Shock!

Húsz évvel ezelőtt szinte hetek leforgása alatt vált underground szenzációvá egy lemez, amely korábban szinte soha nem hallott gördülékenységgel egyesítette a brutális death metalt a tradicionális heavy metallal. Természetesen nem az Arch Enemy harmadik albumán hallhattunk először ilyesmit, sőt, a banda főnöke, Mike Amott már a Carcass utolsó korszakában is valami egészen hasonlóban utazott. Az viszont bizonyos, hogy a két, akár előtanulmánynak is beillő Arch Enemy-lemez után kihozott Burning Bridges rengeteg, korábban szkeptikus zenerajongónak mutatta meg: a két irány vegyítése nem időleges trend vagy pláne zsákutca, hanem maga a jövő.

Nincs mit kertelni rajta: Michael Amottot a teljes metalszíntér futóbolondnak bélyegezte, amikor az 1993-as Heartwork remekmű munkálatai után kilépett a Carcass soraiból, korabeli nyilatkozataiban pedig a death metal kifulladásáról, más irányba fordult érdeklődéséről értekezett. A hagyományos death metal ekkorra valóban kifutni látszott, ám a Heartwork pont azt mutatta meg, hogy simán lehet friss megközelítéssel játszani a műfajt. Miután 1994-ben, eleinte csak Japánban megjelent új bandája, a doomos irányt vett Spiritual Beggars első kiadványa, a lemezt megismerő kevesek újfent levonták a tanulságot: akármilyen magas is a minőség, Amott üzleti szempontból öngyilkosságot követett el, amikor egy jól futó, bejáratott nevű zenekarból átigazolt egy underground hippimuzsikában utazó másikba.

Maga a helyzet persze nem volt ennyire fekete-fehér, ugyanis Mike-nak már nem sokkal a Carcass soraiból történt kilépése után is elkezdett hiányozni a karcosabb vonal. Ezért aztán már a Beggars kezdeti lépéseivel egyszerre megalakított egy másik bandát is Arch Enemy néven, benne testvérével, a szintén gitáros Christopherrel. A felállás később Johan Liiva hörgőssel bővült, a majdani első album feldobolását pedig az Eucharist dobosa, Daniel Erlandsson vállalta el. Az Arch Enemy néven futó banda eredetileg pusztán stúdióprojektnek indult, és Mike bevallottan a Carcass utolsó korszakának vonalát szerette volna benne továbbvinni: „Az Arch Enemy hangszerelési megoldásai voltaképpen nem állnak messze a hagyományos rockzenéktől. Folyamatosan kísérletezünk a harmóniákkal, a különböző hangulatokkal, azzal, hogy mindig valami mással támadjunk. Megpróbálom bejárni a teljes spektrumot, amelynek a felderítését még a Carcassben kezdtem annak idején. Akkoriban Bill Steer volt a mentorom, tőle tanultam meg egy csomó új dolgot arról, hogyan kell beépíteni a death metalba érdekesebb elemeket, fogós, dallamos témákat. És pont ez a legérdekesebb számomra ebben a muzsikában: a kontraszt. Éppen ezért nem is merült fel soha, hogy bevegyünk az Arch Enemybe egy hagyományos power metal énekest – mert úgy már egyszerűen nem lenne ennyire érdekes ez az egész. Az elejétől fogva azt találtam a legizgalmasabbnak ebben, hogy minél dallamosabbá tegyem a zenét, de anélkül, hogy akár csak a refrénekben is elmennénk a power metalos énekstílus felé."

A debütáló nagylemez Black Earth címmel jelent meg 1996 végén, és utólag érdekes, de Európában kezdetben nem vert nagy hullámokat. Mindebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Mike ekkoriban egyértelműen az Another Way To Shine nagylemezzel rajtot vett Spiritual Beggarsre hivatkozott legfőbb zenekaraként, az Arch Enemyt pedig marketinges szempontból is annak tekintette mindenki, ami volt: projektnek. Csak éppen a dolgok néha önálló életre kelnek, és nem történt ez másképp a szóban forgó lemezzel sem. Az alig több mint félórás Black Earth tökéletes album volt az ekkortájt berobbanó dallamos death metal vonalon, így híre lassan, de biztosan terjedni kezdett az undergroundban, mondván, itt a Heartwork igazi folytatása az ekkorra amúgy is szétesett Carcass vegyesen fogadott Swansongja helyett. Japánban pedig egyenesen hatalmas sikert aratott az anyag, és méltán, mert a Bury Me An Angellel, a Dark Insanityvel, a Cosmic Retributionnel, a Fields Of Desolationnel és társaikkal ma sem lehet vitázni. Amotték kicsit más oldalról fogták meg a stílust, mint a korszakban felfutó többi svéd banda, de a végeredmény lehengerlőnek bizonyult: úgy sikerült valami karcosan durvát letenniük az asztalra, hogy közben telepakolták a muzsikát elsőrangú dallamokkal, gitárszólók terén pedig gyakorlatilag nem akadt párjuk az ekkori svéd melo-death-színtéren.

A hatalmas japán sikerek és az ígéretes európai visszhang után az Arch Enemy a Century Mediához igazolt, és már itt jelent meg 1998 tavaszán a második lemez Stigmata címmel. Az anyagon új ritmusszekció debütált: a dobos Peter Wildoer lett, aki az előző évben került be Christopher saját bandájába, az Armageddonba, a basszustémákat pedig Martin Bengtsson nyomta fel. Noha én a magam részéről ezt a lemezt is nagyon kedvelem – a Beast Of Man, Dark Of The Sun vagy a Let The Killing Begin például perfekt nóták –, és még ismertebbé tette a nevüket, a némiképp módosított irányvonalnak köszönhetően később a csapat visszafogottan nyilatkozott róla. Mike: „A Black Earth kibaszottul arcbamászó lemez lett, a Stigmatát viszont elcsesztük, és már a maga idejében is nagy csalódást jelentett számunkra, hogy úgy sikerült. Akkoriban egyszerűen nem volt megfelelő a zenekari összhang, és olyan területekre kalandoztunk, amelyekről elég gyorsan rájöttünk, hogy nem illenek hozzánk, és nem is élvezzük őket. A progresszívebb megközelítésről beszélek, engem ugyanis kurvára untat az ilyesmi..."

Az eredmények persze így sem bizonyultak rossznak: Japánban a csapat rohamléptekkel haladt a csúcs felé, és az európai metal-fellendülés kellős közepén hülyék lettek volna lassítani. Főleg, hogy ekkorra nyilvánvalóvá vált: lehet akármilyen jó a Spiritual Beggars, kultikus rétegzenekari státusznál sokkal több nem rejlik benne. Az Arch Enemy ráadásul ekkoriban kezdte meg az aktívabb koncertezést is, ami szintén azt igazolta, hogy jó nyomon járnak. Így aztán Mike vett egy nagy lélegzetet, és úgy döntött: jobban ráfókuszál a projektként kezelt formációra. Az első lépést Daniel Erlandsson fix tagként való leigazolása jelentette, ami egyből nyomot hagyott a frissen írt dalokon is. Mike: „Daniel visszatérésével azt szerettem volna, ha kicsit visszahozzuk az első album brutalitását, miután a kettes lemezen túlzásba vittük a progresszív, technikás dolgokat. A végeredmény így valahol a két megközelítés kombinációja lett. Visszataláltunk a megfelelő ösvényre: ismét nyers, durva metalt játszottunk, ahogy kell, de természetesen rengeteg dallammal."

A ritmusszekció nem sokkal később a számos zenekart megjárt, ekkoriban elsősorban a Mercyful Fate basszereként ismert Sharlee D'Angelo csatlakozásával vált teljessé. Amott: „Igazából nem vártam semmit Sharlee-tól, csak felhívtam, hogy megkérdezzem, nem ér-e rá. De egyből panaszkodni kezdett, mennyi dolga van, és hogy lesz olyan zenekara is emiatt, amit le kell majd adnia. Mondtam, oké, akkor el sem árulom, miért hívtalak: nem akarnál-e játszani az új lemezünkön? Mire ő: dehogynem, persze! Eleinte csak a stúdiófelvételekről volt szó, de gyorsan kiderült, mennyire jó ritmusszekciót alkotnak Daniellel. A death metalban különösen fontos az ilyesmi: hirtelen lett a zenénknek egy olyan groove-os jellege, ami korábban hiányzott a fellépésekről. Emellett pedig Sharlee tradicionális hard rock basszusgitáros, vagyis nem szolgaian követi az alaphangokat, hanem nagyon sokat dolgozik a basszusfutamokon. Így aztán maradt." Az új felállás az előző két lemezen is jól bevált Fredman stúdióban, Fredrik Nordström irányításával rögzítette a harmadik albumot, amely végül a Burning Bridges címet kapta, és 1999. május 21-én került a boltokba.

Kicsivel az ezredforduló előtt jártunk, még jó egy évvel a Napster-robbanás és a letöltögetős-fájlcserélős időszak kezdete előtt, így beletelt pár hónapba, mire eljutott hozzám a lemez Polgár kollégától, egy nagyobb pakk részeként, mellette olyan, akkortájt aktuális cuccokkal, mint például az In Flames Colonyja, a Children Of Bodom Hatebreederje vagy a Dark Tranquillity Projectorja. Tisztán emlékszem, hogy már a nyitó The Immortal falbontó riffelésére is egyből felkaptam a fejem, mert a csapat tényleg más megközelítéssel dolgozott, mint mondjuk az említett In Flames. Lénárd Laci maxpontos kritikáját persze olvastam kicsivel korábban a Hammerben, de az előző két lemezt ekkor még nem ismertem – mint említettem, Európában ezek nem keltettek túl nagy visszhangot –, így nem annyira tudtam, mire számítsak, és valósággal fejbecsapott a nóta egyszerre brutális, mégis melodikus húzása. A The Immortal mai fejjel is az Arch Enemy egyik legtökéletesebben megformált darabja: kíméletlen, enyhén slayeresen riffelő death/thrash-durvulat, ahol a gitárok szinte énekelnek a refrénben, Liiva hol hadvezér-szerű, hol hisztérikusabbra vett bömbölésének is köszönhetően viszont végig maximumon pörög az agresszió. Aztán érkezik a jellegzetes, többkörös váltott szóló, ahol Mike egyik legnagyobb ikonja, Michael Schenker stílusát hozza – itt maga az álcázott riff is a germán mesterre üt –, Christopher technikásabb, tekerősebb, karcosabb játéka pedig perfekt ellenpontot jelent. Megalázóan zseniális darab, megkockáztatom, ennyire perfekt módon senki sem tudta ekkoriban elegyíteni a legdurvább muzsikákat a legdallamosabbakkal.

A Dead Inside témáiban szintén nem nehéz felfedezni Schenker munkásságának nyomait, csak éppen Daniel tika-tikás tempóinak, illetve Liiva üvöltésének köszönhetően teljesen más a feeling. Ha tankönyvi példát kellene mutatnom arra, mit értünk dallamos death metal alatt, akár ez a mérgezően fogós szám is lehetne megfelelő illusztráció hozzá... A szólóbetét és az utána érkező bontásos finálé szintén briliáns. A Pilgrim kezdése a korai Iron Maidenre hajaz, csak persze némileg durvább formában, majd masszív, groove-os svédmetal-riffeléssel folytatódik, meg persze Liiva kissé Mille Petrozzát idéző, károgósabbra vett témáival. Mindez azonban nem készíthet fel a refrénre, amely még a karcos ének ellenére is arénába kívánkozik. Ugyanez a kettősség teszi különlegessé a Silverwinget is, ahol az ultramelodikus nyitást újra tika-tikás svéd death metal követi, de a kórus megint himnikus magasságokba emelkedik a gitárdallamoknak köszönhetően.

A Demonic Science az album egyik leggyilkosabb témázgatását hozza, de aztán a morgó, groove-os, érdekesen húzós tempóra passzintott riffelés mellé ellensúlyként ismét beérkezik a tradicionális heavy metalból és hard rockból merített dallamosság. Itt még a Stigmata összetettebb, kevésbé direkt megközelítése is visszaköszön a témák fűzéséből, a váltásokból, hogy minderre egy lírai megfogalmazású szólóbetét tegye fel a koronát, amely aztán szépen leúszik a végén. Pont így, pont ilyet bizony senkinek sem jutott eszébe írni akkoriban... És a leghatalmasabb sláger még csak most következik a Seed Of Hate-tel, ahol mintha csak egy '80-as évekbeli Ozzy-riff éledne újjá az Amottok kezei között, és a végeredmény is ehhez mérten slágeres. Hiába ordít torkaszakadtából Liiva, már a verzék is elsőre (!) agyba ragadnak, a refrén pedig még tovább emeli a szintet. Emellett érdemes megemlíteni a nóta sajátos, nekikeseredett hangulatát, személyes hangvételét is, ami szintén kevésbé volt jellemző ekkortájt a melo-deathes vonalon. A szólóbetétről meg szerintem kitalálod, milyen...

Az Angelclaw ezek után a lemez legdurvább, leggyorsabb darabjainak egyike, benne ismét egy károgósabb, acsarkodósabb Liivával, bár az áradó gitárharmóniák persze innen sem hiányoznak, és a fantasztikus szólóblokk alatti témázgatás is szinte progos érzetű, hogy aztán a végén még a klasszikus Helloweent is megidézzék vele. Zárásként pedig nem is maradhat más, mint a legnyomorúságosabb, legsötétebb tétel a címadó szinte doomosan vánszorgó gitárhegyeivel, D'Angelo Cliff Burtont idézően búgó-morajló basszusfutamaival, Liiva mélyről feltörő, keserves ordításaival és szomorú, elégikus zongorás-vonós-vokálos befejezéssel. Perfekt befejezés, indítja is utána az ember azonnal újra a lemezt, amely, mint ebből is látszik, kimondottan rövid, te teljesen kerek. A hangzás szintén tökéletes: vastag és karcos, de minden ízében áttekinthető, letisztult és elegáns.

Az albumot helyből rajongva fogadta a nemzetközi rocksajtó (anyánk is bevéste rá a tízest az ős-Shock! hasábjain), és maga a zenekar is tisztában volt vele, hogy különlegesen jó lemezt készítettek. Mindez persze távolról sem tűnt kockázatmentesnek, de nem féltek olyan irányba menni, ami nekik tetszett. Mike: „A Burning Bridges hangzása a lehető leglágyabb volt, ami tőlünk telt. A gitárok és a dobok megszólalásában is rejlik valami puhább, kerekebb, hard rockosabb íz. Az elejétől fogva tudatában voltunk annak, hogy bizonyos dalokkal, például a Silverwinggel a határokat feszegetjük. Egymás között is találgattuk, hogy vajon mit mondanak majd az emberek egy ilyen nótára, amely dúr akkordszerkezetekre épül, nem pedig mollra, mint szinte minden death metal. Kicsit tartottunk tőle, hogy túl napfényesnek tűnik majd a végeredmény, de szerintem végül abszolút nem lett belőle vidám kis dalocska. Abban hiszek, hogy a zenében valóban erős, akár szélsőséges érzelmeket jelenítsünk meg: valódi szomorúságot, valódi brutalitást. Szerintem senki sem keveri pont úgy a zenei elemeket, mint az Arch Enemy, ami persze ellenünk is dolgozik, hiszen mindig egyszerűbb közelíteni a hangzásodat az éppen aktuális trendekhez. Mi viszont nem igazán passzolunk bele ebbe az egész svéd melodikus death metal vonalba sem. Szerintem egyáltalán nem hasonlítunk a Dark Tranquillityre vagy az In Flamesre, akik persze mára egymástól is nagyon különböznek. Úgy gondolom, az Arch Enemy inkább a Carcass vonalához áll közel, és sokan emlegetik is, hogy a Carcass ugrik be nekik a zenénk hallatán. De hát ezen nincs is semmi meglepő, hiszen zeneileg a Heartwork úgy 40 százaléka tőlem jött."

A Burning Bridges Japánban egyből a listák 22. helyén nyitott, ami egy death metalt rejtő albumtól frenetikus eredményt jelentett. A lemez nem aratott mindenütt robbanásszerű sikert, a korábbiaknál intenzívebben menedzselt, koncertfronton is magasabb aktivitási fokozatba kapcsolt csapat híre azonban szép lassan így is elkezdett terjedni. Nincs is ezen mit csodálkozni: az 1999-es év termése egyébként is bivalyerősnek bizonyult, ez a lemez pedig még ebből is kiemelkedett. A Burning Bridges eladásai világviszonylatban egy év alatt meghaladták a százezres példányszámot, és innentől kezdve Amottnál is fokozatosan háttérbe szorult a kereskedelmi szempontból továbbra is takaréklángon üzemelő Beggars. (D'Angelo egyéb elfoglaltságai miatt ekkor még nem tudott minden bulin ott lenni, így egyes körökön Dick Lövgren, majd Roger Nilsson helyettesítette, ám a Mercyful Fate aktuális turnéjának zárása után ő is egyértelművé tette: innentől az Arch Enemy a főcsapata.) Jól mutatja a zenekar iránti megnövekedett érdeklődést, hogy az eleinte csak Japánnak szánt Burning Japan Live 1999 koncertalbum végül nemzetközi megjelenést kapott 2000 derekán, és szintén jól fogyott.

A fentiek alapján tehát úgy tűnt, minden klappol, éppen ezért okozott komoly meglepetést, amikor 2000 őszén a zenekar megvált Johan Liivától. Mike: „Zenekari döntéssel mentettük fel Johant a szolgálat alól, méghozzá több különböző okból. Egyrészt úgy éreztük, zeneileg eljutottunk vele addig, ameddig lehetett, és eközben mintha nem fejlődött volna olyan ütemben, mint a csapat többi tagja. Másfelől egyszerűen nem volt meg benne az a természetes húzóerő, ami nélkülözhetetlen egy frontembernél. Ez adottság kérdése, szóval nem az ő hibája. Eljutottunk vele, ameddig lehetett, és ahogy egymást követték az egyre nagyobb és nagyobb színpadok, azt vettük észre: valahogy nem megy neki. Ez a mi szemszögünk. Ha a rajongói perspektívát nézzük: bármikor bárki panaszkodott az Arch Enemyre, mindig az éneket érintették a bírálatok. Az emberek többségének nem tetszett a színpadi kiállása, és sokan a lemezeken sem szerették a hangját. Persze megvoltak a rajongói, de sokkal többen gondolták úgy, hogy szar. Három stúdiólemez és számtalan turné után végül eljutottunk odáig, hogy véget kellett vetni ennek az egésznek. Elkezdtük írni az új dalokat, és elejétől fogva tudtuk: zeneileg ezek jobbak, mint bármi előtte. Amikor meghallotta a készülő ötleteket, a menedzserünk is egyből azt kérdezte: srácok, biztos Johan lesz ezekhez a témákhoz a leginkább megfelelő ember? Elsőre persze azt feleltük: naná, hiszen ő az énekesünk! De aztán valahogy befészkelte magát a fejünkbe a gondolat, és rájöttünk, hogy talán itt az ideje új fejezetet kezdeni."

Még Liiva eltávolításánál is komolyabb megdöbbenést okozott, hogy a frontra egy szőke énekesnő, Angela Gossow került, és már az ő bömbölését lehetett hallani a következő lemezen, a Távol-Keleten 2001 végén, Európában a következő év elején kiadott Wages Of Sinen. Én pedig a világért sem szeretnék „a demók még jók voltak"-típusú, idióta ultra-true szerepben tetszelegni, de tény: már a maga idejében is egyértelmű visszalépésként éltem meg a lemezt a Burning Bridgeshez képest. Persze sokat hallgattam a Wages Of Sint is, azt pedig nincs értelme vitatni, hogy a Heart Of Darkness, a Ravenous, a Savage Messiah vagy a Dead Bury The Dead az Arch Enemy-panteon legnagyobb klasszikusai közé tartoznak. Viszont akkor is úgy gondoltam, és azóta is tartom, hogy az éveken át saját ex-kollégái által is lesajnált, egydimenziósnak titulált Johan Liiva sokkal jobb énekes volt, mint Gossow kisasszony. Ez abszolút nem a hangszínről szól, hanem az énektémák színességéről, a zenei alapokhoz passzintásáról. És ebben az esetben nem véletlenül írtam énektémákat, amit ugyanis Liiva véghez vitt a Burning Bridges dalaiban, az valahol plafon ezen a „hörögve éneklek" (vagy „énekelve hörgök", ahogy jobban tetszik) vonalon is. Angela sajnos messze nem volt annyira átütő és markáns torok, mint ő.

A történet folytatása persze ismert: a lemez még a Burning Bridgesnél is komolyabb sikert aratott, az Arch Enemy pedig végül tudatos és alapos építkezéssel akkorára nőtt, hogy Angela 2014-es eltávolítása után már fel sem merült egy férfiénekes leigazolása, netán Liiva visszahívása. Noha egy jól körülhatárolható réteg szerint utóbbi lett volna a helyes lépés, én egy pillanatig sem gondoltam így, hiszen a zenekar kicsit ugyanabban a cipőben jár ezen a téren, mint mondjuk az In Flames. Vagyis hiába esküszöm tőlük én is a '90-es évek második felének albumaira, az alaposan kiszélesedett rajongótábor többsége később érkezett, és el kell fogadni, hogy számukra ezektől a bandáktól nem a The Jester Race meg a Colony, esetünkben pedig a Black Earth meg a Burning Bridges, hanem a 2000-es évek első évtizedének munkái számítanak etalonnak. Nem mellesleg utóbbiakból több is fogyott, mint az említettekből, így a korai éra dalai még úgy sem szivárogtak vissza az Arch Enemy koncertműsorába, hogy egyébként készült belőlük egy újravett válogatás 2009-ben Angelával, The Root Of All Evil címmel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Mike Amott ne tudná, mennyire különleges és eltalált volt ez az időszak. Ennek legegyértelműbb jele, hogy pár éve ismét aktív a '99-es felállás Johannal és Christopherrel, Black Earth néven, sajnos kizárólag Japánra korlátozva tevékenységüket, ahol a mai napig hihetetlen közönségigény mutatkozik a Liiva-féle Arch Enemyre. Ez a jelek szerint a jövőben is így marad, vagyis mifelénk nem várható a csapat felbukkanása, amit kicsit sajnálok, de megértem, hogy nem szeretnék összezavarni az Alissa White-Gluzzal és Jeff Loomisszal Európában még mindig (!) felszállóágban lévő Arch Enemy táborát. Ugyanakkor nem tagadom: nagyon is tetszett a Black Earth néven csendben kihozott két új nóta, és örülök annak is, hogy elásták egymással a csatabárdot. Ma már természetesen Liiva sem haragszik korábbi kirúgásáért: „Igazából nem voltam rájuk annyira dühös, egyszerűen csak sokkolt és csalódást okozott a dolog, mert nem számítottam rá. De nem tehetsz mást, el kell fogadnod a helyzetet... Pár évvel később pedig már úgy álltam hozzá, hogy oké, ez történt, a zeneiparnak ilyen a természete, Mike pedig meg akar élni a zenekarából, és emiatt ilyen döntést hozott. És ha őszinte akarrok lenni, a vége felé már nem fektettem túl sok energiát a zenekarba, sajnos rengeteg egyéb dologgal is foglalkoztam akkoriban. Szóval ezeknek a keverékéből éllt össze ez az egész. Talán nem voltam eléggé összeszedett, így meg is értem a dolgot, totálisan. Viszont ezzel együtt is rengeteg rajongó lett baromi dühös a történtek miatt, és ők mind engem támogattak, amit csakis köszönni tudtam nekik."

Ha esetleg nem ismernéd a Burning Bridgest, ma sem késő visszaásni két évtizedet: ez a lemez bizony az egész metal-revival időszak egyik legkiemelkedőbb mestermunkája volt. Rövid, de tökéletes album – itt aztán húsz év távlatából sincs mibe belekötni!