Shock!

1980. május 18-a reggelén egy sápadt, hórihorgas fiatalember megnézi Werner Herzog Stroszek című filmjét, majd meghallgatja nagy kedvence, Iggy Pop The Idiot című lemezét, aztán kimegy a konyhába. Leszaggatja a ruhaszárító köteleket, és felakasztja magát a mennyezeti lámpára. Mindössze 23 éves ekkor, mind nagyobbá váló zenekara, a Joy Division másnap indult volna észak-amerikai turnéra, de ő ezt már nem várta meg. Válófélben volt tizenkilenc évesen elvett feleségétől, halálra rémítette a tudat, hogy egyre nehezebben tud egyensúlyozni a normál polgári élet és a kvázi-rocksztárság között, idegállapota pedig rosszabb már nem is nagyon lehetett volna: növekvő depressziójával, pláne epilepsziájával, amelynek a tünetei pusztán másfél évvel azelőtt bukkantak fel először, azonban ilyen rövid idő alatt is teljesen kezelhetetlenné vált. Ian Kevin Curtis meghalt azon a délelőttön, ezzel egyidőben pedig megszületett a legenda. Még az is lehet, hogy a kifejezetten intelligensnek tartott Curtis pontosan tisztában volt ezzel, mikor a kötelet a nyakára hurkolta.

Curtis döntése következtében a Joy Divisionnek nem túl sok idő, pusztán négy rövid év jutott, onnantól kezdve, hogy 1976. július 20-án két gyermekkori jóbarát, Peter Hook és Bernard Sumner részt vesz egy manchesteri Sex Pistols koncerten, és egy csapásra megváltozik a zenéről és a rocksztárokról korábban kialakított véleményük. Sumner később elmondta, úgy érezte, hogy a Pistols megsemmisítette a popsztárokat övező mítoszt, a hamis tételt, miszerint a zenész valamiféle istenség, akiért rajonganod kell. Hook már másnap megveszi élete első basszusgitárját, később Sumner is beruház a hőn áhított gitárra, dobosnak pedig a koncerten szintén részt vett Terry Masont igazolják le. Énekelni azonban egyikőjük sem tud, így elhelyeznek egy hirdetést a manchesteri Virgin Records lemezboltban, amire elsőként egy épp hogy nagykorúvá vált fickó, Ian Curtis jelentkezik, akit meghallgatás nélkül be is vesznek az együttesbe, pusztán azért, mert ismerték korábbról, és jó fejnek tartották. Sumner: „Tudtam, hogy jól ki lehet jönni vele, és erre alapoztuk az egész együttest. Ha tetszett nekünk valaki, benn volt." Az együttest a Buzzcocks menedzserének javaslatára Stiff Kittensnek nevezik el, legelső – 1977 májusában lezajlott – fellépésükre azonban már Warsaw néven kerül sor, David Bowie Warszawa című dalára utalva az elnevezéssel.

A közben a banda menedzserévé avanzsáló Masont hamar lecserélik a kifejezetten agresszív természetű és stílusú Steve Brotherdale-re, és vele készül a Warsaw első, ötszámos demófelvétel. Brotherdale azonban nem illik közéjük, olyannyira, hogy a stúdióból hazafelé tartva hirtelen megállították az autót, majd arra kérték a dobost, ellenőrizze le, nem kapott-e a kerék defektet, majd miután kiszállt a kocsiból, nagy gázzal elhajtottak. Elegáns gesztus, annyi szent. Újabb hirdetés, újabb egyedüli jelentkező, ezúttal Stephen Morris, Ian Curtis egykori iskolatársa, aki olyannyira illik közéjük, hogy az új kezdet jeleként még a nevüket is megváltoztatják Joy Divisionre. (Igazság szerint ebben azért némi szerepet játszott az a tény is, hogy létezett egy Warsaw Pakt nevű punkzenekar Londonban.) Az „Örömrészleg" egyébként egy 1955-ös regényben, a The House of Dollsban szerepel, mint egy náci koncentrációs táborban a tisztek részére fenntartott, női deportáltakból kiválogatott, prostitúciós barakk. Még Warsaw néven rögzítenek egy újabb demót, de 1978 januárjában már lemegy az első Joy Division-koncert is, miközben a banda szépen lassan a manchesteri punk-szcéna egyik vezető csapatává válik.

Júniusban megjelenik első hivatalos kiadványuk, az An Ideal For Living EP (rajta a még decemberben rögzített 4 számmal), és mivel nem nagyon vannak megelégedve a körülöttük legyeskedő kiadókkal, saját kiadásban dobják piacra. A lemez még sokkal inkább nyers, agresszív punk muzsikát rejt, mint a későbbi JD-világ előképét, de ennél is fontosabb, hogy extra hírverést kapnak a fekete-fehér borítón látható (és Sumner által rajzolt) nagy elánnal dobot verő Hitlerjugend-tag miatt. Ez és a banda neve már majdnem elég is volt a „fasiszta" címkéhez, pedig nem volt ez más, mint a jó öreg punk polgárpukkasztás. A kiadvány azonban felkelti Tony Wilson, egy elsősorban zenés műsorai által ismert manchesteri tévés műsorvezető-szerkesztő figyelmét, aki éppen akkortájt indítja útjára Factory elnevezésű független kiadóját. A következő év elejére aztán felgyorsultak az események: '79 januárjában Curtis szerepel a rangos angol zenei szaklap, az NME borítóján, és ugyanezen hónapban veszik fel első rádiós fellépésüket a BBC stúdiójában (a felvétel sokkal később, 1986-87-ben két kiadásban lát majd napvilágot). Ezeknél is fontosabb azonban, hogy a mindig is zaklatott idegrendszerű Curtis még december 27-én elszenvedi első epilepsziás jellegű rosszullétét, ráadásul az orvosok már ekkor sem ajánlják neki a további koncertezést.

Ennek ellenére 1979 áprilisában a zenekar megkezdi az első nagylemez munkálatait a stockporti Strawberry stúdióban, amihez azt a Martin Hannettet igazolják le, akivel már korábban is dolgoztak együtt, és aki híres volt sajátos, újító munkamódszereiről. Hogy csak a legkeményebbet említsem: a producer – a készülő lemez hideg-rideg hangulatának fokozása érdekében – sokszor olyannyira letekerte a fűtést a stúdióban, hogy látszott a zenészek lehelete, ezzel a tevékenységével pedig csak Curtis kifejezett kérésére hagyott fel, nem mervén kockáztatni, hogy az énekes torokgyulladást kapjon. Ennek ellenére Hannett leigazolása a Joy Division karrierjének talán legjobb döntése volt, az Unknown Pleasures ugyanis legalább annyira az ő lemeze, mint a srácoké. Ellenzői szerint háttérbe szorította a zenészeket élőben jellemző nyers és agresszív stílust, ennek cserébe azonban tényleg valami olyat hozott létre, ami ebben a formában nem igazán létezett. Peter Hook: „A lemez határozottan nem olyan lett, mint amilyennek én akartam... De most már látom, hogy Martin remek munkát végzett... Nem fér hozzá kétség, Martin Hannett alkotta meg az igazi Joy Division-hangzást."

És a Joy Division legendáriumának valóban egyik legfőbb alapköve ez a barátságtalan, ridegen klausztrofób hangulat, egy olyan világ képe, amiben a zenekar idegenül, elesetten csetlik-botlik, ugyanazon magányos köröket róva, hiábavalóan várva valakit/valamit, hogy vezesse őket. „I've been waiting for a guide to come / And take me by the hand" – énekli Curtis rögtön a hipnotikus Disorder nyitó soraiban, de az egész lemezre jellemző ez a kilátástalan útkeresés. Sőt, ha őszinte akarok lenni, az egész (érthető okokból nem valami hatalmas méretű) JD-életműre is, és talán éppen ez, a bekövetkezett tragédia ellenére is kompakt egész jelleg az, ami annyira felerősíti a zenei/szövegi mondanivalót. És ehhez éppúgy hozzátartozik a Hannett által kreált hangzás, mint Peter Saville unalomig ismert borítója. „Amiképpen számos zenekar már előre tudja, mit szeretne az első albumának borítóként, úgy a Joy Division-tagok is egyszerűen csak lerakták elém azt az ábrát, amit a Cambridge Encyclopedia Of Astronomyban találtak, és ami az első felfedezett pulzár jelét ábrázolta. A cambridge-i egyetem kutatói véletlenül bukkantak az űrből érkező jelre, ennek a vizuális leképezését látjuk az ábrán, egyszerre mutatva a jel frekvenciáját és pontosságát, ahogyan egymás után ismétlődik, újra és újra. A kép aztán a tudományos köntös után eljutott odáig, hogy popkulturális közvetítő szimbólum lett, egész hátas tetoválás vagy akár mozaikszerű dekorációs elem", nyilatkozta néhány éve Saville.

És ez a remek borító tényleg csak felerősíti azt az idegenség-érzést, ami a záró I Remember Nothing „We were strangers / Away too long" soraiban eszkalálódik, és az egész zenei körítés is ezt támogatja meg a maga eszközeivel. Kezdve a náluk szólóhangszer szerepét betöltő, fő dallamokat hozó basszustól, a végtelenül szikár és szándékoltan statikus dobokon át Sumner inkább csak hangulatot festő, helyenként ritmust hozó, máskor csak színesítő-zajosító jelleggel homályos témákat maszatoló játékáig, amiből rengetegen bevallottan tanultak a Cure-frontember Robert Smithtől kezdve a U2-s The Edge-ig. Ettől a különös, és sokszor rendkívül éles hangszínű gitárjátéktól az egész zene olyan hangulati töltést kap, mintha az árnyékban bujkálna, félve attól, hogy kilépjen a fénybe, és ezt a hatást nyilván nagyságrendekkel felfokozzák Curtis magányt, kilátástalanságot és elveszettséget árasztó sorai, mint ahogy mélyebb fekvésekbe kalandozó baritonja is. Ian egyébként ezt bevallottan kedvenc énekesétől, Jim Morrisontól tanulta el, beszédhangja ugyanis jóval magasabb volt ennél, mint ahogy a korai, Warsaw-időkben is sokkal többet üvöltözött, mint az Unknown Pleasuresön: itt már inkább az a különös „énekmondás" érvényesült, ami valahol félúton volt a dallamos ének és a szavalás között. A Morrison-behatás legmarkánsabban talán a világvége-hangulatú, történetmesélős Day Of The Lordsban és a szinte alternatív bluesos Candidate-ben érhető tetten, ezekben még a szöveg is rendkívül doorsos hatást kelt (utóbbiban rendes gitárjáték nincs is, csak különféle gerjedések, torzítások).

Mindehhez pedig hozzájött az a rengeteg surrogó-hullámzó effekt, amiket vagy maga Sumner, vagy utólag Hannett passzintott a dalokhoz, amik között aztán tényleg minden van: liftzaj és telefonkagylón keresztül felvett ének az Insightban (ami amúgy is a lemez legkülönösebb dala), hullámlemez-rázás a Disorderben, vagy épp üvegcsörömpölés a záró, és túlzás nélkül kísérteties I Remember Nothingban (amely effekt onnan származott, hogy a dobos pisztolyával sörösüvegeket lőtt szét a stúdió udvarán). Ugyan Hannett nem nagyon kultiválta a dolgot, de azért egy-két tempósabb felvételt is rögzítettek, mint az energikusabb Wildernesst, vagy épp a korai punk rock hagyományokat leginkább életben tartó Interzone-t. De még ezzel együtt is sokkal inkább az olyan elgondolkodtató darabok domináltak, mint a lemez két emblematikus, sokszor feldolgozott darabja, a visszafelé játszott gitártémájú New Dawn Fades és az agresszívebb Shadowplay.

A legismertebb tétel ezzel együtt is a lemez közepén elhelyezkedő, zeneileg legegyszerűbbnek, ám leghatásosabbnak tekinthető She's Lost Control. Ha egy dalt lehet kiemelni a korongról, akkor legyen az ez, hiszen mindent egyesít magában, amit a csapattal kapcsolatban érdemes kiemelni: Hooky mindent maga alá gyűrű basszustémája az egyik leghíresebb a rocktörténelemben, Sumner torz gitártépése kimondottan elidegenítő hatást kelt, miközben Stephen Morris szenvtelenül, ám metronóm-pontossággal adja az ütemet, különösen zörgő effektek előterében, amitől az egész dal különös, üresen kongó-jelleget kap. Ehhez pedig remekül illeszkedik Ian Curtis szaggatott és rengeteg visszhanggal terhelt éneke, szinte látja maga előtt az ember az énekest, ahogy híres „döglött légy"-táncát hozva, helyben menetel, karjaival vadul körözve, majd előre-hátra remegve imitál valami nem evilági táncot.

Az Unknown Pleasures végül 1979. június 15-én jelent meg, és a kezdetben gyártott tízezer példány pedig gyorsan elkelt belőle. Tony Wilson elmondása szerint a lemez viszonylagos sikeressége a független kiadót valódi üzletté alakította át. Az év szeptemberében fellépnek a BBC2 Something Else című műsorában, amely a zenekar egyetlen országszerte sugárzott televíziós szereplése volt, majd októbertől huszonnégy állomásos brit turnén vettek részt a Buzzcocks előzenekaraként. A játék innentől fordult igazán komolyra, hiszen valamennyien felmondták korábbi polgári állásukat, az irántuk támasztott kereslet pedig csak fokozódott novemberben, amikor kislemezen megjelent a debütön nem szereplő Transmission dal. A tempó pedig csak fokozódott a következő évben, amikor is januárban már komplett Európa-turnéra indulnak, márciusban pedig (alig kilenc hónappal a debütáló lemez megjelentetése után!) Londonban nekiállnak – ismét Martin Hannettel – a második lemez felvételeinek. Mindez nem feltétlenül tesz jót Curtisnek, olyannyira nem, hogy epilepsziás rohamai állandósulnak, néha már koncert közben is magatehetetlenül esik össze, amit végtelenül megalázónak és dühítőnek érez.

Olyannyira, hogy '80 áprilisában már öngyilkosságot is kísérel meg, de ekkor még időben jön a segítség. A gépezetet azonban nem könnyű megállásra, vagy épp csak lassulásra bírni: május másodikán még lejátsszák utolsó angliai koncertjüket – mint később kiderült, ez lesz a Joy Division utolsó fellépése is egyben – és rögtön be is jelentik: a JD észak-amerikai turnéra indul. Ian Curtis azonban máshogy gondolja a dolgot, ő inkább elutazik családja macclesfieldi otthonába, megnézi Werner Herzog Stroszek című filmjét, majd meghallgatja Iggy Pop The Idiotját. Aztán kimegy a konyhába... Stephen Morris évekkel később elég jól összefoglalta a társak felelősségét: „Szörnyen hangzik, de csak Ian halála után ültünk le igazán figyelmesen meghallgatni a dalszövegeit. Azon kaptad magad, hogy 'Ó, istenem, ezt nem vettem észre?!'. Mert mikor Ian szövegeire néztem, azt gondoltam, milyen ügyesen beleélte magát valaki más szerepébe. Soha nem hittem, hogy magáról írt. Így visszatekintve: hogyan lehettem ennyire ostoba? Hát persze, hogy magáról írt. De nem mentem oda hozzá, nem ragadtam meg, és kérdeztem meg tőle: mi a baj? Ezzel most már együtt kell élnem."

A Joy Division már Curtis életében is magában hordozta a következő nagy dobás ígéretét, amire a főhős halála természetszerűleg csak rátett egy lapáttal. Még júniusban – egy kislemezen – megjelenik legnagyobb slágerük, a Love Will Tear Us Apart, júliusban pedig a Closer címre keresztelt második lemez is. Ez az elsőhöz képest talán még ridegebb, még elidegenedettebb, még kísértetiesebb anyag, de nyilván a tragédia árnyékában már nem is történhetett másként. A Joy Divison-történet ezzel együtt is egy lezárt, kerek egész érzetét kelti az emberben, amihez hozzátartozik az is, hogy a három életben maradt tag a későbbiekben New Order néven folytatta tovább, még az eredeti bandánál is nagyobb sikereket érve el, a legkevésbé sem veszélyeztetve azonban annak kultstátuszát. Azt felsorolni sem kívánom, hogy a Joy Division ki mindenkire volt megtermékenyítő hatással a goth rock nagyjain (és kicsinyein) túl az indie rockzenék, sőt a triphop fő képviselőin át egészen a U2-ig, inkább elmesélem a kedvenc történetet Ian Curtisszel kapcsolatosan, amit nemrégiben olvastam.

Szóval, létezik egy fal Új-Zéland fővárosában, a wellingtoni Wallace Streeten, aminek az a neve, hogy Ian Curtis fala. Merthogy erre fel van festve, hogy „Ian Curtis Lives", ráadásul az eredetileg 1980-ban felkerült feliratot akárhányszor is festik át a hatóság emberei, gondos kezek újra és újra visszapingálják, többé-kevésbé ugyanazzal a betűtípussal. Kedves történet, azt sem bánom, ha nem igaz. Mert mi az igazi halhatatlanág, ha nem ez?