Bármekkora vargabetűket is tett fennállása majd' negyed évszázada alatt a Harem Scarem, azzal azért nem nehéz kiegyezni, hogy a '90-es évek legfontosabb dallamos albumai közül legalább három szárad Kanada valóban kultikus melodikus rockereinek lelkén. A mai napig elérzékenyülök, amikor leveszem a polcról a hét lakat alatt őrzött, zseniális bemutatkozó anyagot és a korszakalkotó Mood Swings korongot, amelyeket első kanadai nyomásban sikerült anno megszerezni, no meg a csodálatos japán kiadású Voice Of Reasont, a csapat számomra legérettebb művét.
Az eltéveszthetetlenül sajátos zenei világát egykoron lemezről lemezre korszerűsítő juharleveles kvartett az elmúlt két dekád alatt produkált totális eltévelyedést a power popos Rubberrel, látványos feltámadást a Weight Of The World / Higher tandemmel, ünnepélyes, ám senki által komolyan nem vett nyugdíjba menetelt a Hope lemezzel, Harry Hess énekes és Pete Lesperance gitáros valahogy mégis mindig jól jött ki mindenből. Még abból a megbocsáthatatlan manőverből is, amit tavaly hajtottak végre a Mood Swings újrafelvételével és kiadásával. Úgy tűnik, valamiért nem tudunk rájuk haragudni huzamosabb ideig, na.
Persze az ember van olyan gyarló, hogy semmit nem ad ingyen, és ennek fejében simán elvárja a hálát, vagyis, hogy újabb élvezetes perceket tölthessen a Hess-Lesperance duó által működtetett háremben. Ez most, úgy tűnik, ismét megadatott, sokkal inkább, mint az előző albumok idején. A 13-as szám mindenképp szerencsét hozott, a Thirteen anyaga meglepően erősre, koherensre sikeredett. Lesperance mester összekeverhetetlenül nyakatekert riffelésével indul a korong, a Garden Of Eden egyértelmű visszacsatolás a Mood Swings irányába, amit rögvest árnyalnak is az ezt követő Live It bluesosságával és Beatles hatásával. Nem túlzok, a harmadikként érkező Early Warning Signs úgy briliáns, ahogy van. Elképesztő cizelláltsággal építették fel, óriási tempóváltások és egy mintaszerűen kiagyalt bridge-kórus szekció jellemzi a témát. Az a négyszólamú refrén minden pénzt megér, és akkor még ott van Lesperance szólója...
Kissé egyenesebb az ugyancsak óriási The Midnight Hours, ami szintén a korai időkre reflektál felejthetetlen énektémáival, de simán az a korszak a klasszikus power lírai ívet leíró Whatever It Takes is. Ha ezt a dalt a Def Leppard vagy Bryan Adams hozza ki úgy '91 körül, semmi sem mentette volna meg a slágerré válástól. Továbbra is maradunk két évtizeddel ezelőtt, a Saints & Sinners percei fullosan hozzák a klasszik HS-érzést. Itt is mekkora már a refrén, meg az a rendhagyó riff, ami kigördül Lesperance ujjai alól! Sosem értettem, miért nem lett ez a fickó legalább egy kicsivel elismertebb, egyszerűen világklasszis hat húron, a krémek krémjébe tartozik.
Ami a folytatást illeti, az All I Need hangszerelésében némileg eltér az előzményektől, a verzék alatt a gitárok Coldplay-esen színeznek, a refrén azonban vérbeli Harem Scarem. Imádnivaló a korai AOR-időket felelevenítő Troubled Times is, de a Never Say Never lágyabb hangvételébe sem tudok belekötni. A lemezt záró Stardust talán a legkülönlegesebb tétel mind közül. Egyszerre rockos és lírai ez a Voice Of Reason albumra emlékeztető szerzemény, gyönyörűen rétegzett éneksávokkal és kiváló gitárokkal van megáldva, méltó befejezése a lemeznek.
Mit is írhatnék még? Abszolút meggyőző, mi több, nagyszerű Hess és Lesperance visszatérő anyaga. A Harem Scarem harmadvirágzása elkezdődött.
Hozzászólások
2. tisztelem azt, amit leraktak később is az asztalra
így ezalapján írom, hogy nekem ez sablonos lemez lett. Nem mondom, hogy rossz, de a Mood Swings színvonalától számomra messze van. Hallgatom és fogom is hallgatni, de a Hope számomra többet adott, mint ez a lemez.