Shock!

Közhelyszerű megállapítás, ami attól persze még igaz marad: Magyarország mindig nagyon lassan reagál bármilyen zenei változásra. Az új időknek új dalai a rendes menetrend szerint csak igen jelentős, több éves késéssel törnek be ide, de azért szerencsére létezik néhány szabályt erősítő kivétel is. A '90-es évek első néhány esztendejében például olyannyira csúcsra járatta magát a hardcore egy új irányvonala – elsősorban a Biohazardnak, a Dog Eat Dognak, meg mondjuk a downset.-nek köszönhetően –, hogy még a Kárpát-medencében is rapid módon minden igazhitű, neppergatyába és atlétába öltözött utcai harcos arról értekezett, hogy akkor az old school vagy a new school-e az igazi. Akkor a hardcore-t itthon még mindig a dolgokat a tekervényesebb, agyasabb végén megfogó Leukémia és a náluk direktebb, agresszívabb, ám személyes pokoljárását épp megkezdő énekesük, Sotár miatt kissé parkolópályára kerülő AMD jelentette, a Sex Action pedig még nem forgatta meg western-köpönyegét, hogy átöltözzön Actionné.

Ebbe a közegbe robban bele egy korábban tök ismeretlen banda Debrecenből, amely néhány hónap leforgása alatt el fog jutni addig, hogy debütáló lemezét – ha hinni lehet a korabeli cikkeknek – közel tízezer ember vegye meg. Nem is csoda: a Mélység a '90-es évek közepén egyébként is jobbnál jobb lemezeket termelő magyar rockszíntér egyik legizgalmasabb, de mindenképpen legfrissebb anyaga volt.

A kedélyes elnevezésű Necropsia (= Boncolás) gyökerei egészen 1992 júliusáig nyúlnak vissza, amikor is az akkor még amatőr sulizenekart üzemeltető Szilágyi István dobos, Gazda Gábor basszusgitáros és Pósfalvy Krisztián gitáros megtalálja énekesét. (Csak zárójelben: ez utóbbi tag nevével őszintén bevallva bajban vagyok, mert a demókon és az első anyagon végig Pósafalviként szerepel, majd a késői interjúkban és a Mélység újrakiadásán neve már konstans módon y-nal olvasható - minden bizonnyal Krisztián időközben nemesi címre tehetett szert.) Sőt, rögtön kettő dalnok is érkezik, hiszen az öblös hangú és szövegíróként is funkcionáló Kálmán Balázs mellé beveszik Bodnár „Böske" Zsoltot is, aki inkább az üvöltős szövegmondásban jeleskedik, és fazonilag is echte hardcore-arcnak tűnik. Az ötös '92 legvégén meg is jelenteti első demókazettáját, a könnyen megjegyezhető című Álmaink tükrében (avagy a valóság vetülete) című anyagot, amin öt dal található, a később a Mélységre is felkerülő Ismeretlen katona és Változó állapotok mellett olyan vidám darabok, mint az Éhezők és a Szenvedés, illetve a sorból kicsit kilógó FREDDY (Rémálom a te utcádban). Az elkövetkező fél évben folyamatos koncertezés jön, majd '93 tavaszán Gazda lelép, hogy helyére Virág „Ales" Zoltán kerüljön.

Egyik új számuk munkálatai közben úgy döntenek, hogy akkor dörrenhetnek meg a kellő súllyal, ha bevesznek még egy gitárost, úgyhogy a Tessilából érkezik is Oroszi „Rossi" Tibor, a banda pedig felveszi második demóját, a kétszámos Trans Expresst (a címadón túl a koncert-kedvenc Rianás hallható rajta), és promóciós célokkal elküldik erre-arra. A demó nem várt sikert arat: következtében játszhatnak az I. Metal Hammer esten, szerepelnek a magazin által összegründolt, hatalmas sikerű Demonstráció válogatás első részén (a címében Transcendental Expressre változtatott dallal, amelyre azért volt szükség, mert a kazettán szerepelt egy Trans Express nevű csapat is), és a legfontosabb mind közül: ennek köszönhetően kerülnek be a Marlboro Music Rock-In '94 tehetségkutató versenyre, amit aztán annak rendje és módja szerint 283 pályázó közül meg is nyernek. (Ha emlékezetem nem csal, második helyre a Nevergreen futott be.)

A versenynek több kézzel fogható haszna is volt: Polygram-szerződés (igaz, ezt a kedvezőtlen feltételek miatt visszautasítják), de talán ennél is fontosabb, hogy a szponzor-pénznek is hála, ők nyithatnak a mind nagyobbá váló Tankcsapda első igazán népszerű országos turnéján, a '94 második felében lezavart Tele a tankot touron (nem mellékesen én is itt láttam őket életemben először). A rá következő évben még egy tízállomásos német turnéra is elkísérik a Csapdát, azonban még a nagy hajtás közepette lemorzsolódik Kálmán Balázs (szövegíróként szerencsére marad). 1994 végén aztán bejelentkezik értük a szintén debreceni K&E Records, és megkezdődnek a debütlemez felvételei.

A zenekart ugyan mindvégig a hardcore-szcénába sorolták, ám ezzel sokszor vitatkoztak, és ez bizony a lemezen is jól kézzelfoghatóvá vált – nem is véletlenül. Rossi: „Ezzel az egész hardcore dologgal kapcsolatban azt szeretném elmondani, hogy a zenekarnak annyi köze van a HC stílushoz, hogy a zenénkben a hácés hatások is benne vannak. De ha valaki meghallgatja a lemezünket, egyből észreveheti, hogy iszonyú színes az egész. Főleg, hogy néhány szám elé különböző intrókat is tettünk." Ilyen intro hallható rögvest a lemez legelején is, az Ismeretlen katona előtt, amit a csapat mindig terminátoros introként jellemzett, ami jól megy ahhoz az elpusztult, háborús világképhez, amiről a dal szól. Kálmán Balázs ezt nyilatkozta a szövegről: „Tulajdonképpen ez egy vers, amit még jóval a zenekar keletkezése előtt írtam. Egy első világháborús csatakép, ahol egy sebektől borított katona testét épp elnyeli a mocsár. Azonban nemcsak háborúellenes szám, nemcsak az ismeretlen katonának állít emléket, hanem a magányról is szól, tehát a téma könnyen átültethető a mindennapi életbe." Már ebből is látható, hogy a Necropsia szövegek olyan messze helyezkedtek el a melldöngetős utcai harcosok-képzelt gengszterek szánalmas világától, amennyire az csak lehetséges, és ezek a dalszövegek sokszor bizony versként is megállták volna a helyüket. Persze a zene sem volt valami könnyen befogadható, az Ismeretlen katona amúgy is az egész lemez leghosszabb dala, majdnem instrumentális, amit Pisti pattogó, gépfegyverropogás-ritmusai uralnak, nyugodtabb csak a középrész lesz, ahol aztán Böske elszavalja az apokaliptikus sorokat. Torokszorító nyitány ez, nekem mégis ez az egyik legkedveltebb Necropsia-darabom.

Szintén két régebbi tétel következik, a még Rossi nélkül készült Zóna és Változó állapotok, amelyek talán kicsit hácésebbek is a későbbi daloknál (és egy fokkal tán gyengébbek is), a madárcsicsergést követően beérkező Zóna a zenekar zöld nótája, egy dal a környezetvédelemről, a másik pedig leginkább a lélekvándorlás témakörét és a jó-rossz harcát járja körül. Persze ezek is ritmusváltásokkal, törésekkel vannak telis-teletűzdelve, és különösen a Változó állapotok fel-le ugrálós lezárása sikerült erősre. Az első igazán nagy nóta azonban a félrehangolt gitárokkal, kamuangol szöveggel büntető, félperces blues-baromkodás után érkező, rendkívül jól eltalált gitártémára felépített Hamut lehel a csend, aminek a szövegét Ales írta, Böske és Rossi pedig felváltva éneklik, és ez készült el utoljára a lemezhez. Ales: „Arról szól, hogy egyre kevesebb marad a természetből az utánunk következő generációnak. Már nekünk sem jutott túl sok...Másrészt viszont az is benne van, hogy a mostani srácoknak már nem mondanak sokat a régi mesék, történelmi mondák, nem jut el hozzájuk ezek üzenete. Nem ismerik a gyökereiket, ahonnan jönnek, és nem igazán tudják, hogy hova is tartoznak." A lemez első felét a Szakadék szélén zárja, fifikás ritmusképletekkel, az Ales/Rossi páros ismét nem túl vidám szövegével, fel-le ugrálós refrénnel és a „Láttam egy barátom a szakadék szélén / Ugye nem akarsz te is így járni?" sorok fenyegető lezárásával.

Az eddigiek sem voltak gyengék, de azt kell mondanom, hogy az igazán remek dolgok csak a lemez második felén bukkannak fel, amikor a némi (hamis) fütyülgetést követően beérkezik a címadó, amit Rossi akusztikusra vett, valóban szép gitártémája vezet fel, majd jön az alig másfél perces pörgés, majd ahogy jött, olyan hirtelenséggel vége is szakad. A koncertek egyik csúcspontját rendre ez a pogóra ingerlő szám jelentette, meg persze az ezt követő Árnyak a tűz körül, a banda egyik leggroove-osabb dala, olyan ritmussal, amit lehetetlen ülve végighallgatni. A szövege persze szintén nem túl megszokott dolgokról vall: „Az emberi lélek fejlődése során eljut egy olyan szellemi szintre, ahol már nem az anyagi vágyak a cselekedeteinek mozgatórugói. Az Árnyak az olyan igen-igen magas szellemi színvonalon ténykedő élőlényekről szól, mint Jézus, Buddha vagy Mohamed, akik képesek voltak olyan dolgokra, amiket a korabeliek csodának tartottak. Holott nem csodák voltak ezek, hanem saját belső energiáikat használták fel. Arról is szól, hogy ismerd meg önmagad, a magadban lakozó energiákat, és fejezd is ki önmagad", nyilatkozta Kálmán Balázs.

Ha az eddigiek alapján azt gondolnád, hogy a banda magát halálosan komolyan gondoló filozófusok gyülekezete volt, gyorsan meg fogsz lepődni, mivel Elvis Presley istentelen röhögését követően jön is az általam sajnos rendre átpörgetett Ne kritizáld!, egy alapokra vett rapmetal-nóta, a csapat kiállása a könnyű drogok mellett, amely – és Böske cannabiszos szerkói – miatt a Necropsia kedvelt becenevévé vált a Narkópszia. Persze a soron következő Kitárt vénák gyorsan helyükre is tette a dolgokat: az egyes szám első személyben íródott szöveg azt az állapotot mutatja be, amikor egy kemény drogosnál beütnek az elvonási tünetek. Ehhez a szöveghez természetesen nem is tartozhat más, mint az egész lemez legszigorúbb zenéje, komoly sebeket ejtve a hallgatón. Az anyag végén aztán ott figyel még a két legjobb dal: előbb a klipesített „slágernóta" Esőtánc, egy olyan refrénnel, amely alapján bárki azonnal beazonosíthatta a bandát, és az egész anayag talán legkerekebb dalszerkezetével. Balázs: „Az én értelmezésem szerint Jézus Krisztus szavait az egyház teljesen félreértelmezte, dogmákat csinált belőle, és pontosan az lett az egészből, amit Jézus a legkevésbé sem akart. Ezt a lassú, nagy hatalmú hierarchikus szervezetet egyáltalán nem akarta, ő közvetlen kapcsolatot akart létesíteni Isten és az emberek között. Az emberek azonban annyira fásultak a mindennapi gondok miatt, hogy már nem is gondolkoznak ezen. Olyanok, mintha állandóan szemellenzőt viselnének." A legutolsó dal pedig az a remekbe szabott Trans Express, ami végső soron elindította őket a pályán, igazi torzított énekű groove-orgia, mely fokozatosan örvénylik, erősödik, hogy a végén aztán teljesen magába is boruljon. Ennél jobb lezárást bizony keresve sem találhattak volna a negyvenegy perces lemezhez!

Az irgalmatlanul feszített tempó a Mélység 1995. januári kiadását követően sem lankadt: a Necropsia önálló turnéra indult (vendég a hozzájuk hasonlóan nagyon friss és nagyon frankó Trident), majd ők nyithattak a hazánkba látogató Biohazard / Dog Eat Dog / downset. utazó cirkusznak (a Dub War sajna elmaradt), és ez a '95 júniusában megtartott zenei örömünnep mind a mai napig az egyik legjelentősebb hazai hardcore eseményt jelenti. Eközben azonban a banda épületén nem hogy repedések jelennek meg, hanem igen gyorsan atomjaira hullik szét az egész. Előbb Krisztián lép le, majd Böske, végül pedig Szilágyi Pisti is kezdi megunni a cirkuszt. Úgy tűnik hát, hogy a Necropsia pont olyan villámsebességgel fog lelépni a magyar rockzenei porondról, mint ahogy megjelent rajta, de ezt a folyamatot szerencsésen megszakítja az ötéves jubileumi (újjáalakuló) koncert, a későbbiekben azonban Böske és Krisztián már nem akar részt venni a játékban. Így aztán a kettes számú Necropsia lemezt, az elődjéhez hasonlóan mestermunka A magány rítusait trióban készíti el a banda, de csak azért, hogy mindössze néhány koncert után bejelentsék: most már aztán tényleg ennyi volt.

A hármas szétszéled, Pisti megalapítja a Szeget, Ales a Skizodigital soraiban bukkan fel, Rossi pedig kicsit eltűnik a nagyobb nyivánosság elől. Aztán 2002-ben a semmiből robbant a bomba: újra van Necropsia! A gyorsan fellelkesülő híveket (köztük engem) azonban hamar le is hűti az infó: ez azért már nem az „igazi" Necro, hiszen a régi bandából csak Böske és Rossi van jelen, tehát a legfőbb dalszerző Szilágyi Pisti is hiányzott, így aztán hiába csalogatták vissza Kálmán Balázst szövegeket írni, és hiába sikerült a Mítoszok romjain... teljesen hallgathatóra, én itt már nem éreztem a régi mágiát. (Pláne, hogy ekkoriban már élőben sem győztek meg különösebben, ami régen teljességgel elképzelheteten lett volna.) A sormintát folytatva természetesen közvetlenül a lemez kiadását követően újra szétmentek, hogy Rossi a Sunny Leonban, Böske pedig a Beholderben folytassa (ha jól tudom, ma már egyik banda sem aktív), SzegPisti pedig 2009-ben újra kiadja a Mélységet, újrakeverve, rajta bónuszként a két demóval. (Hősünket minden bizonnyal az is motiválhatta ebben a történetben, hogy az eredeti lemezzel kapcsolatban gyakran emlegetett dolog volt, hogy gyenge a hangzása: éles és hangos a dob és sehol nincs a basszus, pedig szerintem akkori magyar viszonyok között, egy elsőlemezes csapattól nagyon is jó volt a hangzás.) A történet végére a pontot aztán a 2013-ban felbukkant Necrologia gyűjtemény tette oda, rajta valamennyi hanghordozójukkal, én pedig igazából azt sem tudom megmondani, hogy hivatalos kiadványnak számít-e, de mindenesetre ez is megvan.

Nagyon úgy tűnik hát, hogy a Necropsiában tényleg ennyi volt: két zseniális lemez, meg egy bőven hallgatható harmadik, és szerintem ezzel maradéktalanul meg is valósították, amit a klasszikus tagságba utolsóként érkező, mégis egyedüli tagként valamennyi lemezen közreműködő Rossi '95 környékén így fogalmazott meg: „A lényeg az, hogy mi szeressük, amit játszunk. Fontos, hogy mindig sokszínű legyen a zene, és mindenféle stílus keveredjen benne. Nem az a lényeg, hogy abszolút, elsöprő módon népszerű legyen a banda, hanem, hogy legyen egy olyan kör, ahol megértik, szeretik ezt a zenét."