Shock!

A zenekar, aminek még a neve is bizonytalan. Első kislemezük borítóján Nagy Feró és a Bikini, hátoldalán A Bikini és Nagy Feró, magán a korongon pedig szimplán csak Bikini szerepel előadóként, hogy a későbbiekben is össze-vissza keverjék az elnevezést, tetézve azzal, hogy egy idő után – nyilván a D. Nagy-féle, kiugróan sikeres, ám jóval kevésbé izgalmas változattól megkülönböztetendő – elkezdték Ős-Bikininek, vagy éppen Nagy Feró és az Ős-Bikininek is nevezni a formációt. Persze nem is a név a lényeg, hanem az, hogy szűk három éven és két nagylemezen át létezett egy zenekar, ami olyan izgalmas és újító zenét játszott, hogy mind a mai napig megőrizte frissességét, ráadásul felfogásban, vagy éppen színpadi magatartásban, sem akkor, sem azóta nem nagyon akadt párja.

Kapcsolódási pontok persze voltak, legyen szó akár a korai időkben még egyfajta elődzenekarnak is tekinthető Beatricéről, vagy éppen az olyan baráti kortársakról, mint mondjuk az avantgárd A. E. Bizottság (ami éppen a Hova lett... évében hozza ki saját debütálását, a Kalandra fel!-t), vagy az az eredetileg Bács-Kiskun megyei srácokból összerántott, újhullámos Rolls Frakció, aminek a basszusgitárosát Trunkos Andrásnak hívták, az énekest meg D. Nagy Lajosnak. De az a majd' minden stílusirányzatot magába áramoltató, és mindebből egy totálisan formabontót megalkotó jelleg, ami a Nagy Feró vezette ötösben (később négyesben) megvolt, mindenki másból hiányzott.

1981-re a hatalom végérvényesen becsapta az ajtót a Beatrice, a szakadtak bandájának orra előtt. Budapestről és a vidéki Magyarország nagy részéről ekkorra már végérvényesen ki voltak tiltva, máshol maximum csak álnéven játszhattak, lemezre pedig kilátásuk sem lehetett. „Provokáció a puszta létem" - ahogy ők maguk fogalmaztak, és ebbe előbb-utóbb mindnyájan beleuntak. Gidófalvy Attila a Karthagóba, Lugosi Lacika pedig a Dinamitba „menekült", ahol legalább lemezeket készíthettek végre; Feró mellett maradt viszont a Beatrice másik lelke, a sajnos mind inkább önmagába zuhanó Miklóska „Apu" Lajos basszusgitáros és Donászy Tibi dobos. Korábbi technikusukat, Vedres „Joe" Józsefet előléptették gitárossá, a már korábban is a zenekar környékén sertepertélő Waszlavik (Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Szabadcsapat, Ullmann Mónika) László lovag teljes jogú taggá vált, szólógitárosnak pedig egy fiatal srác, bizonyos Bogdán Csaba érkezett a Hidrogén zenekarból. (Igen, ez ugyanaz a Bogdán, aki később kiszáll az Első Emeleten, és kitaposott, szakadt bakancs helyett Szandiba bújik.)

Ez a Ricse pedig – most már minden mindegy alapon – minden korábbinál excentrikusabb, koncertjeik sokszor inkább már egyfajta avantgarde-dadaista-cirkuszi performanszok, és egyre kaotikusabb zenével támasztják alá mind súlyosabb mondanivalójukat. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat CPg által is megénekelt cézárja, Erdős Péter szemét ez aztán már annyira csípi, hogy '81 márciusában „rábeszéli" (kevésbé szép olvasatban megzsarolja) a Zenész Szakszervezetet, amely el is határolja magát a zenekartól, olyannyira, hogy az augusztusi hajógyári szakszervezeti szuperkoncertre már meg sem hívják őket – holott az egész ötlet magától Ferótól származott. Ez már a főhősnek is sok, és a nyár végén szögre akasztja a baboskendőt.

Nyugton megülni a seggén persze nem tud, Waszlavikkal és Vedres Joe-val, meg még ezzel-azzal különböző, rövid életű formációkat hív életre (Csiga-Biga, Backing Group, Bicigli), majd 1982-ben, egy baráti focimeccs során újfent összeakad Németh Alajossal, azaz Lojzival, aki korábban a Miniben és a Dinamitban nyomta, és elkezdenek beszélgetni a Beatricéről meg Feró legújabb terveiről. Lojzi: „Nem is gondolkoztam, hogyan folytatom tovább. A Beatrice feloszlott, Feró igazából nem tudta, mit akar. Belekeveredett az alternatív világba. Csinált egy Bikini nevű zenekart Vedres Józsival és Angyal Tivadar technikussal. Mindenki más hangszeren játszott, mint amin tudott, teljes volt az anarchia. Nem akarsz csinálni egy rendes zenekart? – kérdeztem Ferótól. Hetekig feljártam hozzá Zuglóba, beszélgettünk: hogy kéne, mit kéne. Akkoriban rengetegen megkeresték, többek között Som Lajos is, amikor Révész kilépett a Piramisból, Szigeti Feri pedig a Karthagóba hívta, de ő már se rockot, se heavy metalt nem akart énekelni. Bele volt teljesen zavarodva az akkori alternatívokba, a Bizottságba és a Waszlavik Gazember-féle vonalba, nem is akart mást látni és hallani. Mindenkinek nemet mondott. Nekünk mégis rövid időn belül sikerült meggyőzni egymást. (...) Akkoriban a Közgáz-klub volt a termőtalaja az alternatív zenének, és a Jobbágy Gyula, a Közgáz-klub vezetője fölléptetett mindenkit, akinek lila volt a haja, vagy olyasmi zenét játszott, amit más nem értett meg. Ott találkoztam a Feróval, aki nekem akkor már régóta jóbarátom volt. Jártam a Ricse után a Fiatal Művészek Klubjába, gyakran mesélte, hogy milyen új dalszövegeket írt, és marhára tetszett a lendület, ahogy a Ricsét is kezelte. És én marhára szerettem volna vele dolgozni, hogy végre én is értelmes dolgokat játsszak a színpadon. Mert az egy dolog, hogy jól zenéltünk, a Miniben is marha jól zenéltünk, de én tényleg arra vágytam, hogy ha harc, akkor legyen harc!"

A zenésztársak pedig adottak voltak: a szétrobbant Dinamitból Lojzi hozza magával a jazzdobos végzettségű testvérét, Gábort és Szűcs Antal Gábor gitárost, Feró pedig Vedres Joe-t. (A csapatba nem igazán illő, túlzottan szépfiús kinézetű Szűcs gyorsan ki is kopik a képből, a második lemez már majd nélküle készül el.) És hogy mi volt az irány? Nagy Feró szerint ez: „Bennem a következő fogalmazódott meg az elmúlt egy évben, ahogy végiggondoltam a dolgokat: csak olyan zenekarnak van esélye a befutásra, amely mindazt az eredményt, ami a rockzenében született, össze tudja foglalni. Magyarországra értem, de lehet, hogy Nyugaton is így van. Úgy érzem, hogy le kell vágni a zenéről, hogy ez most heavy metal, az izé metál, ez punk, az új hullám, ez new wave, az no wave – nem ez a fontos. Hanem az, hogy most kell valahogy egységesen összefogni ezt az egész rockzenét. Profi zenészek vannak itt, ők azt zenélnek, amit akarnak, én úgyis úgy éneklek, ahogy akarok. És ettől már jó lesz a dolog. Kísérleti anyag, heterogén a Bikini mostani programja, repertoár jellegű. Kipróbáltam, mit lehet játszani ezzel a bandával. Most már tudom, hogy mindent. Azt játszunk, amit akarunk."

És a Bikini (a név elvileg nem a női fürdőruhára, hanem a kísérleti atombomba-robbantások helyszínéül szolgáló Bikini-atollra utalt) tényleg azt játszott, amit csak akart. Ez már a legelső kislemezen (Kicsinál szódát / A Zenekar üzenete) tetten érhető volt, de igazán elementáris erővel majd csak a Hova lett...-en tör elő. A zenekar egyértelműen az akkor már - és akkor még - egyre inkább nemzedéki ikonná váló Nagy Feró köré épült (ezt jelezték ugye a névvel is), hiába ő volt közöttük az egyetlen, akinek szigorúan nézve még alig volt stúdiós tapasztalata. (A Ricse voltaképpeni legelső lemezét Erdősék nem engedték kiadni, hiába is vette azt fel a zenekar.) Feró rovott múltját tekintve persze már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán lemezfelvételhez juthatott, még ha azért nem is ment minden zökkenőmentesen. Németh Lojzi: „Már tanultunk a múltból, és a Feró is máshogy fogalmazott, mint azelőtt, de voltak olyan kimondott gondolatai, amik még mindig nem feleltek meg az akkori hatalomnak, például a Sárga bögre, görbe bögre című dal eredeti szövege így szólt: 'Ahogy öregszem, úgy leszek egyre szenilisebb, irigyebb és rosszindulatúbb. A nagy dolgok tényleg úgy történnek, ahogy a történelemkönyvek megírják. Csakhogy én teljesen máshogy érzem, mert nem vagyok beavatva semmibe.' Most gondolod, hogy ezt aláírták volna? (...) A koncerteken azért eredeti szövegekkel játszottuk a dalokat. Például volt egy olyan is, hogy 'jó szelet kívánok minden lobogónak, a csonkig égett fáklyáknak, B-nek és R-nek' – azaz Brezsnyevnek és Reagannek –, és bizony a Jó szelet kívánok se jelenhetett így meg. Ez egy jó kis komolyzenei intró volt, és igazából ennek is kihúzták a sava-borsát, de a Kicsinál szódát-ból is annyi maradt, hogy 'akárhogy is fáj, lehull minden sztár...' Úgy voltak bele, hogy ha nem szól semmiről, hadd ordítsa! A Nem félek és az Esti mese viszont annyira alternatív volt, hogy a hatalom fel sem fogta, hogy miről szól. Úgyhogy nagyon keveset engedtek, és abba is belejavítottak."

A megfoghatatlan című (a végén nem is kérdőjel van, hanem három pont, mintegy jelezve, hogy nem mondják meg, hogy mit is keresnek, mindenki azt lát-hall bele, amit akar) lemez az említett Jó szelet kívánokkal kezd, aminek olyannyira nem tetszett a szövege a hanglemezgyári hatalmasságoknak, hogy bizony instrumentális dallá alakult át. A kezdeti tengerzúgásba-hullámverésbe lánctalpak zaja és motorbőgés vegyül, amit végül egy kifejezetten szép, akusztikus gitár-hegedű-cselló által hozott téma old fel, a lemez egyetlen igazán pihentető mozzanatát hozva. Persze nem sokáig ringatózhatunk a jó szelek szárnyán, hiszen a Maradj már képében egy igazi, konstans kétlábdobos punk rock nótát kapunk, egyfajta furcsa párkapcsolati témát elmesélve, amiben Feró hadarva, üvöltözve fűt-fát megígér szíve választottjának, hogy végül a nóta végén kábé elélvezzen, és már ne is akarjon mást, csak egy cigit.

Az ellenséges parancsot, téves információt a memóriájába rakó Programról szóló dal csak egy fokkal könnyedebb ennél, amit aztán a lemez egyik „slágere", az egészen hihetetlen elnevezésű Ótyi-tyótyi – Ping-pong tép cafatokra, ebben ugyanis lényegében minden van, mint egy jó kuplerájban. Kínai zenemotívum, elbrutalizált refrén, és egy free jazzes betét, amiben a szaxofont maga Feró kezeli (!), aki később is fog még így tenni. A dadaista „mondanivaló" lényege talán a „sok a rizsa" sorban keresendő, talán nem, egy azonban biztos, az Ótyi-tyótyi a banda egyik emblematikus darabja lett. (És ha hinni lehet a legendáknak, még rockmagazinunk életére is kiemelkedő hatást gyakorolt, hiszen egy Valentin Szilvia nevű tizenegy-tizenkét éves kislány erre a dalra léggitározott életében először egy tollasütő segítségével.)

Igazi telitalálat a Nem leszek sohasem is, ami ugye Kovács Kati egyik legismertebb dalának, a Nem leszek a játékszerednek egy igencsak fajsúlyos átirata (ma úgy mondanánk, remix, de akkoriban ezt a szót még nem is ismerték), és Feró szájából ezek a sorok bizony egészen máshogy hangoztak, másról szóltak, mint Kovács művésznőéből. A lemez legismertebb darabja azonban nem ez, hanem a zeneileg igen keménykötésű A Zenekar üzenete, a tornyot őrizetlenül hagyó, széparcú (!) Quasimodóról, akiért a harang szól - milyen jó, hogy nem hallja meg. Áthallásos szöveg ez, mint ahogy az a Kicsinál szódát is, a címben az egybeírás persze nem helyesírási hiba, mint ahogy az sem véletlen, hogy „padlón minden sztár", hiszen kicsinálták őket, mint ahogy a szódát és ahogy a Beatricét is. A „Mindent akarok, de azt most rögtön. Mindent akarok azonnal!" sor akár még önironikusnak is tekinthető, de az, hogy a középrészben a „Nekünk te ne ugass! Nekünk te ne ugass!" kórus hogy maradhatott benne Erdősék cenzúrája után, rejtély. Újabb kis zenei geg: a lemez első fele a dal közepén ér véget, hogy aztán a B-oldal ugyanonnan folytatódjon.

Ami egy fokkal talán még elvetemültebb is lett, hiszen először kapunk egy izgága ska dalt a legszebb pártállami kiküldetéseket felidéző és karneváli hangulatot mímelő (Karel Gott-Korda Gyuri paródia lenne?) szöveggel (Viva! Carramba!), majd egy orosz szövegű (!) csasztuskát, a Долина (=Dolina) képében, Gidófalvyval a tangóharmonika mögött, később pedig a teljes kakofón-halandzsa őrületből kinövő Ó, igen, felborultat. De nem feledkeznek meg a keményebb dolgokról sem, egyrészt itt van a valóban fűrészelő gitárokkal támadó Születésnapi fűrész, másrészt pedig az a Jáiádó, eládió, amiről külön bekezdést nyitok.

Ez ugyanis szerintem minden idők egyik legnagyszerűbb magyar dala, annyira fenyegető-klausztrofób hangulattal, ami a párját ritkítja. Az egy dolog, hogy a Vedres Joe-Szűcs Antal Gábor páros gitárjai úgy szólnak, mint az atom (túlzás nélkül, később elég sokáig metal lemezeken nem volt ilyen erőteljes gitárhangzás sehol), viszont ahogy Feró a kezdeti magabiztos hangnemtől eljut a zárlat rettegő üvöltéséig, az egyszerűen remekbe szabott. Pedig mindvégig ugyanazt hajtogatja: ő nem fél, neki nincs mitől félnie, hiszen nem látott, nem hallott, és nem is mondott semmit, hagyják őt. Nem elfelejteni: 1983-at írunk ekkor, a CPg-t ugyanebben az évben ítélik végrehajtandó szabadságvesztésre néhány dalszövegért. Ezeknek a soroknak bőven megvan tehát a maguk éle, nem is csoda, hogy később a dal kapott is egy alcímet: „A félelem vegykonyhája".

Ezek után a Gyerekmese kellemesen ismerős kuszasága (még a TV Maci zenéjét idéző taktusokat is tartalmaz) szinte már csak levezetés, szövegében a nagyon éhes kismadárral, akire gyorsan rászólnak, hogy azért ne legyen már annyira nagyon éhes. Aztán ennyiben maradnak. Ezzel zárul ez a teljességgel bekategorizálhatatlan lemez, amelynek nem kevésbé nehezen értelmezhető borítóján Nagy Feró ugrik ki egy repülőgépből (a többiek a hátsó borító képén még a gépben ülnek), a bizottságos Bernáth(y) Sándor feliratai és grafikái közepette, miközben mindezt fejjel lefelé látjuk. Pont úgy, ahogy a korai Bikini látta és láttatta a körülötte lévő világot.

Minden öncélúnak és értelmetlennek tűnő megoldásuk ellenére a Bikini olyannyira komolyan vette a dolgokat, hogy ugyanebben az évben összeállított egy nyolcszámos, tizenkilenc perces tévéműsort is (az igencsak megtévesztő Punk paródia címmel, és már Szűcs Antal Gábor nélkül), amit a Magyar Televízió Pulzus című popműsorában jól be is harangoztak, aztán persze soha nem adtak le. Emellett elkészítették a teljes lemez angol nyelvű változatát is (!), Fair Wind To You címmel, a legenda szerint azért, mert Jello Biafra Dead Kennedys-énekes megvette 4000 dollárért a jogokat az Alternative Tentacles nevű kiadója számára, amihez angol nyelvű dalok kellettek, csak később a terv füstbe ment. A valóság azonban nem egészen ez, annak ellenére, hogy Biafra valóban ismerte a nagylemezt, és segédkezett abban is, hogy egy daluk, a Maradj már felkerüljön egy New York-i kiadó válogatására is (nyilván magyarul), kiadni viszont soha nem akarta. Biafra: „Egyszer kaptunk egy levelet Magyarországról, amelyben lemezt kértek. Küldtem az arcnak egyet azzal a megjegyzéssel: küldjetek cserébe egy magyar lemezt. Amit kaptam, nem volt más, mint a Hova lett... Nagy Ferótól, a Bikini által kísérve. Nagy Feró a magyar viszonylatban Sex Pistolsnak számító Beatrice énekese volt. A Beatrice el volt tiltva a lemezkészítéstől, de azt vonakodva megengedte a hatalmon lévő rezsim Ferónak, hogy csináljon egy albumot session zenészekkel. Amivel előállt, az a legbesorolhatatlanabb punk album, amit valaha is készítettek. A CRASS-tól Ritchie Blackmore-ig, kínai szertartászenétől hegedűszólóig, ipari szintetizátortól a skáig minden megtalálható benne, néha ugyanabban a dalban." Az igazság ezzel szemben az, hogy a Hungaroton a francia MIDEM nemzetközi vásárra vitte volna ki az albumot, ezért készült az angol nyelvű verzió, amit végül nem adtak ki, és sehonnan nem volt elérhető. (Örökké rejtve persze semmi marad, így a Fair Wind To You sem, 2015-ben ugyanis gondos kezek felpakolták a YouTube-ra, ahol most is megtalálható.)

Ebben a formációban aztán benne volt még egy hasonlóan remek nagylemez, az egy évvel későbbi XX. századi híradó, olyan örökzöldekkel, mint a Matematikus dala, a később a Beatrice által is rendszeresen játszott Tutujgass meg, vagy épp a Lángosképű állat a babám. 1985-ben aztán Feró vette kalapját, és kezdetben némi színházasdi (Hamlet) után visszatért élete szerelméhez, Beatricéhez, akivel minden korábbinál hatalmasabb sikereket arattak. Eközben az együtt maradt tagok hazacsábították Angliából az egykori Rolls-os D. Nagy Lajost, és a korábbi piramisos Gallai Péterrel megerősödve új utakra tértek. (Hogy alig egy évvel később Németh Gábor, majd némileg később Vedres Joe is elutazzon a Bikini-szigetekről.) Ezt pedig nyilván senkinek nem kell bemutatni, a D. Nagy-os Bikini mindmáig az egyik legnépszerűbb rockzenekar hazánkban, még ha mára mérhetetlenül messze is jutottak attól, amit anno a Hova lett... által képviseltek.

Ha olyan kedvem van, ezt tartom a valaha volt legizgalmasabb magyar nagylemeznek. Most éppen olyan kedvem van.