Shock!

Huszonöt éve végérvényesen új korszak kezdődött a Deep Purple karrierjében. Mára a többség azért alighanem megszokta, hogy Steve Morse gitározik a bandában – mint ahogy Don Airey is lassan két évtizede játszik náluk –, az 1996 februárjában kiadott Purpendicular lemez azonban a maga idejében roppant szkeptikus közegbe érkezett. A közönség jelentős része el sem tudta képzelni, mire megy majd a zenekar Ritchie Blackmore nélkül, hiszen az addigi egyetlen nélküle készített lemez, az 1975-ös Come Taste The Band anyagilag csúfos fiaskónak bizonyult. Negyed évszázad távlatából azonban kijelenthetjük: a második Blackmore nélküli csatát kiütéses győzelemmel húzta be a banda.

A Deep Purple 1984-es feltámadása a Perfect Strangersszel a maga idejében minden fronton igazi sikertörténet volt, ám az idilli éveknek gyorsan vége szakadt. Az 1987-es House Of Blue Lightot még valamennyire vitte a hátán a lendület, de ekkorra ismét előjöttek a késhegyig menő feszültségek Ritchie Blackmore gitáros és Ian Gillan énekes között. Mindennek újabb kenyértörés lett a vége, illetve a banda történetének egyik legvitatottabb albuma, az 1990-es Slaves And Masters, ahol Blackmore átjátszotta a mikrofont egykori Rainbow-beli kollégájának, Joe Lynn Turnernek.

A több helyütt rádiósan dallamosra, kommerszre vett Slaves And Masters a maga nemében szerintem kiváló anyag – ha a dalokat tekintjük, mindig is jobbnak tartottam a '87-esnél –, de nem csodálom, hogy a zenekar táborának egy része nem volt hajlandó elfogadni Deep Purple-ként. Mindez az eladásokban is megmutatkozott: a lemez minden fontos piacon brutális visszaesést hozott. Ugyan az európai turné aránylag sikeresnek bizonyult, a kiadó – a banda huszonöt éves jubileumának közeledtével – hallani sem akart tovább Turnerről, és erőteljes nyomást helyeztek rájuk, hogy hívják vissza Gillant. Blackmore keményen beleállt a csörtébe, és még bizonyos kompromisszumokra is hajlandó lett volna: JLT menesztésére például ráállt, és a később a Riotban ismertté vált Mike DiMeóval is készített demófelvételeket a következő anyaghoz. Ám végül meg kellett hajolnia a lemezcég előtt, akik Gillant akarták. Az énekes visszajött, a gitáros pedig egyáltalán nem örült ennek. Ian: „Ha Ritchie-n múlik, sosem kerülök vissza a bandába, de a kiadó végül közölte vele, hogy nélkülem nem hajlandók kiadni az új Deep Purple-lemezt. Így aztán letörölték Joe Lynn Turner már rögzített éneksávjait, én pedig új dallamokat, új szövegeket írtam a nótákhoz, és ismét felénekeltem őket. Nagyon nehéz dolgom volt, mert Ritchie egyáltalán nem örült a visszatérésemnek, és amikor csak tudta, ki is mutatta ezt. Már az elején közöltem vele: csak az érdekel, hogy azok a fantasztikus muzsikusok, akik a Deep Purple-ben játszanak, visszanyerjék az önbizalmukat, amit mindig elnyomott. Jon, Ian és Roger éppen eleget zenéltek Ritchie Blackmore árnyékában ahhoz, hogy elbizonytalanodjanak a képességeiket illetően."

Az 1993 nyarán kiadott, találó című The Battle Rages On... zeneileg jól sikerült, közelebb is állt a zenekar klasszikus stílusához a Slaves And Mastersnél, a korszellem azonban egyáltalán nem kedvezett a Deep Purple-nek. A lemez kereskedelmileg gyakorlatilag észrevétlen maradt, és Észak-Amerikában még elődjénél is kevesebb ment el belőle. Nem segítette a feszültség enyhülését az egyre kezelhetetlenebb hangulat sem, ami ekkor már a koncerteken is éreztette hatását. Blackmore: „A The Battle Rages On... lemezt még Gillan nélkül írtuk, Joe teljesen kész énektémákkal rendelkezett, amikor Ian visszatért. Biztos vagyok benne, hogy ha közösen kell összeraknunk a dalokat, és nem csupán a stúdiózás során kell együtt dolgozni, már akkor szétmegy a Deep Purple. Az a lemez számomra a banda egyik leggyengébb teljesítménye, a Solitaire róla az egyetlen nóta, amit valamennyire kedvelek. Igazából soha nem is hallgattam meg teljes egészében, mert csak felszakította volna bennem a már begyógyult sebeket. A turné során egyre csak dühösebb és dühösebb lettem. Ian nem azzal törődött, hogy rendbehozza a lestrapált hangját, ehelyett kizárólag az érdekelte, miként töltse a torkába a lehető legtöbb alkoholt a legrövidebb idő lefolyása alatt, és ebből elég gyorsan elegem lett. Roger Gloverhez álltam legközelebb a klasszikusnak nevezett Deep Purple-felállásból, és rengeteget beszélgettünk erről. Neki említettem először, hogy a turné végeztével végérvényesen ki akarok lépni a zenekarból. Roger csak lesett rám, és azt kérdezte, normális vagyok-e, hiába magyaráztam el neki korábban ezerszer, hogy teljesen felesleges dolgot csinálunk. A többiek egyszerűen nem fogták fel, hogy nem azért jönnek az emberek a koncertjeinkre, mert annyira jók vagyunk, hanem mert ez itt a Deep Purple klasszikus felállása, a legendás Mark II. Én viszont valami újat akartam csinálni."

Pedig – ironikus módon – a többiek ugyanolyan rettenetesen érezték magukat az aktuális körülmények között, mint Ritchie. Gillan: „Európa hagyományosan nagyon erős terület a zenekarnak, de az utolsó turnén már itt is kisebb csarnokokban játszottunk, és még ezek a három-négyezres helyek is csak félig teltek meg. Attól függően, éppen hogyan ébredt aznap, Ritchie általában úgy negyven percet, legfeljebb egy órát töltött a színpadon, aztán levonult. Pocsékul is játszottunk, és rettenetes volt a hangulat a zenekarban. Mindenki a földet bámulta, mindenki ideges volt. Paice szétesett, én borzalmasan, kifejezéstelenül énekeltem, Roger és Jon meg csak lelógatott fejjel nyomták a témáikat. Ritchie-vel persze nem beszéltünk erről, de magunk között már felmerült, hogy nem bírjuk tovább. Annyi dicsőséges év után egyszerűen nem leltünk örömöt a zenélésben. Vagyis a zenekar a végét járta." Ebben a helyzetben Blackmore végül ki sem várta az aktuális európai turné végét, és bedobta a törölközőt: kész helyzetbe akarta lavírozni a többieket, amikor bejelentette, hogy a decemberre lekötött japán koncertekre már nem utazik el velük. Ekkor érkezett el az a pont, amikor a banda menedzsere, Bruce Payne is megelégelte a helyzetet, és a gitáros helyett a többiek mellé állt. Gyakorlatilag egy nap leforgása alatt megszületett a döntés: a Deep Purple megy tovább. Gillan: „Ritchie elment, mert elege lett abból, hogy nem teljesítjük az utasításait. És ez jelentette az egyik legfőbb problémát: hogy Ritchie nem csapatjátékos, hanem mindenkitől feltétlen engedelmességet vár. Kilépett, és már aznap úgy éreztük, hogy ismét kisütött a nap. Egészen hihetetlen volt."

A japán bulikra persze helyettest kellett találni, így egy huszáros vágással a banda egyik híres, nagy rajongóját környékezték meg. Joe Satriani: „Felhívták a stábomat, hogy lenne egy lekötött turné, de Ritchie Blackmore kilépett, és gyors választ várnak. Épp karácsonyi szünetre mentem haza a Time Machine turnémról, és gyakorlatilag leordítottam a menedzseremet, amikor előállt az ötlettel, mondván, ennél pocsékabb melót el sem tudnék képzelni. Zenekarban játszani eleve nehéz, de ha még közben mindenki beugrósként is tekint rád... Mondtam, hogy baromság az egész, felejtsük el. Aztán végiggondoltam, és azt mondtam: tény, hogy rossz ötlet, de mennyire izgalmas rossz ötlet! Annyira rossz, hogy szinte már jó. Így aztán nagyjából háromnegyed óra múlva visszahívtam, és megkérdeztem, hogy elutasította-e a megkeresést... Arra gondoltam, tök menő, hogy egy turné kellős közepén megkeresnek, miközben pontosan tudják, mennyire más vagyok, mint Ritchie. Utána megkaptam az aktuális koncertfelvételeket, és baromi bizarr volt, mert Ritchie néha briliáns volt, máskor meg háromperces blokkok következtek mindenféle gitár nélkül. Végül felhívott Roger Glover, tök jól elbeszélgettünk, és ezeket a szüneteket is szóba hoztam. Rákérdeztem, tőlem is ezt várják-e, mire közölte: dehogyis, Blackmore egyszerűen csak levonult a színpadról, ha épp olyanja volt... Aztán összejöttünk próbálni, elnyomtuk a Highway Start, én meg hirtelen ott találtam magam a legtarajosabb zenei hullám legtetején. El sem hittem, mennyire jól szólunk együtt, egészen hihetetlen volt. Mintha csak bekerültem volna a Machine Head albumba... Ott álltak körülöttem, nyomták a Smoke On The Watert, és minden úgy szólt, mint a régi lemezeken. Nagyszerűen éreztem magam velük. Egyből elfogadtak minden furcsaságommal együtt, és utána csak annyit mondtak: ez az egy próba elég is volt, tök jó lesz. És már indultunk is Japánba."

Talán furcsa, talán nem, de a szóban forgó turné hatalmas sikernek bizonyult. A hat japán bulira a szervezők visszatérítési lehetőséget biztosítottak azoknak, akik nem akarták megnézni Blackmore nélkül a bandát, de a 80 ezer eladott jegy tulajdonosai közül mindössze kétezren éltek a lehetőséggel. Satriani: „Európában a kiadóm épp akkoriban hozta ki a The Beautiful Guitar válogatást, így összehangolták a promóciót a turné reklámjával. A koncertek emiatt aztán teltházakkal mentek. Két és fél hónapig jártuk a kontinenst, és szívesen folytattam volna velük, de a turnéterveik sajnos ütköztek a szólólemezemhez beütemezett időbeosztásommal." A turnén a csapat olyan kiváló hangulatú koncerteket adott, amilyeneket már hosszú évek óta nem, és ami még fontosabb: megbizonyosodtak róla, hogy van élet Ritchie nélkül is. Glover: „Nem kérdéses, hogy Ritchie Blackmore a világ egyik legjobb gitárosa, de komoly gondjai vannak. Valamitől, amit igazából senki sem tud, hogy mi volt, az egész élete elromlott. Talán még ő sem ismeri ezt az okot, mi meg aztán pláne nem, de a lényeg az, hogy a problémája miatt állandóan megkérdőjelezi annak a célját, amit éppen csinál. Folyamatosan a többiekre akarja erőltetni az elképzeléseit, pedig egy zenekarban többféle érdek ütközik. Ha valaki egyáltalán nem képes kompromisszumokat kötni, az komoly gondokat okoz egy bandában, és a Deep Purple-ben is ez történt. Egyszerűen képtelenek voltunk elviselni egymást. Joe teljesen hülyének nézett, amikor az első közös buli előtt megkérdeztem tőle, nem bánja-e, ha néha az ő térfelére is átmegyek a koncert közben. Teljesen megdöbbent, de csak mert sosem játszott Ritchie-vel. Nála ugyanis egyszerűen nem volt szabad átmenni arra a térfélre, ahol éppen állt és játszott, mert ilyenkor mindig baromira felhúzta magát."

Satriani tehát nem maradt, új gitárosra volt szükség. A csapat némi keresgélés után végül a The Dixie Dregs és a Kansas egykori gitárosa, az elsősorban szakmai körökben elismert Steve Morse mellett döntött. A hír a maga idejében komoly meglepetést okozott a táborban, hiszen a társainál fiatalabb, épp a negyvenet betöltött Morse játéka nem igazán hasonlított Blackmore-éra: sokkal modernebb felfogásban játszott, mint elődje. De épp ez volt a lényeg. Glover: „Az első pillanattól éreztük, hogy Ritchie-t nem lehet helyettesíteni. Annyira markáns egyéniség, hogy senki sem pótolhatja. Vagyis, ha megpróbálunk rávenni valakit, hogy hozzá hasonlóan játsszon, szörnyű összehasonlításokra adtunk volna alapot. Más megközelítésre volt tehát szükség. Nekem mindig is a két virtuóz, Ritchie és Jon határozta meg a Deep Purple karakterét. Nem volt kérdés, hogy most is virtuózra van szükségünk, így gitárosok ezrei jöhettek volna szóba, viszont csak nagyon kevés a mezőnyben az igazi egyéniség, aki senkire nem hasonlít. Amikor először találkoztunk Steve-vel, és megkérdezte, mit várunk tőle, mindössze annyit feleltem: hogy önmagát adja. Mert csak akkor kerülhet be a zenekarba, ha száz százalékosan önmaga lesz. Megkérdezte, hogy eszerint akkor bármit játszhat-e, én meg: igen, aztán majd jelezzük, hogy megfelel-e vagy sem." Gillan: „Nem Ritchie Blackmore-másolatot kerestünk, hanem egy egyéni stílussal rendelkező, kreatív fickót, akinek vannak ötletei és emberileg is illik hozzánk, Steve pedig ilyen. Sokan kezdtek el reklamálni már előre, hogy a játéka még csak nyomokban sem emlékeztet Ritchie-ére, de mi éppen ezt akartuk. Nyugodtan felhívhattunk volna egy ismert gitárhőst, akinek Blackmore az isten, mondjuk Yngwie Malmsteent, de annak semmi értelme nem lett volna. A muzsikánk így, Ritchie nélkül is Deep Purple-ös, hiszen Jon orgonája például legalább annyira a védjegyünk, mint Blackmore játéka is volt. Ha meghallgatjuk a Slaves And Masterst vagy azt a lemezt, amit Ritchie 1995-ben kiadott a Rainbow-val, tisztán hallható, hogy mi az az irány, amerre ő el akart indulni. Az cseppet sem rossz irány, de a klasszikus Deep Purple-stílushoz nincs túl sok köze."

Blackmore hivatalos búcsúját egy meglehetősen felesleges koncertlemez, a Come Hell Or High Water jelentette 1994 végén. A gitáros ekkor már a teljesen friss gárdával újjáalakított Rainbow következő, említett anyagán dolgozott, amely végül a következő év őszén jött ki Stranger In Us All címmel. (Ennek linkelt Klasszikushock-cikkében Pálinkás kolléga már megemlékezett egy keretesben jelen Purple-albumról.) Ekkorra már a Purple is elkészült a következő anyaggal – és tökéletesen működött közöttük az összhang. Gillan: „Steve Morse legfontosabb adaléka a csapathoz maga Steve Morse volt. Ugyanis mindig az a legfontosabb, hogy egy zenész a személyiségén át milyen hatást gyakorol az adott zenekarra. Steve persze emellett óriási zenész és dalszerző is, aki még mindig napi hat órát gyakorol – beleértve ebbe a koncertek napjait is." Morse: „Megdöbbentő élmény volt az első jammelés a Deep Purple tagjaival. Rengeteg csapatban játszottam, rengeteg muzsikussal improvizálgattam, köztük olyanokkal is, akiket a világ legjobb dzsessz-zenészei között emlegetnek a szakmában. A Purple-ék viszont még náluk is hatalmasabb mesterek. Jon Lord például egyetlenegyszer sem kérdezett vissza egy témánál, hogy az ott mi is volt, hanem egyből nyomta hozzá a megfelelő billentyűt. A ritmusszekció is hihetetlenül feszes, és persze ott van még Ian is..."

Hasonlóan látták ezt a többiek is. Glover: „A stúdióban ismét fiatal srácokká váltunk, miközben megújult a zenekar. Mindenféle erőfeszítéstől mentesen álltak össze a dalok: nekiálltunk a munkának reggel, és minden nap összeállt valami használható. Steve alapvető szerepet játszott a folyamatban, és nem csak az ötletei meg a játéka, hanem a pozitív hozzáállása miatt is. Emellett annak is vége szakadt, ami 1973 óta nagyjából folyamatosan problémát jelentett, ez pedig a szerzői és kiadási jogok kérdése, hogy ki mit írt, ki mit kap, satöbbi... Amolyan árnyékként lebegett a dalszerzés során felettünk ez a téma, és az évek során igazi feszültségforrás lett belőle. Az ilyesmi a kreatív folyamatot is megöli, hiszen az ember az agya hátsó részében nem a dalokkal foglalkozik, és nem is nyújt emiatt száz százalékot. Évek óta álmodoztam róla, hogy olyan zenekarban játszhatok, ahol álltok egymás mellett, és bárki bármit szabadon elmondhat, nincs félelem, nem kell attól tartani, hogy lehordják rólad utána a keresztvizet. Viszont ehhez baráti viszonyokra van szükség, ugyanis dalszerzőként nagyon sebezhető vagy. A tisztelet a lényeg: hogy mindenki tisztelettel közelítsen mindenkihez. És ez nemcsak a dalszerzés, hanem a hangszeres játék minőségének is javára szolgált. Nem hinném például, hogy valaha is hallottam volna ennyire felszabadultan dobolni Ian Paice-t. Őszintén úgy vélem, hogy jobb manapság, mint valaha. Fiatalabb korában hihetetlen tűz fűtötte, aztán a '80-as évekre kiművelte magát minden téren, de kicsit tovatűnt a régi tűz. Most azonban mindkettő benne van. Ugyanez Jon Lordra is áll. Iannel a '80-as években sokat beszéltünk arról, miként lehetne kicsit felpörgetni Jont, mert úgy éreztük: kárba vész az elképesztő tehetsége. Sosem dolgozta ki a zenekar az ötleteit, nem is mindig kapták meg a megfelelő figyelmet, így aztán egy idő után egyszerűen feladta, és automata üzemmódba kapcsolt. Ezúttal viszont nem kellett noszogatni, nála is ismét visszatért a láng. Én pedig, talán életemben először, igazi basszusgitárosként játszom, igazi basszusgitárosnak érzem magam. Azelőtt olyan volt, mintha nem lenne ráhatásom arra, mit csinálok: meg kellett találnom a helyemet, és sokszor vért izzadtam közben. Most viszont hatalmas terem van, és bármi lehetséges."

A Purpendicular végül 1996 februárjában került a boltokba, és tisztán emlékszem, micsoda szkepticizmussal várta a közönség a lemezt: hiába, Blackmore árnyéka óriási volt, nincs ebben semmi meglepő. Különösebben nem is siettem meghallgatni, mire jutottak nélküle, főleg, hogy mint írtam, nekem az akkori utolsó két lemez, a Slaves And Masters és a The Battle Rages On... is bejött, kimondottan sokat hallgattam ezeket. Aztán a megboldogult A3 tévén belefutottam a klipesített Sometimes I Feel Like Screamingbe, és azonnal megállt körülöttem a világ... Így amikor Polgár kolléga beszerezte a CD-t, azonnal át is vetettem magamnak. És mindössze egyszer kellett lemennie ahhoz, hogy mindörökre leszámoljak a hülye beidegződésekkel azt illetően, működhetnek-e alapemberek nélkül is a Purple-höz hasonló régi, nagy zenekarok. A Purpendicular ugyanis úgy öltöztette új köntösbe a csapatot, hogy közben mindent megőrzött, amitől a Deep Purple meghatározó volt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire okos lépés volt tőlük a lehető legjobban eltávolodni Blackmore stílusától. E megközelítés fontosságával persze már az egyetlen hasonló korábbi helyzetben is tisztában voltak a '70-es években, de nem találtak hozzá megfelelő embert: Tommy Bolin istenáldotta tehetség volt, de szétzuhant heroinistaként csak súlyosbította a káoszt, és addigra amúgy is nagyon messzire került a banda a korábbi énjétől. A Come Taste The Band zeneileg kiváló lemez, de abban az értelemben nem őrizte a szellemiséget, mint a Purpendicular.

Itt már a nyitó Vavoom: Ted The Mechanic játékos kezdése is sikeres átalakulást ígér. Nem állítom, hogy ez a Purple valaha született legintellektuálisabb dala, az egész lemezt átható frissesség, felszabadultság azonban már az első pillanatban nyilvánvaló, legyen szó Morse karakteresen, harapósan megdörrenő riffjéről és díszítéseiről, Paice sziporkázó díszítéseiről vagy Lord ikonikus, összekeverhetetlen hammondos futamairól. Legkésőbb a szólónál pedig mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy Blackmore helyére másik iskolát képviselő, de hasonlóan egyéni stílussal rendelkező figura került, aki nem is akar versenyezni elődjével, hanem teljesen más szögből közelít – így aztán nem is maradhat alul vele szemben, hiszen más pályán játszanak. Gillan: „Az egyik első közös sajtótájékoztatónkon az egyik újságíró megkérdezte Steve-et, hogy milyen érzés belebújni Ritchie kabátjába, ő pedig azt felelte: tudomása szerint Ritchie a kabátját is magával vitte, amikor kilépett a zenekarból."

A hangzását tekintve baromi erőteljes, tisztán, csodaszépen megdörrenő album a direkt kezdés után egy kifejtősebb, melankolikusabb tétellel folytatódik. Hangulatában a Loosen My Strings kicsit a '80-as évek Deep Purple-jére hajaz, Morse sarkosabb, Ritchie-énél későbbi, villantósabb iskolát képviselő játéka azonban mégis más karaktert ad neki. A elsőrangú, néhol kissé musicales érzetű melódiákkal ellátott téma egyből a fülbe ragad, és végig tartja a hagyományos kereteket, mégis végig van benne mire figyelni gyönyörű hangszerelésének köszönhetően. A súlyos hammondozással startoló Soon Forgotten már kalandozósabb, progosabb darab, itt a '70-es évek Purple-je éled újjá korszerűbb köntösben: a képet Lord és Morse vállvetve adagolt, fajsúlyos témái uralják, meg persze Gillan cseppet sem nyilvánvaló énekharmóniái. Nem a leginkább közönségetető tétel az anyagról, ez a súlyosan jammelős hangulat a gyilkos hangszeres szólókkal viszont összekeverhetetlen és utánozhatatlan, ilyet csak és kizárólag a Deep Purple tud.

Az album központi tétele és csúcsalkotása ugyanakkor az említett Sometimes I Feel Like Screaming, amely egyben a Morse-féle Purple legjobb dala is számomra. Sőt, ha jobban belegondolunk, a teljes munkásság egyik csúcspontjának is ezt a perfekt módon felépített epikus, hét és fél perces óriást tartom. Noha a formátum nem kedvezett az MTV-s megközelítésnek, mégis jelzésértékű, hogy ezt választották videós dalnak, ugyanis tökéletes bemutatkozás Steve-nek is, aki hajlékony, szárnyaló, szinte beszélő szólófutamaival végig uralja az egész nótát. Öncélú gitármaszturbálásról ugyanakkor szó sincs, zseniális minden hangja úgy, ahogy van – és minden nyújtás, minden újabb tovább-burjánzó kör a szám érdekeit szolgálja. A kirobbanó refrén is óriási, tényleg mestermunka az egész, és ha valaki azt mondja, hogy a késői Deep Purple már nem olyan jó, hát rendszerint csak ezt az egyetlen dalcímet szoktam bedobni válaszként...

A Cascades (I'm Not Your Lover) szinte rock-oratóriumként startol, de az indítás megtévesztő, a bevezetőből tempós, pörgős rock'n'roll kerekedik, amely a maga könnyedebb, dögös hangulatával jól oldja az előző két szerzemény komolyabb megközelítését. És azért itt is akad bőven, amire érdemes figyelni... Kiváló ütemérzékre vall utána a The Aviator akusztikus alapú, countrys megközelítése: ilyen típusú dalt akkor már nagyon régen nem írt a zenekar, az emberben pedig legfeljebb egy „miért nem?" kérdés merül fel a végeredmény hallatán. Furcsa vagy sem, ez bizony nekem mindig is az egyik csúcsdal volt erről a lemezről: építkezés, hangulat és a mágikus dallamok terén egyaránt tökéletes. Lehet, hogy nem a legtipikusabb Deep Purple a világon, de hát ez a banda a rockzene hőskorában többek között épp attól lett annyira különleges, hogy nem is akartak tipikusak lenni semmilyen tekintetben... És ismét kiemelném a hangzást, ugyanis valami megalázóan szépen szól ez a viszonylag szimpla tétel is, jól szemléltetve, mennyire topra tettek mindet ezen az anyagon megszólalás terén is.

A Rosa's Cantina a ritmusszekció nagy pillanatait hozza. A kezdés itt is melankolikusabb folytatást ígér, a finom bevezetőből azonban végül egy Glover funkos lüktetésű, groove-os basszusfutamai köré kanyarított, izgága módon jammelő darab kerekedik herflivel, miegymással. Az egyik oldalról nagyon tipikus Purple, a másikról baromira nem az – de már elsőre sem nagyon foglalkozol ilyesmikkel, mert felkap és visz magával, aztán nem ereszt, azonnal a fülbe ragad. A elszabadult zeneiségű középrész is óriási az improvizatív jellegű billentyűs színezésekkel Lord mestertől. Az A Castle Full Of Rascals utána ismét tipikusabb pillanatokkal, ízes riffekkel, a klasszikus érát idéző hangulatokkal kábít, a visszafogott, dús hangszerelésű A Touch Away viszont a lemez melodikus oldalát erősíti. Itt azért elég erősen kísért Morse tengerentúli, progos-westcoastos megközelítése. Tudom, akad, akik stílusidegennek tekintik ezeket az elemeket a Purple-nél, szerintem viszont remekül színesítették a képet a kezdetektől fogva. Ráadásul ebben a dalban is egészen megbabonázó, elsőrangú dallamok uralják a terepet, szó szerint mindenki remekel megint, kiemelt hangsúllyal Gillanen. Viszont a lemez zárószakaszában már ennél védjegyszerűbb pillanatok kaptak helyet. A Hey Cisco pörgős, improvizatív elemektől sem mentes, lendületes old school hard rock a Morse-nak köszönhető csavarokkal, de még erre is sikerül dobni egy nagy lapáttal a Somebody Stole My Guitarban, ahol – címe dacára – Steve a lemez talán leggyilkosabb riffjét hajítja a hallgató arcába. De maga a nóta kimért, letisztult húzása is utánozhatatlan. A végére pedig a The Purpendicular Waltz elszállt, mégis kakaóval teli hard rockja marad, ahol ismét tökéletes egységbe forrva zenél a megújult Deep Purple, és megmutatják: bármikor fel tudják idézni a '70-es évek szellemiségét a megfelelő formában, csak éppen nem a múltjukból akarnak megélni.

A lemez 1996 elején, a grunge/neopunk/alternatív hullám kellős közepén értelemszerűen nem vert nagy hullámokat: fel sem került a Billboard Top 200-as listájára, és Európában is mérsékelten kezdett. A turné azonban gyorsan megmutatta az új Deep Purple életképességét, és a zenekar gyakorlatilag hónapok leforgása alatt magasabbra kapaszkodott a képzeletbeli tőzsdén, mint ahol a The Battle Rages On... idején álltak. A fanatikus tábor Blackmore-partizánjainak persze időre volt szükségük, hogy megemésszék a változásokat, ám a legutóbbi évek enerváltsága után mutatott letaglózó, sziporkázó koncertteljesítmény láttán sokan félretették előítéleteiket. Glover: „Sokaknak csak a Mark II az igazi, és ha ebből a klasszikus felállásból bárki is hiányzik, jelen esetben tehát Ritchie, akkor nekik a banda már kevesebb, mint volt. Ez így is van rendjén, sőt, azt kell mondanom, hogy még büszke is vagyok erre, mert eszerint tényleg iszonyatosan jók lehettünk akkoriban. A turnékon egyébként rengeteg szkeptikus rajongót sikerült meggyőznünk azt illetően, hogy Ritchie Blackmore egy cseppet sem hiányzik a csapatból." A turné első szakaszában egyébként Magyarországra is eljutott a banda, és az érdeklődést jól mutatja, hogy noha az április 4-ei bulit eredetileg az Olimpiai Csarnokba hirdették meg, a jegyek fogyása miatt végül át kellett tenni a Budapest Sportcsarnokba.

A Purple végül tehát állva maradt a Purpendicular albummal: a lemez és kapcsolt aktivitásai bebizonyították, hogy noha megváltozott a banda, a lényeg mégis ugyanaz. A lendület a továbbiakban is kitartott, az 1998-as Abandon sokkal pozitívabb közegbe érkezett elődjénél, és ugyan Észak-Amerikában ekkoriban már nem termett számukra sok babér, a világ többi részén sikerült ismét pályára állítani a szerelvényt. A következő években olyannyira megerősítették pozícióikat, hogy már az sem ingatta meg a gépezetet, amikor az intenzív turnézásba belefáradt Jon Lord a 2000-es évek elején távozott a fedélzetről, és átadta helyét Don Airey-nek.

A zenekar azóta is itt van, és ha aktuális lemezeik nem is olyan erősek, mint az első két-három nekifutás Morse-szal, panaszra senkinek sem lehet oka rájuk. Szépen működik is a sztori, ezen nincs mit elvitatni. Gillan: „Steve egy új rajongói generációt hozott a bandának. Hirtelen mindenki látta, hogy mosolygunk a színpadon, hogy tényleg élvezzük egymás társaságát, hogy valóban odatesszük magunkat, és kommunikálunk. Illetve visszahoztunk azt a bizonyos furcsa, ám roppant fontos elemet, ami olyannyira jellemző volt a bandára a klasszikus érában: az improvizációt. Elmész, megnézel bennünket több este, és lehet, hogy maga a koncertműsor hasonlít, de maga a show akár teljesen más is lehet. Így aztán ismét felépítettük a zenekart, hogy megint eljutottunk a Wembley Arena szintjéig. És emlékszem, aznap este, a buli után az öltözőben megkérdeztem a lányomat, hogy te Grace, honnan került elő ez a rengeteg gyerek? Ő meg csak annyit felelt: apu, tényleg nem érted, hogy a Deep Purple baromi menő? Nem igazán tudom kielemezni ezt. Változtak az összetevők, történt egy s más, és nem jön be mindig minden húzás, máskor viszont az összes részlet a helyére kerül. Mi mindig is arra építkeztünk, hogy a közönségünk megnézi a bandát élőben, és utána velünk maradnak. Szerintem ehhez az irányhoz sikerült olyan jól visszakanyarodnunk."

A Deep Purple esetében a '70-es évek első felének kiadványai természetesen überelhetetlenek minden szempontból. Ugyanakkor a későbbi korszakokban is készültek nagyon jó lemezeik – én a mai napig a Purpendiculart tartom a legerősebbnek a Morse-érából. Sőt, úgy gondolom, hogy a Perfect Strangers után egyértelműen ez az újjáalakulást követő évtizedek legkiemelkedőbb teljesítménye tőlük.