Shock!

Már a kezdet kezdetén le kell szögeznem: nem akarom megjátszani az igazhitű metalost, mert sosem voltam az. Lehet, hogy életkorom folytán, talán sok más okból, de én biza kockás inget hordtam PVC-dzseki helyett, sokkal inkább baseball sapkát, mint szegecses csuklószorítót, és a bakancsot is előnyben részesítettem a magasszárú edzőcipővel szemben (jó, hosszú hajam azért volt). Ráadásul egynémely kivételtől eltekintve a szó szoros értelmében vett, avagy klasszikus heavy metal stílus sem tudott tartósan közel kerülni hozzám.

Sokan tán blaszfémiát kiáltanak emiatt, mondván, hogyan írhat egy ilyen senkiházi a valaha volt legklasszikusabb magyar heavy metal albumról, pedig szerintem a lényeg éppen az, hogy a Gép első három lemezét (meg mondjuk az Adj új erőt!-öt) még én is abszolút örökérvényűnek tartom. Ezeknek a lemezeknek bizony minden magára valamit is adó fémzene rajongó gyűjteményében kötelezően ott a helyük, és – a 2003-as újrakiadások után újfent – eljött az idő, hogy ronggyá nyűtt kazettáinkat a feledés legalsó fiókjába száműzzük, és hűlt helyükre illesszük ezeket az egységes arculattal rendelkező, szép számú háttéranyaggal felturbózott, digitálisan felújított, bónuszdalokkal megspékelt kiadványokat, amiket a Hammer Records tett közkinccsé.

A Kukovecz / Nagyfi / Kalapács / Tarcza / Pazdera-féle klasszikus Pokolgép anyagai vitán felül a magyar rocktörténelem elporladhatatlan alapkövei közé tartoznak, rajtuk himnuszok hosszú sorával, de ha egyet kéne kiválasztanom közülük, az bizony a Totális Metal lenne. Egyrészt ugye azért, mivel legelső kizárólag csak egyetlen lehet, és ez az anyag nem pusztán a magyar heavy metal históriában jelenti a kezdetet, hanem számomra is ez jelentette a legkorábbi randevút Hóhérékkal. Egy barátom - nem, nem Fekete Bárány koncertre cibált el – adta oda a zsírfoltos, szakadt borítójú kazettát, amit még a bátyjától „örökölt”, hogy hallgassam csak meg ezt a harangzúgással kísért, halotti menet tempóját idéző rekviemet, amit éppen egyik legnagyobb idolom, Bon Scott emlékére írt a csapat. És biza a hideg futkározott kábé tizenkét éves hátamon, ahogy először hallottam a nagy ívű refrént, miszerint „Állni fog a fémzene temploma…” Innentől kezdve nyilván érdekelt a dolog. És ugyan volt két dal, amivel egy pillanatig sem tudtam mit kezdeni (Démon, de még inkább a címadó, aminek a szövegén és Nagyfi verzéin - őszintén bevallva - mindig röhögnöm kell), a legtöbb téma magával ragadott.

Nyitánynak ugye rögtön jön minden idők tán legnagyobb Gép himnusza, A jel, és az a szikár riff a motorberöffentést követően mind a mai napig heveny fejkörzésre ingerli az embert. És ez a másik ok, ami miatt a korai anyagok közül a Totális metált választanám: szerintem ez az anyaguk még sokkal rockosabb, mint a Pokoli színjáték vagy az Éjszakai bevetés tisztábban heavy metalos megközelítése. Elég csak a másik nagy közönségkedvencet, a Mindhalálig rock and rollt megemlítenem (hejj-hejj!!!), akkora tempós rockerhimnusz ez is, hogy csak úgy lobog rajtunk a gatya! De ugyanígy szeretem az olyan lassabb, málházósabb cuccokat is, mint például a Mennyit érsz?, és a basszusorientált, számomra Beatricét idéző …tovább. Nagy kedvencem továbbá az Átkozott nemzedékben 2:38 tájékán hallható „tehénbőgés” szerű gitáreffekt, amiről nem tudom, mi akart lenni, de engem bizony minden egyes alkalommal jókedvre derít, ahányszor csak hallom.

Az újrakiadás igazán igényes voltát jelzi, hogy az eredeti tíztételes dalcsokorhoz nem kevesebb, mint öt bónuszdalt is kapunk, ami ugye majd’ a felével meg is növeli az eredeti lemezhosszt. A bónuszok közül a legkorábbi az igazi kuriózumot jelentő, tapseffektes, a metaltól baromi messze álló, leginkább tán dirty blues/boogieként aposztrofálható Kegyetlen asszony 1983-ból. A cím eredetileg Vérszívó asszony volt, és a ’83-as Ki Mit Tud? kislemez B oldalán jelent meg. Érdekesség, hogy az A oldalra egy méltán elfeledett zenekar, a Smog két szörnyűséges tétele, a Zsíroskenyér (!!!) és a Robot került fel. További kuriózum, hogy ekkor még a zenekar tagjai voltak Gyenizse András dobos és persze a későbbi Ossian főnök Paksi Endre is. Aztán itt figyel még az 1985-ös kislemez két jól ismert dala: A Sátán és A Maszk, illetve ugyanezen évből az elég direkt elnevezésű (és rettentően agyas, pusztán a cím két szavát tartalmazó refrénnel felvértezett) Heavy Metal az 1.2.3… Start válogatásról, amelyek azért őszintén bevallva sokkal inkább érdekesek, mint jók. De fogjuk fel őket kordokumentumokként, amiket szépen végigrágva egészen precíz képet nyerhetünk róla, hogyan fémesedett fokozatosan a kezdetben azért még elég erősen magyarosch hard rock hatásokat (a P. Mobil például jó kiindulópont) mutató muzsika.

Az anyagot a Mindhalálig rock and roll eredetinél gyorsabban játszott, közönségénekeltetős élő verziója zárja a ’90-es Koncertlemez anyagról. Gép-Gép-Gép-Po-kol-gép!!! - zúgja a tömeg legvégül, és ennél méltóbban nem is búcsúzhatna el ez a maximális igényességgel összerakott kiadvány a hallgatótól.