggel nem is fog találkozni senkivel.

Van olyan hely a világon, ahová különösen szívesen jártok vissza koncertezni?

Európa majdnem minden országa ilyen, de ha csak egyet emelhetek ki, az Japán lenne, azon belül pedig Tokió.

Nem nagyon tudom magam elé képzelni a japán hardcore fanatikusokat…

Ó, először mi is azt hittük, hogy egyáltalán nem tetszik nekik, amit látnak, és mondtuk is egymásnak, hogy „Hé, ezek utálnak minket!” (nevet) A dalok közben totálisan megőrülnek, két nóta között azonban síri csend és mozdulatlanság van. Ehhez hozzá kellett szokni, de ma már hihetetlenül jól érezzük magunkat minden japán bulin.

Mi volt az első lemez, amit magadnak vettél?

A KISS-től az Alive! (nevet)

Ma is hallgatod őket?

Nem igazán… Ma már csak pénzgyártó gépezet a KISS, az az igazság. De egyébként nemcsak hardcore-t, hanem rengeteg metalt is hallgattam annak idején, nem ők voltak az egyedüliek.

Zenészként kik voltak rád a legnagyobb hatással, mikor elkezdtetek nyomulni?

A Negative Approach, a Crumbsuckers és a többi nagy hardcore banda: a Bad Brains, a Minor Threat, az Agnostic Front… Sőt, énekesként Lemmyt is mindenképp ki kell emelnem. Erőszakos, durva torka van, amivel mégis képes kitartani egy-egy hangot.

Mi az ultimatív hardcore dal?

Hú, ez megválaszolhatatlan kérdés, rengeteg van! (nevet, majd gondolkodik) Ha csak egyet mondhatok, a World Peace a Cro-Magstől.

Mi minden idők legjobb három lemeze?

A Victim In Pain az Agnostic Fronttól, a Rock For Light a Bad Brainstől és a The Age Of Quarrel a Cro-Magstől.

Mi az élet értelme?

Élj helyesen, hogy érdemes legyen rád visszaemlékezni.