Shock!

Kory Clarke egy igazi polihisztor. Verseket ír, fest és spoken word előadásokat tart, hivatását tekintve pedig maga a Warrior Soul, egyben egyike az utolsó igazi rocksztároknak. Pont ezért, annak ellenére is muszáj volt őt megnézni, hogy nem saját zenekarával érkezett, hanem egy alkalmi formáció frontembereként (pontosabban a budapesti The Joystix zenekart kiegészítve) állt ezúttal a mikrofon mögé.

Mikor a meghirdetett időpontban megérkeztem a kapunyitásra, félő volt, hogy óriási bukta lesz a rendezvény, ugyanis este nyolckor szó szerint egy lélek sem volt még a Dürer Kertben. Mindennek köszönhetően enyém lett a 001-es sorszámot viselő karszalag, ami viszont sokkal lényegesebb momentum volt, hogy a szervezőgárda úgy döntött, a bemelegítő csapat Spaceshit fellépését némileg eltolva várnak még a közönségre. Hála istennek be is jött a taktika, hiszen amikor kilenc körül a négyes belekezdett az előadásba, ha nem is tömegek, de már vagy huszonöt-harminc ember előtt tehette meg mindezt. Első ránézésre meglehetősen zöldfülűnek tűntek, de aztán ahogy belekezdtek tökéletesen ideillő néhol kicsit popos, punkos vagy épp space-es rock'n'rolljukba, rögtön világossá vált, hogy ez egy rutinos, és kifejezetten jó zenekar. Beindultak a higanylábak, főleg a színpad jobb oldalán, dobosuk meg valami elementáris erővel csépelte a pergőt. Dögösek, húzósak voltak, és a dalaik is működtek, még úgy is, hogy ez volt velük az első találkozásom. Ha pedig egy banda bőgőse már tizenhat évvel ezelőtt is a Rotten Soult játszotta, akkor nyilván nincs is csodálkoznivaló azon, hogy tudják, miről szól a Rock And Roll! Mindezt fényesen bizonyították, mikor az első sorban álldogáló régi énekesüket is színpadra invitálták egy jó hangulatú The Stooges feldolgozás erejéig, a TV Eyes pedig tökéletesen zárta fasza kis műsorukat.

Az este nagy kérdése mindenképpen az volt számomra, vajon Kory Clarke hangja milyen lesz ezen a koncerten. Merthogy az utolsó Warrior Soul lemezen, a Stiff Middle Fingeren néha bizony úgy tűnt, a cica elvitte azt az elementáris erőt, amely főhősünk torkában egykoron rejtezett. Ezúttal azonban nem lehetett ok a panaszra Clarke vokális teljesítményét illetően sem. Mert egyébként valóban ő a tökéletes frontember mintapéldánya, egy olyan színpadi egyéniség, aki vonzza a tekintetet, akire muszáj folyamatosan figyelni, és akinek szavait még a közönség azon tagjai is (belőlük most elég sokan voltak) isszák, akik bizony egy kukkot sem beszélnek angolul. Szóval Kory hozta a szokásosan ellenállhatatlan, vehemens r'n'r attitűdöt, mindezt azonban úgy, hogy bár minden szem rá szegeződött, mégsem sajátította ki a közönség szeretetét. Az őt kísérő Joystix tagjait többször is bemutatta, illetve kért nekik külön ovációt, ami mindenképpen roppant szimpatikus és emberi volt. Egy sztárallűröktől mentes rockikont láthattunk tehát, akinek – mint fentebb írtam – a hangja is rendben volt. Előzetesen arra számítottam, hogy a Joystixben az éneket is magára vállaló Szöszö majd bizonyára vastagon besegít a vokáloknál, de Kory torkából akkora erővel tört elő az a sajátos – a sikítást, süvítést és a reszelést egyszerre hozó – énekhang, hogy erre bizony nem is volt szükség. A programot pedig tökéletesen állították össze, így nagyjából egy perc után azon kaptuk magunkat, hogy mindenki vadul lengeti az öklét, miközben együtt üvöltjük, hogy „we are the government!" Innentől kezdve egy perc üresjárat sem volt, egymás után sorakoztak a klasszikus Warrior Soul tételek: Love Destruction, Rotten Soul, (Love Is) The Drug, Fuck The Pigs, No No No, és a többi.

Mint fentebb írtam, Kory Clarke maga a Warrior Soul, ráadásul a Joystix-srácok tényleg remekül tolták a kalsszikus nótákat, így egy hakni-jellegtől tökéletesen mentes, tökös rock'n'roll bulit kaptunk, ami feltételezhetően akkor sem lett volna jobb, ha az amerikai csapat épp aktuális felállása nyomta volna a betépett fazonú szőke főhős mellett. Bár a közönség tagjai között elég kevés volt a fiatal (csajok azért persze akadtak, Kory mégiscsak Kory), a publikum kimondottan lelkesen állt a bulihoz – még a nemsokára érkező Kory szólólemez címadója, a Payback alatt sem ült le a hangulat –, és látszott a helyenként már inkább negyvenesnek tekinthető arcokon, hogy hosszú évek óta vártak ezekre a percekre. Kizártnak tartom, hogy a bő egyórás koncert végeztével bárki ne tökéletes elégedettséggel távozott volna a Dürerből. Nagy buli volt! Köszönjük Kory, köszönjük Joystix!