Shock!

2018. január 10. újabb szomorú és szimbolikus mérföldkövet jelent: ezen a napon elhunyt „Fast" Eddie Clarke, a Motörhead klasszikus felállásának gitárosa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a rock/metal műfaj valaha létezett egyik legfontosabb triójából ma már senki sincs életben. A The Jimi Hendrix Experience és a Ramones után a legnépszerűbb Motörhead-hármas mindössze a harmadik ikonikus rockcsapat, amely teljesen kihalt – e tény jéghideg felfoghatatlansága és visszavonhatatlansága zenehallgatók tízezreit verte fejbe az utóbbi napokban. Mi sem vagyunk kivételek, így természetesen nem is tehetünk mást, mint egyfajta tisztelgésként felidézzük azt a korszakot, amikor a Motörhead a földkerekség leggyorsabb, legkeményebb, leghangosabb és egyben egyik kiemelkedően népszerű bandája volt. Sajátos és ugyanakkor jellemző, hogy a zenekar ráadásul egy nem különösebben átgondolt koncertlemezzel jutott fel karrierje abszolút csúcsára.

Ugyan nem vezetett éppen sima és akadálymentes út a sikerhez, a Motörhead kitartása az 1970-es évek legvégére meghozta gyümölcsét. Az Overkill és Bomber lemezekkel Lemmy Kilmister, „Fast" Eddie Clarke és Phil „Philthy Animal" Taylor beverekedték magukat a nagy-britanniai rockélet feltörekvő elitjébe, az 1980 novemberében kiadott Ace Of Spades pedig meghozta a zenekar áttörését: a lemez az angol listák negyedik helyére került, és mindössze néhány hónap alatt közel 200 ezer példányban talált gazdára csak a szigetországban. A csapat így a Bronze kiadó első számú fejőstehenévé vált, és a cég érthető módon addig akarta ütni a vasat, ameddig meleg. Gyorsan megszületett az ötlet, miként lehetne még több pénzt kisajtolni a csapatból: egy koncertlemezzel.

Mai fejjel talán kevésbé érthető, miért tűnhetett mindez nyerő elképzelésnek, hiszen napjainkra az élő albumok teljesen elveszítették jelentőségüket, és többnyire csupán a legmegátalkodottabb fanatikusoknak szóló csemegeként tekintünk rájuk. Akkoriban azonban teljesen más volt a helyzet: az élő anyagok jelentősége, illetve anyagi sikeressége nem egyszer túlmutatott a stúdióprodukciókén, elég, ha csak a '70-es évek olyan megkerülhetetlen alapműveire gondolunk, mint a Deep Purple Made In Japanje, a Led Zeppelin The Song Remains The Same-je, a KISS két Alive!!-ja, a Scorpions Tokyo Tapes-e, az AC/DC If You Want Blood You've Got Itja, a UFO Strangers In The Nightja vagy a Judas Priest Unleashed In The Eastje. A Motörhead ekkoriban már ráadásul legendás koncertbandának számított, hihetetlenül intenzív – és hangos – bulijaik híre messze előttük járt. A zsúfolt teltházak előtt futó, aktuális Ace Up Your Sleeve turné zajos sikernek bizonyult, és a következő év tavaszára beütemezett folytatás, a mindössze ötállomásos Short Sharp Pain In The Neck körút tehát jó alkalmat nyújtott arra, hogy felvegyék a bulikat, és elkészüljön egy felvétel, amely ereje teljében mutatja meg a triót.

Maga a csapat nem tiltakozott a dolog ellen, bár csak menet közben forrta ki magát, hogy végül mely bulik felvétele kerülhet fel a végleges anyagra. Lemmy: „A lemezt végül Leedsben és Newcastle-ben vettük fel. Akkoriban egyébként a hulli koncertünk sikerült a legforróbb hangulatúra, ahol szintén készült felvétel, csak sajnos nem lett túl jó. De amúgy nem volt sok tudatosság a helyszínek kiválasztásában. Én mindenhol szeretek játszani, ahol az emberek ovációval fogadnak bennünket, azt meg leszarom, hogy milyen akcentussal teszik ezt..." Az eredeti elképzelések egy dupla lemezről szóltak, ám a leedsi felvételek nem sikerültek annyira ütősen, mint várták, így végül a szimpla megoldásnál maradtak. Az is gyorsan eldőlt, hogy a lemez címe No Sleep 'til Hammersmith lesz, de mint látható, hiába utal mindez London ikonikus metalszentélyére, a Hammersmith Odeonra – meg persze áttételesen a csapat közismert amfetamin-vonzalmára –, maga a felvétel a közhiedelemmel ellentétben nem ott készült, hanem az 1981. március 28-ai leedsi, illetve a március 29-30-ai newcastle-i koncerteken. A Motörhead valójában az Ace Up Your Sleeve körutat zárta pár hónappal korábban a Hammersmithben, méghozzá négy zsúfolt teltházas fellépéssel 1980. november 26-29. között az akkoriban nagyjából ötezer férőhelyes csarnokban.

Miközben a trió folyamatosan turnézott, a kiadó rohammunkában összerakta és megkevertette a lemezt – a problémát mindössze az jelentette, hogy Lemmyék egyáltalán nem voltak elégedettek a végeredménnyel. „A koncertlemezt elsősorban a terjesztőnk, a Polydor erőltette nagyon", emlékezett vissza Gerry Bron, a Bronze főnöke. „Volt ott egy fickó, aki állatira nyomta a dolgot, a nevére nem emlékszem, de hívjuk mondjuk Dave Smithnek. Lemmy viszont annyira kiakadt, hogy még egy telexet is írt neki: hallom, megjelentetitek a koncertlemezt. Tényleg ennyire szereti Dave Smith a kórházi kosztot? De ha jól emlékszem, éppen Ausztráliában koncerteztek, szóval nem foglalkoztunk ezzel, és kihoztuk a lemezt." Eddie: „Küldtünk a Bronze-nak egy hat lábnyi hosszú faxot, amiben felsoroltuk, mi nem tetszik a lemezben. Tényleg több oldalas lett, mert szörnyűnek találtuk a végeredményt. Akkor keverték meg az anyagot, amikor nem voltunk ott, és baromira feldühítettek bennünket ezzel. Lemmy konkrétan kibaszta a kukába a saját példányát, amikor megérkezett..."

Az album végül 1981. június 27-én került a boltokba, miközben a Motörhead éppen az Egyesült Államokban turnézott, méghozzá karrierje során első ízben. Korántsem örülhettek éppen osztatlan sikernek: Amerika még éppen csak tanulgatta a nevüket, hiszen itt az Ace Of Spades volt az első albumuk, ami egyáltalán megjelent, és hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a közönség értette, mit csinálnak. Az első bulikat ráadásul a Heart vendégeként adták, ami finoman szólva sem volt éppen a legszerencsésebb párosítás – de különösebb sikert a nagy haver, Ozzy Osbourne Blizzard Of Ozz körútjának előzenekaraként sem arattak. Eddie: „Teljesen lesokkoltuk a jenkiket. Amikor befejeztük a műsorunkat, a közönség csak állt és bámult maga elé. Már két hónapja tartott a turné, amikor Chicagóban először ráadást adtunk..."

A zenekart ilyen körülmények között érték utol a kiadótól, hogy közöljék velük a remek, ám egyszersmind mindenkit megdöbbentő hírt: a No Sleep 'til Hammersmith a brit eladási listák első helyén nyitott. Lemmy: „New Yorkban voltunk, amikor a menedzserünk felhívott a hírrel, hogy listavezetők lettünk. Épp aludtam, szóval azt mondtam neki: jól van, baszki, alszom, majd később beszélünk. Aztán pár perc múlva felfogtam, mit mondott, és egyből magamnál voltam! Állatira örültünk mindannyian. Az például biztosan nem jelenhetne meg nyomtatásban, mi ment utána a backstage-ben, fotóim pedig sajnos nincsenek róla, hogy bebizonyítsam." Bron: „Lemmy ezután természetesen már egy rossz szót sem szólt a lemezre..." Eddie: „Mivel épp Amerikában játszottunk, nagyon sajnáltam, hogy senki sem halmozott el bennünket ingyenpiával a jeles alkalomból. Tipikus Motörhead... De igazából az volt ebben az egészben a legfurcsább, amikor utána megjelent egy áradozó kritika a lemezről a Melody Makerben, pedig ott korábban a világ legrosszabb zenekarának tituláltak bennünket. Mondtam is Philnek: na, hirtelen mi vagyunk a világ legjobb élő bandája, miközben a múlt héten még leszaroztak..."

A listavezető lemez birtokában tehát senki sem kérdőjelezhette meg, hogy a Motörhead Angliában immáron a vezető csapatok közé tartozik, ám a sikernek voltak bizonyos árnyoldalai is. A zenekarral egyre inkább elszaladt a ló bulizás terén, pedig ők aztán tényleg az elejétől fogva két végén égették a gyertyát. Clarke: „Egy kibaszott pillanatig sem aggódtunk azon, hogy esetleg bármi is történhetne velünk, ehhez ugyanis túlságosan is elfoglaltak voltunk a folyamatos bulizással. Néha elvesztettem az irányítást, és ilyenkor muszáj volt kicsit kiereszteni a gőzt, meg olyan is előfordult, hogy Phil szétzúzott egy szállodai szobát, és közben eltörte a kezét, de mindez a játék része volt. Az is, mekkorákat bunyóztunk Phillel, ez például legendásnak számított a stábban. Tényleg azon igyekeztünk, hogy a másiknak fájjon. 1980 nyarán volt például egy nagyszabású koncert a staffordi Bingley Hallban, ahol a Saxon, a Girlschool, az Angel Witch, a Mythra, a Vardis és a White Spirit játszott még rajtunk kívül. Lemmy előtte három napon át ébren volt, folyamatosan vodkát vedelt, és csajokat dugott. Este 12 ezren vártak minket az arénában. Egész nap mindenki kokainnal meg mindenfélével kínálgatott, de csak egyetlen kurva Heinekent ittam, mert legalább ezen a bulin egyben akartam lenni. Úgy 55 perce játszottunk, amikor Lemmy eltűnt hátul, és összeesett. Phillel baromi dühösek voltunk rá, és felelősségre vontuk, amiért cserben hagyott bennünket. Erre azt válaszolta, hogy ennek az egésznek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az előző három napban egy szemhunyásnyit sem aludt, hanem végig csak piált és szopatott. Naná, hogy nem!" „Sokszor aggódtam miattuk", ismerte el Doug Smith, a banda akkori menedzsere. „New Yorkban egyszer például azt hittem, hogy Phil meghalt egy túladagolás miatt, és Amerikában a rendőrök is automatikusan kijönnek, ha mentőt hívsz, szóval addig az egész szobáját át kellett túrnom, hogy elrejtsem az összes drogot. Életveszélyes volt, amit műveltek, folyamatosan, mindhárman. Egyszer még Lemmyről is azt hittem, hogy infarktust kap majd, amikor éppen egy kanadai bulira tartottunk, és egyszerűen sehol sem tudtunk neki speedet szerezni..."

A koncertlemez eladásai gyorsan felülmúlták a százezres példányszámot Angliában, a névadó dal élő veziója pedig a hatodik helyig jutott a single-k listáján, amely szintén egész karrierjük legjobb pozícióját jelentette. A Motörhead ezután még javarészt gyanútlanul fogott neki a következő sorlemez munkálatainak 1981 őszén. Lemmy: „A No Sleep 'til Hammersmith lemezzel értünk fel a népszerűségünk csúcsára Angliában, és a csúcsról már csak lefelé vezet az út. De ezt akkoriban nem tudtuk. Semmit sem tudtunk." A felvételek során azonban több fronton is problémák jelentkeztek. Először is, Eddie tengelyt akasztott a jól bevált Vic Maile producerrel, aki emiatt viszonylag korán kifarolt a projektből. Másrészt Lemmy és Eddie viszonya is egyre inkább elmérgesedett, miután a gitáros ekkoriban randizgatni kezdett a főnök egyik volt barátnőjével. Ezek után a lehető legrosszabb ötletnek bizonyult, hogy Maile helyett Clarke vette át a formálódó új album zenei rendezését is. Az Iron Fist című lemez végül 1982 tavaszán jelent meg, és ugyan mai füllel egyáltalán nem rossz anyag, összességében azért egyértelműen alulmúlta az Overkill – Bomber – Ace Of Spades mesterhármast. Noha a zenekar karrierje során először felkerült az albummal a Billboard Top 200-ra, az ottani 174. hely nehezen kárpótolhatta őket a visszafogottabb angliai fogadtatásért: az Iron Fist a hatodik helyen kezdett odahaza, ami önmagában szép eredmény, azok után azonban, hogy egy koncertlemezzel feljutottak a csúcsra, mindenki csalódásként élte meg. Lemmy: „Az Iron Fist rosszul sikerült, minden addigi munkánkat alulmúlta. Legalább három dal teljesen befejezetlen volt rajta, és az is hiba volt, hogy Eddie lett a producer. Ezt ma már talán ő maga is elismerné. De hát ez van. Addigra arrogánssá váltunk. Ha sikeres leszel, arrogánssá válsz, mert azt hiszed, a dolog örökké tart majd..."

Innentől kezdve pedig már kevés jó történt velük. Miután Lemmy akkori lakótársát, Andrew Elsmore színészt brutálisan meggyilkolták, a menedzsment közös házat bérelt az egyre kimerültebb, egyre durvábban önpusztító triónak. Lemmy és Eddie viszonya ekkorra amúgy is roppant feszült volt, ám egy fedél alatt élve csak még tovább romlott. Clarke: „Az akkori csajom volt az első, aki beköltözött a házba, és egyből ki is választotta a legjobb hálószobát. Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de ez jelentette a vég kezdetét. És ugye találkozgattam Lemmy egyik volt barátnőjével is, amiről természetesen megkérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e, de valójában sosem tudott túllépni rajta. Elfelejtette az aranyszabályt, és elkezdte méricskélni, hogy akkor most emberileg bír-e engem, vagy sem." Emellett a zenekar kezdett rádöbbenni, hogy anyagilag sem feltétlenül becsülik meg őket érdemeiknek megfelelően. Philthy: „Láttuk, hogy egyre ismertebbek vagyunk, folyamatosan dolgoztunk, de pénzt nem nagyon láttunk belőle. Ebből tudhatod, hogy lenyúlnak: amikor kutyaként dolgoztatnak, és semmi szabadidőd nem marad, mivel akkor talán elkezdenél gondolkodni bizonyos kérdéseken..."

Szintén nem segítette a helyzet rendezését Philthy egyre inkább elszabaduló piálása és drogozása, akit ekkoriban egy rövid időre őrizetbe is vettek némi fű birtoklásáért. Végül megúszta az ügyet, de társai későbbi visszaemlékezései szerint teljesen agyára ment a mértéktelen bulizás. Ennek legfőbb bizonyítéka az volt, hogy a koncerteken mindenáron az Iron Fist anyagát akarta erőltetni, miközben a közönség láthatóan nem harapott rá az új dalokra. Eddie: „A váltáshoz vezető első lépés az volt, amikor Phil kilépéssel fenyegetőzött a turné előtt, ha nem játszunk több nótát az Iron Fistről. Lemmyvel engedtünk neki, és hat új dalt is bevettünk a programba. Ez egyértelmű hiba volt, az album ugyanis messze nem lett olyan sikeres, mint a korábbiak. A dalokat tulajdonképpen senki sem ismerte, így életünk legpocsékabb turnéja lett az a kör. Eleve rossz volt emiatt akkoriban a szám íze, és amikor elkezdtünk Wendy O'Williamsszel közösen dolgozni, csak tovább romlott a hangulatom." Lemmy és a The Plasmatics néhai énekesnője ugyanis közösen hoztak ki egy Stand By Your Man című EP-t 1982-ben, párhuzamosan az Iron Fist turnéjával, amin a Motörhead egy Plasmatics-dalt is eljátszott Tammy Wynette címadó country-örökzöldjének feldolgozása mellett. Eddie: „Szemetet csináltunk, kibaszott szemetet! Életemben nem hallottam akkora rakás szart, mint az a kiadvány. Ennek az egésznek semmi köze nem volt Eddie Clarke-hoz vagy a Motörheadhez, és ezt meg is mondtam a többieknek, miközben Torontóban dolgoztunk a stúdióban. Erre az volt a válasz, hogy húzzak a picsába. Pár nappal később persze megkerestem Lemmyt, hogy nem felejthetnénk-e el ezt az egészet, ő azonban azt válaszolta: nem, haver, húzz a picsába! Vagyis akármit is mondanak ma már a sztoriról, nem én léptem ki a Motörheadből, hanem ők rúgtak ki. Pedig azt hittem, a Motörhead színpadán ér majd a halál..."

A Motörhead klasszikus felállása tehát 1982 végén, az Iron Fist turnéjának kellős közepén szétrobbant. A Thin Lizzyt megjárt Brian Robertsonnal elkészített, 1983-as Another Perfect Day szerintem kimondottan különleges és állati értékes album, de a korabeli közönség nem tudta elfogadni a bandát ebben a megújult formában: évtizedes mélyrepülés kezdődött, és ugyan később minden érintett elismerte, hogy Eddie kirúgása/kilépése – attól függ, honnan nézzük... – hülyeség volt, az egók nem tették lehetővé, hogy félretegyék a nézeteltéréseket. Főleg, hogy Clarke új csapata, a Phil Wayjel megalapított Fastway eleinte potenciális sztárbandának tűnt, de aztán ezt a sztorit is másként írták meg a sors könyvében. Lemmy a későbbiekben is úgy látta, hogy a csapat – számos hiba mellett – voltaképpen csapdába került a No Sleep 'til Hammersmith kiugró sikerei miatt: „Tudtuk, hogy az album sikeres lesz, hiszen a közönség akkor már három éve várta, hogy kihozzunk egy koncertlemezt. Arra viszont a legmerészebb álmainkban sem számítottunk, hogy egyből az első helyre kerülünk vele... Őszintén szólva jobban is örültem az Ace Of Spades negyedik helyének, hiszen a koncertlemez egyszeri kiadvány volt. És ezzel együtt a lélekharangunk is megkondult vele, ugyanis egyszerűen nem tudsz mihez kezdeni egy listavezető koncertalbum után, az ilyesmit nem lehet felülmúlni. Most komolyan, mit csinálsz ilyenkor? Kiadsz még egyet?"

Szándékosan nem ejtettem eddig bővebben szót magáról a koncertlemezről, ugyanis nincs nagyon mit beszélni róla: ez az album valóban méltán lett ennyire legendás, mivel tényleg karrierje csúcsán, ereje teljében mutatta meg a valaha létezett egyik legjobb rockbandát. A klasszikus éra emblematikus dalainak alighanem tényleg ezek a valaha bakelitbe préselt legjobb, legerőteljesebb változatai: a Stay Clean, a No Class, az Overkill, a Bomber vagy a Motörhead sosem szólaltak meg ennél nyersebben, szilajabbul, vadabbul. És ugyan a csapat zenei intelligenciáját ma is gyakran szokás lebecsülni, megjegyezném, hogy a zúzós-zajos-mocskos döngetések mellett azért itt is szerepelnek ezen éra legkülönlegesebb, a szó eredeti értelmében véve akár még progresszívnek is titulálható darabjai, így a Metropolis vagy a The Capricorn... Lemmy: „Szerintem a lemez mai füllel is nagyon jól szól, még egy igazán jó minőségű fejhallgatóval is. Az Ace Of Spades turnéinak kellős közepén készült a felvétel, szóval addigra minden ment magától. Feszesek voltunk, és ezt hallani is az anyagon. Úgy gondolom, kiváló volt az akkori zenekar, különösen a korabeli viszonyok közepette. Bár hibák ettől még persze vannak a lemezen. Minden koncertlemezen vannak hibák, de hát érted, mi a faszt várhat az ember egy élő albumtól? Maga az élet is ilyen. Semmi sem tökéletes, én sem vagyok az. Pár éneksort azért újravettünk a stúdióban, de kamudalok nincsenek rajta."

A No Sleep 'til Hammersmith titka tehát az, hogy a lehető legmegfelelőbb pillanatban örökítette meg a klasszikus Motörheadet. Eddie: „A srácok hihetetlenül élvezték a koncerteket, egy élő album segítségével pedig jól felidézhették ezeket az élményeket. Szerintem az élő fellépéseink mutatták meg akkoriban, miről is szólt a Motörhead, hogy miért is álltunk ki, a Bomber fényhíddal, meg hogy olyan hangosan játszottunk, ami mellett a saját gondolataidat sem hallottad. Egy lemezen értelemszerűen nem lehet mindezt maradéktalanul visszaadni, viszont így is sikerült megörökítenünk a hangulatot. A No Sleep 'til Hammersmith hallatán a közönség valóban úgy érezhette, hogy ott van egy bulinkon."

Ez az élmény az ismert okok miatt soha többé nem adatik meg senkinek, noha múlt szerda óta Lemmy, Eddie és Phil odaát bizonyára ismét együtt zenélnek. Nekünk tehát nem marad más, mint a tekintélyes diszkográfia, és annak is egyik legfontosabb darabja, minden idők egyik legjobb élő albuma, a No Sleep 'til Hammersmith. Nem is tudok jobbat tanácsolni annál, mint hogy keverj egy viszkikólát a három amigo emlékére, és nyomd be az albumot. Természetesen a fájdalomküszöböt közelítő hangerőn, mert úgy az igazi.