Shock!

Lassan a teljes Black Sabbath-sor bekerül a Klasszikushockba. Szerencsére olyan nagyon sok lemezük nincs, annál érdekesebb és szövevényesebb viszont a zenekar története, amelyet nemcsak a Shockmagazin, de maga Tony Iommi is alaposan dokumentált (önéletrajzában). Nem kevésbé szövevényes, de annál izgalmasabb a zenei utazás is, amelyen a Sabbath (stílszerűen szólva) őrült vonatára jegyet váltva részt vehetünk. Nyilván a mozdonyvezető és a fűtő mindig is Tony volt egyszemélyben, időnként stabilabb, máskor átjáróházba torkolló személyzeti cserék sorozatával küszködve, utóbbi jelenség a ′80-as évek derekán tetőzött. Meghatározó egyéniségek persze mindig voltak, úgy ének-, mint zenészfronton és most, hogy a második Tony Martin-éra harmincadik évfordulója is elérkezett, és ennek kapcsán újra előkerült a régóta ígérgetett box set kérdése is (állítólag idén most már tényleg megjelennek az újrakiadások!), érdemes pár bővített mondatban megemlékezni egy kissé talán alulértékelt műről is.

Persze mihez képest alulértékelt? Jómagam csak és kizárólag pozitív véleményekkel találkoztam az 1994 elején megjelent Cross Purposes anyagról, bár a kurtán-furcsán végetért, a DIO zenekart végső soron újra beindító Dehumanizer-projekt után teljesen váratlanul, tulajdonképpen a semmiből érkezett lemezanyag alaposan meglepte a tábort. Ne feledjük, akkoriban még nem létezett közösségi média, jó esetben kétheti-havi híreket olvashattak a rajongók, és valós idejű hammeres emlékeim szerint a Black Sabbath nem vitte túlzásba a hírverést: a Cross Purposes egyszer csak hopp, megjelent.

Ha mai fejjel gondoljuk végig a történteket, nyilván könnyen rekonstruálható az egész projekt: a zenekar kiadója a ma már nem létező I.R.S. volt, ahol a Sabbath számított a húzónévnek (a Mekong Delta, a Nuclear Assault és a Shok Paris volt akkoriban még náluk a metálszíntér „ismertebb″ előadói közül), tehát bizonyára szerződés kötelezte Iommi mestert, hogy a soron következő lemezt leszállítsa, akármi is történt a Dio-humanizer felállással. Kész dalai tehát biztosan voltak a Mesternek, de ezek felvételéhez hova nyúljon az ember először? Hát a telefonnoteszéhez – és milyen zenekarvezető az olyan, aki ennek alapján nem tud a próbaterembe vagy akár rögtön a stúdióba hívni pár ráérő, kipróbált, megbízható ismerőst? Nos, a doboskérdés még az emblematikus stílusú Vinny Appice után sem volt olyan nagy kihívás: Bobby Rondinelli épp ráért, énekes tekintetében pedig adta magát a papírforma. A szólólemezével befürdött, éppen kallódó Tony Martin nyilván szívesen, felesleges önérzeteskedés nélkül jött egykori főnöke hívó szavára (az amúgy igen kellemes AOR muzsikát tartalmazó Back Where I Belong címe persze ironikusan hatott már akkor is, pláne a Sabbathba visszatérés után, de hát ilyen ez a c'est la vie).

Nem tudni persze pontosan, hogy a (régi-)új tagok az alkotás pontosan melyik fázisban érkeztek, talán az újrakiadás tartalmaz majd olyan dolgokat, demók vagy eltérő verziók formájában, amelyek lerántják erről a leplet. Lényeg, hogy a Dehumanizer után viszonylag hamar érkező folytatás kimondottan érett dalcsokrot tartalmazott, amely ugyanakkor visszavett a ′92-es anyag általános, „elembertelenített" durvaságából, szikárságából és vissza-visszakacsintgatott a Headless Cross meg a Tyr misztikusabb zenei világára. Ugyanakkor földközelibb, keményebb megszólalású is azoknál, tehát a két világ tökéletes keveréke és mint ilyen, nyerő kombináció harminc évvel később hallgatva is. Nem véletlenül nagy kedvenc sokaknál, többek között nálam is – sőt, megkockáztatom, hogy nálam egyaránt benne van a szubjektív és objektív Sabbath all time top 5-ben is. Baromi erős dalok, organikus megszólalással, egy nem igazán sikerei csúcsán, de ereje teljében lévő zenekartól – talán az érződik rajta, hogy nem volt rajtuk olyasféle nyomás, amely mindkét, éppen csak kihevert előző reuniont jellemezte.

Igen, valami ilyesmi lehetett a levegőben, ezért is érzem lazának, fesztelennek is a zenét az általánosan jellemző Sabbath-súly mellett. Rondinelli dobolása is kölcsönöz neki egy kis extra beleszarós húzást, odaver neki, akárcsak Vinny, de leheletnyivel finomabban és Geezerrel fantasztikusan jól szólnak együtt. Tony Martin a lelkét is kiénekli, fogósabbnál fogósabb dallamokkal operálva és hangsúlyosak Geoff Nichols témái is, de kevésbé monumentális az összkép, mint négy-öt évvel korábban. Iommi meg persze Iommi – már az elképesztően húzós I Witness nyitással olyan riffet tol arcba, hogy leül tőle az ember. A nyitószám amúgy konkrétan a ′90-es évek egyik legjobb Black Sabbath-szerzeménye, egyszersmind a kor kiemelkedő heavy metal dala: a visszafogott verzék után kirobbanó első refrén mellett egy másodikat is kapunk, mindkettő kitörölhetetlenül fogós. A Cross Of Thorns líraian induló, monumentálissá terebélyesedő, szintén refrén- és dallamközpontú, lenyűgöző énekteljesítményt felmutató súlyosság, ebből a Sorcerer és a hasonló, dallamos doom-alapú bandák meríthettek sokat.

A töredezettebb ritmusú Psychophobia modernebb hangot üt meg, ez a riff pár évvel később Iommi elfelejtett szólólemezén is elfért volna valamelyik kortárs metálsztárral, de Martinnal is kiválóan működik. Utána a lemez első „igazi" földbe döngölős doomtétele, a Geezer hidegrázós basszusintrójával indító Virtual Death következik – na, ennyit arról, hogy a martinos Sabbath nem elég „kemény". És hogy a komplex vagy ha úgy tetszik, „progos", tempóváltós témák is jól állnak a bandának, arra az Immaculate Deception remek példa, amely négy percbe sűríti más zenekarok nyolc-tízét és amúgy simán elfért volna akár a Tyren is. A Sabbath lírai repertoárjában mindenképpen alulértékelt és önmagában is csodaszép a délszláv háború inspirálta Dying For Love, mely úgy tud lágy és AOR-os lenni, hogy közben az irdatlan súlya is megmarad. Biztos vagyok benne (lásd a szólóalbumra vonatkozó megjegyzést fentebb), hogy itt az énekes Tony is oroszlánrészt vállalt a dalszerzésben, annyira jól passzol hozzá a dal.

Slágeres doomnak kiválóan elmegy a Back To Eden (megintcsak lenyűgöző refrénnel), majd következik egy valószínűleg tényleg slágernek szánt tétel, a meg is klipesített és a később a zenetévéken nálunk is sokat forgot The Hand That Rocks The Cradle – persze a finom, elegáns bevezető után itt is egy zseniális Iommi-riff és lüktető, zakatoló tempó dominál, briliáns úgy, ahogy van. A hasoncímű filmhez (A kéz, amely a bölcsőt ringatja) nincs ugyan köze, de legalább olyan jó thriller-alapanyag lett volna a megtörtént eset, amelyen alapszik, miszerint egy egy angol kórház gyerekosztályának nővére... hát, inkább nem folytatom. A Cardinal Sin begyorsulós végével arat, és kevés jobb lemezzárást tudok elképzelni, mint az Evil Eye, amely még a Virtual Deathnél is doomabb. Érdekessége, hogy az Iommi-Martin-Butler hármas nem más, mint Eddie Van Halen (!) közreműködésével rakta össze, de a negyedik társszerző – természetesen – jogi okok miatt nem játszhatott a dalban, és nem is tüntethették fel a borítón. Amely egyébként a jobban sikerültek közé tartozik az életműben, bár én a mai napig szeretem a Dehumanizerét is, sőt, a Forbidden humorosra vett designjával sem volt különösebb problémám. (A zeneanyag persze más kérdés, lévén a következő évben megjelent anyag a mai napig a legellentmondásosabb, legmegosztóbb Sabbath-album – szó van persze arról is, hogy a box set kapcsán ez is kap egy ráncfelvarrást.) Kíváncsi leszek, az Eddie-féle kooperációból előkerül-e majd bármi az újrakiadásra vagy bármikor máskor. A japán bónusz What's The Use-t biztosan felteszik majd rá, ez egy tempós, pattogós tétel, jó szám, ízes szólóval, de alapvetően – mint a legtöbb jól ismert album esetében – nem igazán ad hozzá semmit a tökéletesen kerek egész lemezanyaghoz.

Ami a Cross Purposes utóéletét illeti, a Candlemass és a Godspeed előzenekaroskodásával Budapestre is eljutó turné nem ment rosszul. Máig nagyon sajnálom, hogy nem mentem a koncertre, mert azért a jó évtizeddel későbbi Martin-szólóbuli akármilyen kellemes is volt, messze nem nyújtotta ugyanazt, mint amit az anyazenekar – szerencsére a Cross Purposes Live anyag révén betekintést nyerhetünk ma már az akkori műsorba. Ahogy a korabeli setlisteket nézegettem, nem vitték túlzásba az új dalokat (I Witness, Cross Of Thorns és Psychophobia volt a programban, viszont a ′92-es Time Machine-nel nyitottak), ugyanakkor nem is lehetett könnyű három korszakból egy mindenhová kikacsintó dallistát összerakni. Turné után persze szétesett ez a felállás is, a ritmusszekció balra el, a Neil Murray-Cozy Powell duó jobbról újra be és egy-másfél évvel később már a kanyarban volt az ozzys reunion, ahogy az annak – a jelenből visszanézve – lennie kellett. Tulajdonképpen – szintén mai ésszel – ha minden, az első ozzys szétválás utáni Sabbath lemezt külön projektnek tekintünk, sokkal kevéssé bosszantja fel magát bárki a számára kevésbé kedvező változásokon, mindegyiknek megvan a maga értéke, vitán felüli magas színvonala. Adott körülmények között Iommi mindig igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetből.

Nem is rémlik, hogy bármelyik albumot valaha szégyellte vagy megtagadta volna, még ha egyik-másikat kevésbé kedveli is utólag. És a Cross Purposesre pusztán a dalok miatt is nyugodtan büszke lehet – mi is beszéljünk róla minél többet. és hallgassuk harminc év után is rendszeresen! Szenzációsan jó lemez, nem lehet ráunni.