Stabil szólógitáros nélkül kezdte meg januárban az új album munkálatait a dán Volbeat, ám úgy alakult, hogy miután magukra zárták a stúdió ajtaját, meglelték a megoldást a jó ideje húzódó személyi kérdésekre. A csapat tevékenységét producerként felügyelő Rob Caggiano csatasorba állításával teljes lett a kép, az Anthraxből mindössze hetekkel korábban távozott gitáros teljes állásban is csatlakozott az utóbbi évek egyik legdinamikusabban fejlődő hard rock/metal zenekarához. A közös munka gyümölcse Outlaw Gentlemen & Shady Ladies címmel került nemrég a boltokba, a banda máris intenzíven turnézik a tengerentúlon, a fesztiválszezont azonban természetesen Európában töltik, és jó hír, hogy június 18-án Magyarországon is újból fellépnek. Mindez elegendő indokot szolgáltatott számunkra ahhoz, hogy elbeszélgessünk egy kicsit a Volbeat legújabb tagjával.
Rob, mielőtt rátérnénk a Volbeat ügyeire, muszáj megkérdeznem, hogyan érintett Jeff Hanneman halálhíre.
Nagyon megrázott a dolog, óriási veszteség ez az egész metal közösség számára. Nem is igazán tudok mit mondani, annyira váratlanul ért ez az egész... Jeff mindenkire hatással volt a színtéren a dalaival, így természetesen rám is. Nem álltam vele igazán közeli viszonyban, elsősorban Tom Arayával lógtam többet a Slayerből, Jeff pedig inkább visszahúzódó arc volt, de mindig nagyon kedvesen és készségesen viselkedett. A Big Four koncertek örök élményt jelentenek, hatalmas megtiszteltetés volt ott lenni ezeken a bulikon.
És a Volbeatre is nagy hatással volt...
Abszolút így van. Az új lemez egyes dalaiban is tisztán érezni ezt.
Amit szabadúszó producerként kezdtél el készíteni, de már teljes állású szólógitárosként fejeztél be. Mi változott január első hete, az Anthraxből történt kilépésed, illetve február eleje között?
Az eredeti terv valóban az volt, hogy egy kicsit a produceri munkára, a stúdiós dolgaimra koncentrálok, a félreértésekkel ellentétben azonban nem az aktív zenéléssel akartam felhagyni. Inkább csak amolyan átmeneti szakaszt akartam kezdeni: arra gondoltam, a producerkedés közben kitalálom, mihez kezdek legközelebb. Az Anthrax világához képest mindenképp változásra volt szükségem, mert határozottan éreztem, hogy az elmúlt tíz évben lefutottam a saját köreimet a zenekarral. Már nem volt benne a szívem a dologban zeneileg, és nem éreztem volna korrektnek, ha ott maradok, méghozzá sem velük, sem magammal, sem a rajongókkal szemben. Kiléptem, és ebben a helyzetben érkezett a megkeresés a Volbeattől, hogy nem akarnám-e producerként felügyelni az új album munkálatait. Mivel nagyon bírtam a srácokat és a zenéjüket is, pont ideális feladatnak tűnt ez az egész, aztán ahogy beindult a munka, már minden természetesen jött. Hamar kiderült, hogy nagyon egy húron pendülünk: gyorsan, kreatívan, roppant jó hangulatban dolgoztunk közösen, a többit pedig már tudod. Érzem, hogy helyes döntést hoztam, minden a lehető legkedvezőbben alakult. Az eddig adott koncertjeink is ezt igazolják.
Mivel a Volbeat ugyanolyan sokat turnézik, mint az Anthrax, producerkedni most sem lesz sokkal több időd...
(nevet) Idén konkrétan sűrűbb a turnémenetrendünk, mint az Anthraxé, így egyelőre fogalmam sincs, mi lesz a következő produceri munkám, azt meg főleg nem tudom, hogy mikor lesz időm bármi ilyesmire. De mondom, ez nem baj. Nem a turnézással vagy a gitározással akartam felhagyni, hanem az Anthraxszel kapcsolatban volt szükségem változásra.
Ez a változás mindenesetre elég nagy, hiszen a két zenekar teljesen más. Gitárosként mennyire kíván meg eltérő hozzáállást tőled a Michael Poulsennel való közös munka Scott Ianhez képest?
Két totálisan más stílusú gitárosról van szó, és ahogy mondod, a zene is eltér, bár közös pontok azért természetesen akadnak. Scott a thrash egyik alapítója, és az Anthraxben ehhez kellett igazodnom a sok lefelé pengetett témával: neki ilyesmiben nem akad sok párja a világon, és ez egy olyan markáns stílus, ami ebben a formában senki másra nem hasonlít. Viszont adott egy formula, amihez képest szólógitárosként nem nagyon volt lehetőségem eltérni: egy koncerten is az a lényeg, hogy adod azokat a sziklaszilárd ritmusokat, amiktől csak a szólóknál van lehetőség eltérni. Ezzel természetesen a világon semmi gond nincs, de itt azért jobban ki tudom élni a kreativitásomat. Michaelnek is megvan a maga világa, amihez én is igyekeztem hozzátenni a saját dolgaimat, és mivel a Volbeat zenéje szellősebb, nagyobb terem is nyílt benne kibontakoztatni az egyéni ötleteimet, megoldásaimat, akár a szólókról, akár a kisebb finomságokról, díszítésekről, középrészekről beszélünk. Fizikailag és elméletileg is több helyem van az ötleteim elhelyezésére, egyszerűen többet tudok gitározni.
Az amerikai és az európai mentalitás különbségéről sokat szoktak beszélni. Nálatok nem okoz gondot mindez?
Abszolút nem, hiszen az Anthraxszel közös éveim arról szóltak, hogy gyakorlatilag végig a világot jártam, és rengeteg különféle emberrel, kultúrával ismerkedtem meg. Az ilyesmi igencsak kiszélesíti a látókörödet, szóval számomra ez az egész manapság már szerencsére nem téma. Nagyon könnyen megtaláltuk a hangot már a közös munka legelejétől kezdve. Jó, néha nem értem, mit beszélnek, mert nem tudok dánul, de hát ez van! (nevet)
A New York és Koppenhága közötti nem kis távolság áthidalása sem probléma?
Ha egy aktív zenekarban játszol, alapvetően a turnébuszon laksz, így kis túlzással szinte mindegy, hol élsz, mivel az év nagy részét úton töltöd. Az Anthrax tagjai sem laknak ma már azonos helyeken, ott is óriási földrajzi távolságok választottak el minket a hétköznapokban: Scott Los Angelesbe ment haza a turnék után, Charlie Benante Chicagóba, Joey Belladonna pedig ugyan New York államban él, de nem a városban. Frank Bello és én laktunk egyedül New Yorkban a csapatból. Szóval nincs ennek különösebb jelentősége. Koppenhága amúgy nagyon jó hely, úgyhogy nem fog nehezemre esni több időt tölteni arrafelé a jövőben! (nevet)
A Volbeat eddig is roppant dallamos volt, ez az új album azonban valamivel még az eddigieknél is melodikusabb. Direkt lett ilyen, vagy egyszerűen csak így alakult?
Valamennyire mást akartak, akartunk csinálni, mint azelőtt, de azért a Volbeat megszokott keretein belül. Én egyébként nem érzek drámai eltérést az eddigi lemezekhez képest: itt is ugyanúgy megvannak a dallamos témák és a súlyosabb darabok, mint a korábbiakon. A westernes, pisztolyhősökről és a hozzájuk csapódott nőkről szóló szövegvilág azonban ad egyfajta eltérő karaktert a zenének, amit bizonyos tekintetben akár még musicalesnek is nevezhetünk. Szerintem ez egy nagyon változatos és erős album, ami pont ettől a zenei-szövegi egységességtől működik annyira.
Melyek a kedvenc dalaid róla?
Most talán a Doc Holliday a favorit, de a Room 24-t is nagyon szeretem. Párszor azelőtt is találkoztam King Diamonddal, és óriási megtiszteltetés, hogy most egy dalban szerepelhetek vele. Mindannyian hatalmas rajongói vagyunk.
Már most is elég durván sikeresnek tűnik az album: Németországban egy hét alatt százezer lemezt adtatok el, és az Egyesült Államokban is bekerültetek a Top 10-be.
Az ebben az egészben a legőrjítőbb, hogy úgy tűnik, a határt jelenleg csak a csillagos ég jelenti a banda számára. Az Államokban például egyre csak nagyobb és nagyobb és nagyobb a Volbeat, érezni körülöttünk egy határozott izgalmat, pezsgést. Ez az érzés fenomenális, és semmihez sem hasonlítható. Persze nem agyalunk túl sokat ilyesmiken, inkább csak tesszük a dolgunkat, és élvezzük a helyzetet. Az én esetemben még az is különös súllyal esik latba, hogy a Volbeat bulikra sokkal több jó csaj jár! (nevet)
Az Anthraxékkel tartod azért a kapcsolatot?
Persze, ma is barátok vagyunk, rendszeresen beszélünk. Jonathan Donaist konkrétan én javasoltam nekik beugrónak, miután eldőlt, hogy távozom a zenekarból. A kilépésem óta kétszer is láttam már őket élőben, Chicagóban és New Yorkban. Állatira tetszettek is Jonnal, aki nagyszerű gitáros, remekül passzol a csapatba, és ráadásul egyre jobban bele is jön a szerepébe. Ahogy néztem őket ezeken a bulikon, úgy éreztem, minden a helyére került: náluk is rendben mennek a dolgok, én pedig fantasztikusan érzem magam a Volbeatben.
El tudnál képzelni velük egy közös turnét?
(nevet) Persze, simán! Érdekes lenne, de nagyon jó!
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Led Zeppelintől a Physical Graffiti, a The Misfitstől a Walk Among Us, és mondjuk az egyes Van Halen.
Mi az élet értelme?
Légy boldog, foglalkozz azzal, amit szeretsz, és használd ki minden napodat, hiszen sosem tudhatod előre, melyik lesz az utolsó.
A Volbeat június 18-án a PeCsa Music Hallban játszik a Concerto szervezésében.
