Shock!

Szellemiségét, stílusát tekintve mindig is rokonszenveztem a The Joystixszel, pláne, hogy Magyarországon pont ebben a formában senki sem játssza rajtuk kívül azt a fajta punk'n'rollos muzsikát, amit odakint leginkább a Backyard Babies, a The Hellacopters és társaik tűztek zászlóra az elmúlt tizenakárhány évben. Ennek ellenére valamit mindig hiányoltam a kiadványaikról: hol egy igazán kiugró slágerrel éreztem kevesebbnek az adott anyagot a kelleténél, hol a koncerteken megtapasztalt dinamikát nem sikerült beletolni a stúdióprodukcióba. A hat (!) teljes éven át tartó nagylemezínség után megérkezett Punchline-nal most változott a helyzet, minden tekintetben ez az eddigi legkerekebb munkájuk.

Változás egyébként nem nagyon van, Szőke Gábor, azaz Szöszö és társai ugyanazt a fésületlen, csuklóból elreszelt rockmuzsikát nyomják, amit eddig is, ellenben mind a dalok, mind a hangzás túlmutat az eddigi két albumon, illetve az EP-ken. Tipikusan arról az esetről beszélünk tehát, amikor a felszínen teljesen ugyanolyannak is tűnhet a muzsika, mint az előzmények, de mégis jobban üt, jobban hasít. Ha kedveled ezt a vonalat, tényleg nem nagyon tévedhetsz a tizenkét számos, nagyjából 35 perces – tehát ebben a stílusban teljesen egészséges hosszúságú – anyaggal, és ennyi a lényeg.

A Joystix hatásai mindig elég egyértelműek voltak, ez most sem változott, de ezzel igazából nincs semmi probléma, a külföldi mintaképek esetében is ugyanez az ábra, szóval az vesse rájuk az első követ, aki. Ha nem ismered őket, a két említett Dregen-közeli svéd bagázs mellett olyan nevekkel lőhetném körbe a lényeget, mint a The Stooges, a Hanoi Rocks vagy Michael Monroe mostani szólódolgai, a Space Age Playboys-korszakos Warrior Soul vagy a The Wildhearts, de a lazább pillanatokban a Rolling Stones is beugrik az embernek, sőt, a herflis Born Under A Bad Sign riffjében még a Motörhead is ott figyel. És ebben a meglehetősen szétjátszott stílusban tök meggyőző az egész lemez, akár azt is mondhatom, hogy nemzetközi színvonalú. Ráadásul nagy előny, hogy – bizonyos elődeivel ellentétben – nem annyira összefolyós, karakteresebbek a dalok: a pattogós, fogós refrénű Back In The Saddle, a visszafogottabb, tapsolós ritmusú In My Head vagy a dögös Fametrain már elsőre is kiugrik, nem is beszélve a záró Golden Days akusztikus lazulásáról. Üresjáratot igazából nem is érzek rajta, kellemes hallgatnivaló az egész úgy, ahogy van.

Emellett jól is szól az album, tiszta, de kellően koszos és erőteljes is, nincs hiányérzete az embernek. Még úgy sem, hogy Szöszö hangja és előadásmódjának erőteljessége azért nem a régi Kory Clarke vagy Nicke Borg ligája – tulajdonképpen ez az egyetlen ok, ami miatt nem adok magasabb, teljes pontszámot a lemezre. De ettől még ez egy tök rokonszenves, élvezetes anyag, szóval ha bírod ezt a vonalat, szerintem ne hagyd ki, nem hemzsegnek manapság tucatjával az efféle bandák odakint sem, Magyarországon meg aztán pláne nem.