Április közepén jelent meg Freakbeat címmel a budapesti The Trousers új, sorrendben harmadik nagylemeze, amely méltán tarthat számot a nyers, garázsos rock'n'roll vonal híveinek érdeklődésére. Az album egyik érdekessége, hogy a Real Deep Groove című dalban Nicke Andersson (korábban The Hellacopters és Entombed, ma Imperial State Electric) játssza az egyik szólót, de nem kizárólag emiatt érdemes meghallgatni a stílus rajongóinak, pláne, hogy a budapesti rock'n'rollerek ügyeit egy svéd menedzsment intézi a jövőben. Kőváry Zoltán énekes/gitárossal beszélgettünk.
Hogyan jellemeznéd az új albumot az eddigi produkcióitokhoz képest? Mi erősödött meg, mi tűnt el, és mi az, ami esetleg teljesen frissnek tekinthető a zenétekben?
Első lemezünk, a 2008-as Planetary Process még az útkeresés jegyében készült: a garázsrock, az ős-hard rock és az indie határmezsgyéin portyáztunk. A mai napig szeretünk olyan indie zenekarokat, mint a Primal Scream, az Oasis, a Doves vagy a The Charlatans. Szerintem a britpop vagy indie 1990 és 2005 közt nagyon jelentős volt, de sajnos a Franz Ferdinand-féle diszkórock kiölte a rock'n'rollt a brit gitárzenéből. Ez az árnyalat fokozatosan eltűnt a The Trousers zenéjéből, és a második, Soul Machine című anyagunk már sokkal egységesebb lett, jelölték is Fonogram díjra a legjobb hard rock lemez kategóriában. Ezt a vonalat folytattuk most a Freakbeaten is, azzal a különbséggel, hogy szerintem ez az anyag némileg változatosabb, sokkal jobban szól, és a dalok még ütősebbek, mint az előzőn. A dalcentrikusság mindig fontos volt számunkra, még a legkeményebb számok, mint a Sister Sludge vagy a Demon Gasoline is tele vannak melódiákkal. Olyan komplex nótát, mint az Electric Garden, korábban nem csináltunk, és az orgonaszólók is újdonságnak tekinthetők. A női vokál, ami Csányi Ritának köszönhető, minden dalban jelen van, ezzel a Soul Machine-en kezdtünk kísérletezni például a Rolling Stones és a The Black Crowes nyomán.
Két új tag is debütál az anyagon. Mi indokolta a tagcseréket, és mit tettek hozzá ők a lemezhez?
Évekig kvartettként működtünk, mert nem találtunk olyan gitárost, aki minden szempontból illene a bandába. Szerencsére egy A38-as bulin találkoztunk Locke Petivel, elkezdtünk együtt próbálni, és rövid idő alatt jó barátok lettünk. A Freakbeatre írt is pár nagyon jó gitártémát, különösen az Electric Garden nóta bontogatós kíséretét emelném ki. Iliás Ádámot évek óta ismertük, és amikor előző basszerosunk, Takó úgy döntött, hogy csak a Spasesh!t nevű saját bandájára akar koncentrálni, neki szóltunk először. Ádám is nagyon bevált, játékosként és barátként is, az új lemez 80 százalékát ő játszotta fel. Rendkívül precíz és megbízható basszeros, a humorérzéke pedig kiváló, rengeteget röhögünk próbákon meg utazáskor. Közben a billentyűsünk, Ambi szegre akasztotta a Fender Rhodest, így Derecskei Zsolt lett az állandó kisegítőnk, aki virtuóz játékos és páratlanul jó énekes. Tudom, sokszor mondanak ilyet interjúkban, de tényleg az eddigi legjobb felállásunk ez minden szempontból!
Mennyi idő alatt álltak össze a dalok, és általában milyen módszerrel készül el egy új The Trousers szám? Mennyire tekinthető „vezérelvűnek" a zenekar a dalok kérdésében, illetve egyéb tekintetben?
Eddig én szereztem a dalokat. Nem azért, mert a többiek ki lennének zárva ebből, csak mire odáig jutunk, hogy lemezt csinálunk, addigra megvan tíz-tizenegy szám, amiket otthon írok az akusztikus gitáromon, hónapokig csiszolgatva azokat. Nem hiszek a próbatermes dalírásban a közös jammelés nyomán, szerintem ez nagyon személyes dolog. Zenei alapokat össze lehet hozni próbáláskor, de dalt szerintem kevésbé. Ezért az is ritkábban történik meg, hogy elkezdjük próbákon kidolgozni az alapötleteket. Inkább az történik, hogy lemegyek az Artist Factorybe, ahol próbálunk, mert Csészi, a dobosunk ott hangmérnök, feldemózzuk a számokat, Csészi feldobolja, amit gondol, aztán én felgitározom és felénekelem, és odaadjuk a wav-ot Petinek, Ádámnak, Zsoltnak és Ritának, hogy dolgozzanak a részükön. Ezt követően rögzítjük a részeiket, és jönnek az utómunkálatok. Igaz, ez sokkal lassabb, mint mondjuk két koncentrált hét alatt felvenni a lemezt, de nekünk bejött ez a munkamódszer.
Melyik dalokra vagy a legbüszkébb a lemezről, és melyiket mutatnád meg elsőként annak, aki még soha életében nem hallott a zenekarról?
Amit elsőre megmutatnék, az az I Get Around, mivel ez egy The Trousers esszencia: gyors, riffelős, egyszerre könnyed, slágeres a dal, nagyon súlyos zeneileg, és a hangzása is brutál. Ezért is készült erre az első klip az új lemezhez. Ezen kívül büszke vagyok az Under The Wheel és a Real Deep Groove dallamaira, a Sister Sludge és az Electric Garden súlyos zenei témáira.
Hogyan kerültetek kapcsolatba a svéd Sister Sludge Management alapítójával, és miben tudja segíteni a jövőben a munkátokat ez a cég?
Lars Erik Tindre barátom követségi titkárként dolgozott évekig Budapesten, és amikor 2009-ben a svéd Backyard Babies a Szigeten játszott, szervezett nekik egy fogadást a követségen. Én is részt vettem a bulin, és sokat dumáltam Lassével. Később többször vacsoráztunk és söröztünk együtt társaságban, és összehaverkodtunk. Megmutattam neki az új lemez első elkészült dalát, a Sister Sludge-ot, és annyira bejött neki, hogy úgy döntött: ha hazaköltözik, csinál egy menedzsmentet ilyen néven, és többek között nekünk próbál segíteni. Azóta is kapcsolatban vagyunk, és zajlanak a munkálatok, reméljük, hamarosan kézzelfogható eredmények is lesznek.
Nicke Andersson személyében a skandináv rock'n'roll underground egyik legendája is vendégszerepel az albumon. Miként jött össze ez a cameo, és várható-e bármiféle folytatás akár élőben, akár stúdióban? Mennyire ment vele gördülékenyen az egyeztetés és a munka?
Ez is nagyrészt Lasse érdeme. Még Poniklo Imi barátom (Amber Smith, The Poster Boy) vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha Lasse közvetítene köztünk meg Nicke közt, mivel mindig is sokat áradoztam neki Nicke Andersson dalszerzői kvalitásairól. Andersson szerteágazó munkásságából a Hellacopters 2000 és 2005 közt elkészült három nagylemeze – főképp a By The Grace Of God – és egy EP-je igazi etalon számunkra. Ezekben találtuk meg azt a tükörképet, amiben sok tekinetetben magunkra ismertünk, annak ellenére, hogy a dalaink abszolút nem hasonlítanak az övéire, és azokat a forrásokat, amiből ő is merít, mi is ismerjük és használjuk évtizedek óta. A Hellacopters tehát egyfajta katalizátor-szerepet töltött be a zenei gondolkodásunkban. Lasse is nagy Hellacopters rajongó, és amikor 2012 januárjában hazaköltözött Stockholmba, felkereste Nicke managerét, illetve elment mostani bandája, az Imperial State Electric lemezdedikációjára, és beszélt vele. Ő igent mondott, és mikor már benne voltunk nagyon a lemezkészítésben, akkor kezdtünk neki anyagokat küldözgetni. Egy darabig kétséges volt, összejön e, aztán egyik este hazamentem, és egy levél várt tőle az email fiókomban, hogy most lenne egy hete turné előtt megcsinálni a megbeszélt szólót. El lehet képzelni, mit érzetem! A Real Deep Groove szólója káprázatos lett, lehet hallani, hogy dolgozott vele, harmóniákat írt az akkordmenetre, nem csak úgy odadobott valamit. Azt írta, nagyon tetszik neki a banda, és jó lenne együtt játszani. Most ezen dolgozunk.
Az általatok képviselt garázsos rock'n'roll vonal nagyon fut Észak- és Nyugat-Európában, Magyarországon viszont inkább csak egy fanatikus mag zenéje. Mit gondolsz, miért van ez így nálunk? Mi az oka annak, hogy viszonylag kevés a pörgős, dalközpontú rock'n'roll banda?
Amikor iskolás voltam, úgy tűnt, két lehetőség van az ember számára: vagy „diszkós", vagy metalos lesz. Sok tekintetben ez az alapfelállás nem változott, ezen kívül létezik még a szövegcentrikus magyar alternatív rock, de sok más műfaj eléggé periférikus, nem jut el azokhoz, akik nem kutatnak fanatikusan a neten zenék után. Ez egy rendkívül összetett jelenség, sok összetevővel: befolyásolják a hazai könnyűzenei kultúra hagyományai, az értékrendszer, a közönség igényei, a szervezők és a médiát mozgató sajátosságok is. Van egy nehezen áttörhető ördögi kör: csak akkor játszanak le sokszor, vagy hívnak meg jó helyekre, ha már ismert vagy, de nyilván csak akkor leszel ismert, ha sokat játszanak, vagy jó helyeken játszol. Egyébként mindig azt tapasztalom, hogy ha bemegyünk egy rádióba, ahol nem még nem ismertek minket a műsorszerkesztők, vagy fellépünk valahol, utána mindig megjegyzik, hogy nagyon szeretik az ilyen zenét. Szóval sokan kedvelik szerintem az ilyen muzsikát, csak nem biztos, hogy tudják, hogy ez egy adott műfaj, illetve nem képeznek egységes, mozdítható „tömeget", mint a metalosok, stonerek, vagy akár a partyzók.
Milyen lehetőségeket látsz a koncertezésre és az előrelépésre itthon?
Bevallom, nem sokat, sőt, pályatársaim egybehangzó véleménye szerint a helyzet folyamatosan romlik. Ez megint több okra vezethető vissza: csökkent a könnyűzene támogatása, kevés a pénz, a helyek a profitra hajtanak, a hatalmas zenei túltermelés miatt az embereket már nem annyira izgatja a koncertélmény, az utóbbi években az elektronikus zenéé volt a főszerep, és az internetezés nagyarányú elterjedése miatt a közösségi élet jelentős része a virtuális térben zajlik. Az is nehezíti a helyzetet, hogy mondjuk 2007-2008 körül már-már elfogadottnak kezdett tűnni az angol nyelv használata a könnyűzene minden területén, de ez a tendencia két-három éve megfordult, sőt, törvényi szabályozás alá is került, ami nyilván nem művészi szempontok alapján történt. Nem tudom megmondani, ez az állapot fog-e változni, reméljük, igen.
Elég sokat mozogtok külföldön. Szerinted miben tud a The Trousers mást vagy speciálisat adni kint az adott ország hasonszőrű zenekaraihoz képest?
A kreativitáskutatók szerint egy adott területen minimum tíz év intenzív munka szükséges a jó teljesítményhez. Én 2003 végén kezdtem dalírással foglalkozni, hatalmas zenei tőkéből volt lehetőségem építkezni, hiszen hatéves korom óta elmélyülten foglalkozom zenével, szóval szerintem beérett a dolog. Amit ma össze tudunk rakni a bandával és elő tudunk adni, az véleményem szerint művészi szempontból már semmivel sem marad el a más országokban tevékenykedő kortársak munkássága mögött. Kizárólag a kulturális adottságok, az infrastruktúra, a földrajzi elhelyezkedés, az anyagi lehetőségek és egyéb objektív adottságok különböztetnek meg minket mondjuk a németalföldi vagy skandináv bandáktól, nem a dalaink minősége. Erről meg vagyok győződve; ám a sikeresség nem csak a produkció minőségétől függ. A többi körülményért nem tartom felelősnek magunkat, mi megtesszük. ami tőlünk telik. Hogy egy magyar vagy akármilyen nemzetiségű rock'n'roll zenekar milyen specifitást tud hozzátenni az adott műfajhoz? Erre nem tudok konkrét választ adni, azt azonban biztosan tudom, hogy nem a nemzeti kultúra vonásainak kihangsúlyozásával tudja megtenni azt, hanem azzal, hogy egy műfaj szabályaihoz alkalmazkodva jobbat ír és jobban ad elő, mint mások. Ha egy futó- vagy egy sakkversenyt mondjuk egy román sportoló nyer, az nem azért történik meg, mert ő románul fut vagy sakkozik. Szerintem a zenében is lehet szó hasonlóról.
Kikkel érzel rokonságot itthonról és külföldről? Kik a mintaképek?
Sok hasonló gondolkodású baráti zenekar van, például az Ozone Mama, a Kollaps, az Amber Smith, a Neo – ahol a bátyám is játszik –, de említhetném a Turbót vagy a tehetséges ifjú Ivan And The Parazolt is, róluk nagyon sok jót hallani mostanában. Pozitív példaképp említhetném az elmúlt időkből Nicke Andersson mellett Dave Grohlt, Jack White-ot, Lisa Keakulát a BellRaysből vagy Dan Auerbachot a Black Keysből.
Milyen zenéket hallgatsz a leggyakrabban?
Nem vagyok mindenevő, inkább bizonyos irányzatok mély megismerésére törekszem, Szeretem a '60-as évek pszichedelikus popját: The Beatles, The Byrds, a Stax és Motown kiadók soul-muzsikáját, a garázsrockot: MC5, Stooges. A '70-es évek nagy rock and roll és hard rock bandái: Stones, Zeppelin, Sabbath, AC/DC, Motörhead, Lynyrd Skynyrd, Aerosmith voltak a legnagyobb hatással rám. A '80-as éveket nem nagyon bírom, leginkább a metal különféle irányzatai, a Judas Priest, a Mötley Crüe fogtak meg, de nagyon örültem, hogy gyerekként real time-ban élhettem meg a Guns N' Roses és a The Cult felemelkedését. A '90-es években a retro (The Black Crowes, Lenny Kravitz) és a britpop (Oasis, Supergrass, Primal Scream) fogott meg. Néhány stoneres kiindulású banda is hatást gyakorolt rám, például a Queens Of The Stone Age, vagy még inkább a Monster Magnet. A 2000-es évek rockhullámát mintha csak nekem találták volna ki, legyen szó akár a skandináv (Hellacopters, Gluecifer, Turbonegro), akár az ausztrál (Jet, Wolfmother), akár az amerikai (Black Rebel Motorcycle Club, The White Stripes, The Black Keys) változatokról. Kíváncsi vagyok, lesz-e még olyan hullám, ami megragad. Remélem!
A tudományos munkáddal mennyire egyeztethető össze a rockzenészkedés? Láttad-e valaha is hasznát vagy hátrányát egyik oldaladnak, hivatásodnak a másikkal összefüggésben?
Néha nagyot néznek azok, akik zenészként ismernek, hogy pszichológus vagyok, de fordítva is előfordul. Hátrányát semmiképpen nem érzem ennek a sajátos viszonynak, szerintem a művészi és a pszichológusi mentalitás nagyon sokban hasonlít egymásra. Előnyét annyiban látom, hogy sok mindenre tudatosabban reflektálok, úgy érzem, a zenei és a tudományos rendszerek a fejemben egymásra megtermékenyítően hat. Nagyon élvezem a szellemi szabadságot, amit a munka jellege és a zenélés biztosít. Nagy előny, hogy nem a zenélésből élek, így nem kell olyan kompromisszumokat kötni, ami megkeserítené az egészet a szememben. Szakmai életemben nagyon nagyra tartom témavezető professzorom, Erős Ferenc munkásságát, idén vettem át tőle az Imágó Budapest (ex-Thalassa) folyóirat főszerkesztői címét, ami megtisztelő és nehéz feladat. Tavaly, amikor az Imágók kreativitás tematikus számát szerkesztettem, munkakapcsolatba kerültem egyik legnagyobb példaképemmel, Robert Stolorow-val, aki az amerikai pszichoanalízis egyik legkiemelkedőbb alakja. Ráadásul ő vett fel engem a LinkedInen, miután az egyik külföldön megjelent cikkemben idéztem őt, és volt szerencséje elolvasni az írást. Az anderssonos kollaboráció mellett ez az a másik dolog, amire hihetetlenül büszke vagyok.
Mi az abszolút rock'n'roll dal?
A The Rolling Stonestól a Jumping Jack Flash. Ez a rock'n'roll alapvetése.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Ha viszonylag objektíve kéne nézni, akkor a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Heart Club Bandjét, a Pink Floyd Dark Side Of The Moonját, a Led Zep II-t vagy IV-t kéne mondanom, de ami a legnagyobb hatással volt rám: The Rolling Stones – Get Yer Ya-Yas Out, AC/DC – Let There Be Rock, The Hellacopters – By The Grace Of God.
Mi az élet értelme?
Huh, ezzel a kérdéssel már küzd egy pár ezer éve az emberiség... Albert Camus azt mondja, hogy az életnek nincs adott értelme, az ember viszont folyamatosan keresi azt, és ez a feloldhatatlan ellentét az „abszurd". Erre két választ lehet adni szerinte: vagy kilépünk, vagy vállaljuk az abszurdot. Szerintem azzal, hogy megszülettünk, valamiféle felelősségünk van abban, hogy adottságaink, lehetőségeink mentén a legtöbbet kihozzuk az életünkből, és a saját partikuláris céljaink megvalósítása mellett valami maradandód, mások számára is jelentéssel bírót hozzunk létre.
