Shock!

Tavaly meglehetősen keveset mozgott Magyarország vezető punk'n'roll-csapata, a The Joystix, ennek azonban oka volt: Szőke Gábor, azaz Szöszö és társai végre nekiálltak elkészíteni legutóbbi nagylemezük, a 2009-es And Joystix For All folytatását. A Punchline címet kapott album már kapható, és mindenképpen a zenekar eddigi legkerekebb, legérettebb munkájának számít. Szöszőt kérdeztük ki alaposan az utóbbi idők történéseiről, a jövőbeli tervekről és úgy általában véve mindenféle lényeges és kevésbé lényeges dologról, ami az idén már tízéves csapattal kapcsolatos.

Mintha korábban arról lett volna szó, hogy nem lesz már teljes új lemez, aztán most mégis van. Mi változott?

Marton Zoli, a bőgösünk mondta, hogy már lassan hat éve a zenekarban van, és még nem készült teljes lemez, amin ő játszik, úgyhogy ez nem maradhatott így... (nevet) Igazából volt egy időszak, amikor úgy gondoltuk, hogy az öt-hat dalos EP-knek nagyobb a létjogosultsága, de aztán hamar rájöttünk, hogy mégsem. Ha most per pillanat engem kérdezel, azt kell, hogy mondjam: az ingyen letöltögetős EP vagy lemez, vagy akár dalos megoldás nagyon zsákutca egy olyan bandának, mint mi. Én úgy látom, az emberekben van egy olyan mentalitás, hogy ha ingyen van, akkor az biztos jó szar is, nem érzik át, hogy ebben évek munkái vannak benne. Az utolsó EP-nk, a Wasted ingyen letöltősre került fel annak idején. Nem akarok hazudni, de azt hiszem, három-négy év alatt kábé százötven letöltésünk volt. Ennek köszönhetően eldöntöttük, hogy semmit nem adunk ingyen innentől kezdve, és az új lemezből kábé négy hét alatt eladtunk nagyjából ugyanennyit fizikális formátumban. Igaz, az árat is úgy szabtuk meg, hogy nagyjából egy doboz cigaretta árából beszerezheted az anyagot, és semmi nem marad egy eladott példány után nekünk, de ezzel semmi bajunk. Nekem úgy tűnik, az emberek – legalábbis akik utánunk érdeklődnek – szeretik kézbe fogni a terméket, és ha az árfekvés oké, még mindig megveszik a lemezt.

Szerintem elég egyértelműen ez a zenekar eddigi legerősebb, legkerekebb albuma. Mennyi ideig dolgoztatok a dalokon, és milyen munkamegosztásban íródott meg az anyag?

Köszönjük szépen, örülök, hogy így gondolod, mi is hasonlóképpen látjuk. Ha jól emlékszem, valamikor tavaly év elején mondtam a többieknek: érzem magamban a kedvet, lendületet, hogy csináljunk egy új teljes lemezt. Azt hiszem, év elején ráálltam arra, hogy minden héten belőttem egy napot, amikor kimentem a kis stúdiómba délelőtt, és délutánra tulajdonképpen megvoltam egy dallal. A dalt úgy értsd, hogy vokálokkal, teljes zenekari hangszereléssel, itt-ott még provizórikus szövegekkel. Így körülbelül két hónap alatt összeálltak a lemez dalainak demói, és ha jól emlékszem, ezek közül végül két dal maradt le a kész anyagról. Rátettünk viszont az albumra két dalt a már említett Wasted EP-nkről, illetve még kettőt, a Back In The Saddle-t és a No Friendset is, amelyek már korábban online elérhetők voltak kicsit más hangzással. A munkamegosztás mindig hasonló nálunk: én leszállítom a dalokat, és várom a visszajelzést a többiektől, hogy melyik életképes szerintük. Aztán ami mindenkinél átmegy a szűrőn, ahhoz ők is hozzáteszik saját hangszerükön a rájuk jellemző finomságokat.

Mely dalokat emelnéd ki az albumról, mint személyes kedvenceket, illetve olyanokat, amelyek akár hosszabb távon is elmaradhatatlanná válhatnak a koncerteken?

Jelen pillanatban hat dal került be a standard koncertprogramba, és ezek szerintem maradnak is jó darabig. A dalok nagy része eléggé személyes szövegileg is, szóval nehéz kedvencet mondani. Az eddig lemezeinknél mindig azt éreztem, hogy nem sikerült kihozni az anyagból azt, ami a dalokban volt, vagy nem úgy, ahogy szerettük volna. Ez az első lemezünk, ahol azt érzem, hogy ezen a téren nagyot léptünk előre.

Úgy látom, elég jók a reakciók mindenfelé. Hozzátok milyen visszajelzések jutottak el eddig?

A visszajelzések eddig nagyon pozitívak, aminek nagyon örülünk. A vicces az, hogy mindenki totálisan más dalt említ meg kedvencként, ami abból a szempontból számunkra jó jel, hogy valószínűleg akkor nem egy-két szám életképes csak a lemezen. Én természetesen annak örülnék, ha minél több emberhez eljutna ez az anyag, és lehetőség szerint minél többen rászánnák legalább egyszer azt a 35 percet, hogy végigpörgessék. Úgy gondolom, ha valakinek ez a lemezünk nem jön be, akkor szinte biztosan kijelenthetjük: soha nem is fogja kedvelni a Joystixet.

Hogyan működik manapság a zenekar? Milyen gyakran próbáltok, mennyire tartjátok a kapcsolatot a közös zenekari aktivitásokon kívül?

A zenekar sajnos nem képes úgy működni, ahogy ez az anyag igazán megérdemelné. Sajnos ez a stílusú zene eléggé idegen az itthoni füleknek, illetve mindenkin tudja, hogy a zenélésből – főleg ebben a stílusban – nem lehet kenyeret tenni az asztalra, így mindnyájunknak számtalan más vonalon fut az élete. A tavalyi évben részben tudatosan, részben egyéb elfoglaltságaink miatt is nagyon eltűntünk, idén ehhez képest gőzerővel dübörgünk. (mosolyog) Próbáljuk a lehetőségeinkhez képest a maximumot kihozni ebből a lemezből, majd meglátjuk, hogy sikerül. Hogy mennyit próbálunk? Havonta kábé egyet. Ha van valami komolyabb buli, például lemezbemutató, akkor kettőt. (nevet)

Mennyire tekinthető a Joystix elsősorban a te bulidnak?

Eléggé, de nagyon korlátozott mértékben hajlandó vagyok kompromisszumokra. (nevet) Az új lemezre például én írtam a dalokat, én felügyeltem a felvételeket, én kevertem, én masztereltem, illetve én készítettem a borítót. Ebből gondolom, érezhető, hogy mennyire az én bulim! (nevet)

Az évek során szerinted mennyire sikerült elérnetek itthon azt a réteget, amelyik fogékony erre a fajta muzsikára? Egyáltalán mekkora ez a réteg ma Magyarországon?

Érdekes kérdés. Én azt látom, hogy létezik egy totálisan sznob réteg, amelynek eleve soha nem lehet olyan egy magyar zenekar, mint mondjuk egy svéd. Ők az internet tökösrockerei, akiket koncerten az életben nem láttál még, viszont nagyon tudják, hogy mi az igazi rock'n'roll és mi nem, és te miért nem vagy az. Aztán van egy másik réteg, akik olyan irányból közelítik meg ezt a zenét, ami nem azonos azzal, ahonnan mi jövünk. Nekik megvannak itthon is, akiket favorizálnak, de ezeket a zenekarokat én inkább kínosnak érzem, mint rock'n'rollnak. Ez a két réteg erősen köthető egy bizonyos zenei magazinhoz, ahonnan most már tudatosan próbálunk távolmaradni. Illetve létezik egy szűk réteg, mondjuk Budapesten úgy száz-százötven ember, akik tökéletesen tisztában vannak vele, mit képviselünk, mik a hatásaink, és általában ott vannak a bulikon is. Én mindig azt mondom: nekünk nem igazán vannak klasszikus értelemben vett rajongóink, akik autogramot szeretnének koncert után (nevet), hanem inkább létezik egy tök jó haveri körünk a zenekarunk által, akikkel bármikor el lehet beszélgetni azokról a bandákról, amiket mindannyian favorizálunk, és általában eljönnek és megnéznek minket, megveszik a lemezeinket.

Milyen koncertlehetőségeket láttok magatok előtt itthon, illetve külföldön? Mennyire élnek még benned remények egy esetleges kinti áttörést illetően, illetve egyáltalán van-e értelme ilyesmit becéloznia egy magyar zenekarnak?

Kicsit tanácstalan vagyok. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy ebben a mostani légkörben, ami uralkodik a könnyűzenében, illetve az internet, a YouTube, a torrent és a többi begyűrűzésével egyáltalán minek van értelme. Szóval passz. Koncertlehetőségek vannak, lesznek, mi pedig aktívabbak leszünk idén, mint az elmúlt pár évben. Ez a külföld témakör meg egy érdekes dolog. Szinte az összes lemezünk külföldi kiskiadónál jelent meg, volt olyan, amit Franciaországban az Active/PIAS terjesztett, ami egy elég jó név. Ha megnézed az amerikai Perris Records katalógusát, akik szintén nem számítanak kifejezetten rossz névnek, ott van náluk is az első lemezünk. Volt lemezszerződésünk anno egy amerikai kiadóval is, egy másik kis amerikai kiadónál is kijött egy split lemezünk egy ausztrál bandával, hét-nyolc évvel ezelőtt pedig volt olyan periódusunk, amikor szinte többet játszottunk kint, mint itthon, és látod , hogy mi történt: semmi! (nevet) Egyébként szeretünk külföldön játszani, megvan a romantikája annak, amikor hajnal 5.30-kor, a 8 fokos autóban alszik ülve három-négy ember, és arra ébredsz egy benzinkúton, hogy a török vendégmunkások tiszta erőből nekikúrják az ajtót a kocsi oldalának, majd szarrá fagyva bebotorkálsz egy kávéért. Utána pedig még vár rád több száz kilométer, este buli, utána ki tudja, hol alvás, ki tudja, hol fürdés heteken át. (nevet) Én még soha nem találkoztam menedzserekkel, booking gurukkal ezeken a klubbulikon, meg ott van a többi szarság, amit itthon pár banda próbál hinteni... Persze lehet, hogy mi túl punkok vagyunk, és rossz úton indultunk neki a történetnek. Idén is megyünk egyébként külföldre április végén, Párizsban, illetve pár francia városban már lekötött dátumaink vannak, és egy évben egyszer mindannyian várjuk, hogy menjünk, csináljuk, de ezt azért havi rendszerességgel már nem tudnánk vállalni ilyen kondíciók mellett. Embertelen nehéz bulit lekötni egyébként, sokkal nehezebb, mint hét-nyolc évvel ezelőtt, és a koncertek látogatottsága is necces, hiszen miért is jönne be bárki egy ismeretlen magyar zenekarra, amikor ott is van százötven hasonszőrű csapat minden városban? Ami miatt mégis megéri kimenni, az az igazi turnéfíling, illetve a kinti koncertre járók sokkal nyitottabbak, mint az itthoni megfelelőik. Ha tetszik nekik, amit látnak, vásárolják a CD-ket, odajönnek dumálni, satöbbi... Érdekes egyébként, hogy szinte mindig teljesen feltöltődve jövünk haza egy-egy ilyen kiruccanásból, szóval kell ez, de senkivel nem szeretném megetetni azt, hogy külföldön még a szar is rózsaillatú. Kőkemények a helyek, kőkemények a kondíciók.

Pár éve világszerte elég jól pörgött ez a punk'n'rollos vonal, de én az utóbbi időben némi megtorpanást érzékelek. Te hogy látod ezt?

Ugyanígy. Szinte az összes egykori kedvencem feloszlott, a nagy skandináv alapbandák eltűntek, olyan új zenekarokat csináltak, amik számomra semmit nem mondanak. Nagyon tartok az új Backyard Babies-lemeztől is...

Szerinted miben más a mai Joystix, mint mondjuk az öt évvel ezelőtti vagy a kezdeti, tíz évvel ezelőtti?

Húha, nem is tudom. Ha összehasonlítod mondjuk az egyes vagy kettes lemez zenekari fotóját az újéval, mindenképpen észrevehető némi differencia. (nevet) Talán letisztultabb lett, mit akarunk a zenekarral, levágtuk a flikk-flakkokat. De nem akarom túlmagyarázni: mindig is egy rock'n'roll-zenekar voltunk. Lehet minket vagy akár engem nem szeretni, de egy dolog elvitathatatlan: idén lesz tíz éve, hogy széllel szemben vizelünk, az anyagaink minősége miatt nincs miért szégyenkeznünk, és ugyanúgy nem vagyunk hajlandók kompromisszumokra, mint amikor elkezdtük. Minket nem fogsz látni az eurovíziós esztrádparádén zsíros jogdíjért majomkodni, vagy valami tehetségkutatóban 40 évesen bohóckodni, hogy majd akkor biztos megismernek a kislányok az utcán.

Tavaly Kory Clarke-kal csináltatok itthon egy bulit. Ez az ötlet honnan jött, és miként emlékszel vissza a koncertre?

Kory Clarke, illetve a Warrior Soul példaértékű zenekar számomra, óriási kedvenc. A faszinak szerintem ott a helye Iggy Pop vagy Stiv Bators mellett. Felvettem vele a kontaktot, mert olvastam, hogy bulikat keres, akusztikus koncerteket. Mi az elmúlt pár évben idehoztunk pár általunk nagyra tartott bandát – Bellrays, Bloodlights –, így gondoltam, megkérdem, érdekelné-e egy budapesti buli. Jelezte, hogy mindeképp, de azt kérdezte, lenne-e itthon valaki, egy arc gitárral, aki lekísérné. Természetesen mondtam, hogy nem probléma, itt vagyok! (nevet) Aztán addig-addig egyeztettünk, amíg felvetettem, hogy miért nem csinálunk egy akusztikus blokkot, utána meg egy elektromos blokkot? Ebből lett végülis egy full elektromos koncert. Óriási élmény volt nekünk, együtt lógtunk, próbáltunk, teljesen szürreális volt... Ha valaki ezt megmondja nekem, amikor megvettem a '90-es években a Drugs, God And The New Republic lemezt, biztos megkérdezem tőle, hogy egyébként minden rendben van-e nála szellemileg! (nevet) Megtapasztalhattuk azt az energiaszintet, ahogy egy ilyen kaliberű frontember dolgozik. Már a próbán akkora feeling volt, hogy nem tudtuk letörölni az idióta vigyort az arcunkról, a buli is nagyon jól sült el, szóba is kerültek különböző verziók esetleges közös munkáról, de hogy ebből valaha lesz-e valami, az a jövő zenéje. Kory mindenesetre óriási forma, azóta is kontaktban vagyunk.

Milyen zenéket hallgatsz szívesen mostanában, és mi a véleményed a rockszíntér, illetve a popvilág általános állapotáról? Mikor futottál bele utoljára olyan zenekarba, amelyik igazán ledöntött a lábadról?

Megmondom őszintén, fogalmam nincs a pop-, illetve rockvilág aktuális helyzetéről. Nem nagyon követem nyomon, mi most a trendi és mi történik jelenleg. Ugyanazokat a zenéket hallgatom, amiket már évek óta: imádom a New York-i punkszcénát (Ramones, Dead Boys, Blondie), a Stoogest, a New York Dollst, bár mostanában kicsit megint elővettem a gyerekkori kedvenciemet, a hajbandákat is: Vain, Roxx Gang, Faster Pussycat... Nagyon bírtam a régisulis thrashbandákat is anno, az Exodust, az Overkillt és társaikat, ezeket is sokat hallgatom mostanában. Sőt, a White Lion-lemezeket is elővettem, és élvezettel hallgatom őket, amin még én is meglepődtem! (nevet) Egyébként meg nagy bluesbuzi vagyok, az utolsó igazi felfedezéseim is erről a vonalról származnak. Mindenkinek ajánlom Gary Clarke Jr.-t, mert óriási, ahogy a tag játssza ezt a fajta zenét, illetve nemrég ajánlottak egy Philip Sayce nevű kanadai csókát is, aki embertelen bluesgitáros. Rockvonalon a relatíve újdonságok közül nagyon tetszik a KXM lemeze. A King's X-et is imádom, Lynchet is, és a lemez is patent lett. Az új Harem Scarem sem lett rossz. Alapvetően minden zenét szeretek, amit elhiszek az előadónak, amiben érzem az őszinteséget, lehet az a '90-es évek keményvonalas hip-hopja, a '30-as évek delta bluesa, valami old school thrashbanda, vagy éppen egy korai Prince-lemez.

Annak idején a Slang volt az első komolyabb ismertségre szert tett zenekarod. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, és szerinted mi volt az oka, hogy nem lettetek még népszerűbbek?

Na, az volt az igazi zenekarosdi! Fiatalok voltunk, állandóan együtt lógtunk, volt heti öt-hat próbánk, és teljesen elhittük, hogy valami lesz. Aztán kiadónk is lett, és csináltunk egy szerintem olyan hard rock-lemezt, ami – a dalok közötti bugyuta közjátékok kivételével (mosolyog) – a mai napig megállja a helyét. Nagyon jó időszak volt, és hálás vagyok, hogy részt vehettem benne. Fogalmam sincs, miért nem működött a zenekar, magyar nyelvű dalaink voltak, a Sing Sing előzenekara voltunk a Sztrájk tunéjukon, utána meg a Junkiesé a Tabu turnén, volt klip is... Mondjuk akkor jött be a grunge, mi meg olyanokat csináltunk, hogy elkezdtük játszani a Nirvanától a Smells Like Teen Spiritet, majd mire az emberek beindultak rá, gyorsan befejeztük és közöltük, hogy a nagy lófaszt, tőlünk ilyen szart nem fogtok hallani! Erre a fél nézőközönség sarkon fordult és hazament. Jól kibasztunk velük! (nevet) Később a Zorallban is kénytelen voltam ezt a riffet játszani egy rövid ideig. Akkoriban, ha jól emlékszem, vagy háttal állva voltam csak hajlandó elnyomni, vagy kivonultam a színpadról. (nevet) A Slangre visszatérve: tisztán emlékszem, amikor jövünk haza Pécsről, a ki tudja, hányadik „remekül" sikerült, tízes nézőszámú koncertünkről, és ülünk az autóban full kussban... (nevet) Különösen szórakoztat, amikor mostanában itt-ott olvasom: emberek írják, hogy a klipnóta volt a fiatalságuk, meg micsoda banda volt az, de kár, hogy ma már nincs... Haver, bazmeg, hol voltál akkor, a spejzban szotyoláztál otthon?

Mik a Joystix tervei az idei évre?

Lehetőség szerint mindenhol ott lenni, koncertezni, és minél több emberhez eljuttatni a Punchline-t. Majus 7-én tartjuk a tízéves szülinapi bulinkat Budapesten, a Dürer Kertben, rengeteg meglepetésvendéggel, illetve régi barátainkkal, a francia High School Motherfuckersékkel, és a szintén francia Flying Donuts zenekarral.